Erőss Réka: Uralkodászati rémmese

Egy diktátor születése, Yorick Stúdió, Marosvásárhely.
Fotók: Kovács István

Hány színész kell egy jó előadáshoz? Egy – de annak legyen minél több arca. Galló Ernő Egy diktátor születése című egyéni előadásában nem fukarkodik gazdag színészi eszköztárának felmutatásával. Játékba hozza a legkülönfélébb karaktereket, megszólalásmódokat és hangulatokat, melyek sokféleségéből végül kirajzolódik egy szeretetre és figyelemre éhező kisemberből lett demagóg élethű portréja.

Alacsony, köpcös figura ül tőlünk alig pár méterre a Yorick Stúdió előadótermében. Sportcipőt, farmert és szupermenes pólót visel – akár a közönség egyik tagja is lehetne. Többször is alaposan szemügyre kell vennünk őt ahhoz, hogy felfigyeljünk rá. Türelmesen vár, majd a kellő pillanatban, amikor már épp kíváncsiak lettünk semmilyenségére, mesélni kezd nekünk. Tekintete az átlagosság rokonszenvét sugározza, de valami zavarba ejtő kiismerhetetlenség is felvillan benne, mintegy előrebocsájtva, hogy főszereplőnk több annál, mint amit az első benyomás felszínes véleményalkotása képes megragadni. Ő Kopács János, akit egy betű választ el a kovács jánosok jelentéktelenségétől, de ez az egy betű (a szupermen p betűje) sokat nyom a latba. 

Kopács élete nem csak játék és mese, de egy kicsit azért az is. Egy „még ennél is kisebb faluban” él színészből lett ápolónő édesanyjával, „előbb alkoholista, aztán állomásfőnök” apjával és rövid életű, szellemi fogyatékos öccsével. Gyermek- és fiatalkorát a magány és a kirekesztettség érzése határozza meg: egyetlen közösségi élménye, hogy az őt kinevetőkhöz csatlakozhat. Caspar David Friedrich albumaiért rajong, első szerelme pedig Elizabeth Bennet a Büszkeség és balítéletből. A kérdés, amelyből a drámai feszültség építkezik, így már az előadás legelejétől ott motoszkál a néző fejében: hogyan lesz ebből a szeretetre és együttérzésre méltó, mulatságos lúzerből diktátor? 

A felvetett kérdés aligha lehet újszerű, hiszen Shakespeare III. Richárdjától Chaplin ikonikus diktátor-filmjéig rengeteg művet foglalkoztat a gonoszság oka és eredete. Az előadás mégis képes meglepetést okozni azzal, ahogyan újrakeretezi az antihősök bejáratott ábrázolásmódjait. Miközben remekül szórakozunk Kopács (világlátásában és nyelvezetében egyaránt gyermekien naiv) történetein, szinte észrevétlenül bukkannak fel személyiségének azon mélyrétegei, amelyek szétfeszítik az árta(lma)tlan bohóc-skatulyát, és amelyek predesztinálják őt a zsarnokságra. Kopács karaktere egyszerre jeleníti és haladja meg az örök vesztes és a született zsarnok kliséit: az egyikhez túl eszes és leleményes, a másikhoz túl szerethető. A zsarnoksághoz is kerülő úton jut el: meglepetésekkel teli történetében az egyik legváratlanabb fordulat, hogy színire felvételizik, ahová (ugyancsak váratlanul) fel is veszik. A III. Richárd-típusú antagonistákkal ellentétben ő nem dacból és keserűségből, hanem leginkább tetszeni vágyásból dönt úgy, hogy gazember lesz. A színház és a színészet világába való betekintés után határozza el, hogy „elég volt a művészetből, én igazi vészetet akarok.”

A remekül megírt, sokrétű karaktert – amelyhez egyébként a drámaíró Székely Csaba számára a színész személyisége szolgáltatta a kiindulópontot – Galló Ernő dinamikus, lebilincselő játéka kelti életre. A zsarnokság felé vezető úton sok más szereplő is feltűnik, akiket Kopács szemszögéből látunk, és akikről Galló egymást szédületes gyorsasággal váltó, fergeteges alakításain keresztül kapunk karikatúraszerű képet. A legmulatságosabb közülük Feri bácsi, az okoskodó színis tanár: pökhendi megjegyzéseitől, affektáló hanghordozásától és főleg szabályos időközönkénti tomporriszálásától majd’ leestem a székről nevettemben. Ezen a ponton szükséges megjegyeznem, hogy a jellem- és helyzetkomikum néhány jelenetben talán kissé túlcsordul, rövid időre kibillentve a történetet a fókuszból. Például akkor, amikor a figyelemre áhítozó Kopács különböző televíziós szereplőket és sztárokat imitál, vagy amikor rajzfilmes hangbetétekre pantomimezik, a nevettetés kissé öncélúnak hathat. Azonban itt sem a színészi játék válik túlzóvá vagy hiteltelenné, inkább a betétek előadáson belüli helye, dramaturgiai szerepe válik kérdésessé. Ez azonban egyéni ízlés kérdése is: a marosvásárhelyi közönség láthatóan remekül szórakozott az említett jeleneteken, ami nem is csoda, hisz Galló a komikus színészek könnyedségével és játékosságával váltott egyik karakterről a másikra úgy, hogy közben játékával végig a főhős (vagy fő antihős?) személyéről, hangulatáról és érzelmeiről mesélt.

A másfél órás játékidőben Kopácsnak az általa felvett különböző szerepek és álarcok, ügyesen elsajátított allűrök segítségével sikerül megakadályoznia, hogy kiismerhessük. Az utánzás, a színlelés, a szerepjáték a dráma vezérmotívumai. Az őt ért kellemetlenségekkel (a halállal, az emberek gorombaságaival, vagy egyszerűen a balszerencsével) szemben úgy védekezik, hogy megtanulja, hogyan kell elrejteni, megmásítani érzelmeit, és hogyan kell gyorsan váltani egyik hangulatról a másikra. Magányos, örömtelen életét a szerepek töltik meg értelemmel, ezért is választja a színészi pályát, melyet politikai tevékenysége nem felvált, hanem kiteljesít. Legnagyobb szerepe a zsarnoki szónok megformálása lesz: a díszlet egyetlen, de kreatívan felhasznált elemét képező, lépcsőzetesen emelkedő padsor számára a világot jelentő deszkákká lényegül át. Kopács figurájában személyiség és szerep, önkifejezés és utánzás, igazság és hazugság összemosódik. „Lucifer nem hazudik, csak elferdíti a valóságot” – okítja a színészpalántát a Faustról filozofáló Feri bácsi.

A populista, demagóg politika leegyszerűsítő látásmódja, melyet ma aligha kell részletesen bemutatnunk az olvasónak, a mesei keretben talál otthonra. Az Egy diktátor születése (aktuál)politikai rémmeseként is felfogható, amelyben a szegény kopács nem a királykisasszony, hanem az istenadta nép kegyeiért száll szembe a csúnya, rossz szúrkánnyal, akinek a „nyelvöltészeti tébláb” segítségével jól ellátja a baját. A kopács győzelmet arat, meg is kapja a fél, vagy tán az egész királyságot, a nép pedig ujjonghat. Bravúros zárókép – „itt a vége, kuss el véle”. Ez a mese azonban csak a diktátor születéséről szól, tetteiről és viselt dolgairól már a történelem és a tragédiák, neadjisten a híradások regélnek.

Egy diktátor születése. Yorick Stúdió, Marosvásárhely. Bemutató: 2025. október 1. Író: Székely Csaba. Rendező: Sebestyén Aba. Rendezőasszisztens: Bartha Lóránd. Díszlet, jelmez: V. Sós Beáta.  Előadja: Galló Ernő.