Szabó Réka: Egy művet csak a szabadságfoka tehet fontossá

Forgách András drámaíróval, az Interetnikai Színházi Fesztivál egyik zsűritagjával Szabó Réka beszélgetett.

Fotók: Forgách András

Milyen különleges feladatai vannak a zsűrinek egy színházi fesztiválon?

Az én véleményem, hogy a zsűrinek a díjakkal az lenne a dolga, hogy az egész fesztiválról adjon valami átfogó, szerkezeti értékrendhez hasonló képet, nem pedig az, hogy aranyérmeket osztogasson az úgynevezett legjobbaknak. Tehát aki a díjakat végigolvassa, kapjon egy képet a fesztivál gondolatiságáról, hogy milyen típusú dolgok voltak együttvéve. Az Interetnikai Fesztivál esetében véletlenszerű, milyen előadások kerültek egymás mellé, mert a színházak maguk döntötték el, mit küldenek. Ez akkor sem szerencsés, ha csupa zseniális előadás gyűlt volna össze. Ami meg se történhetett volna, hiszen minden színháznak vannak az előadás minőségén kívül eső szempontjai is: nem mindig azért küldenek egy előadást, mert az a legizgalmasabb, hanem más érdekek is fűződnek hozzá. Szóval azt gondolom, a zsűri dolga, hogy mindig az egészet érzékelje, ne csak az egyes előadásokat.

A látott előadások alapján milyen képe alakult ki a romániai illetve erdélyi színházakról ahhoz képes, amit eddig tapasztalt?

Jártam néhányszor Erdélyben, meg volt egy bemutatóm Székelyudvarhelyen, amit Szabó K. István rendezett, és Pesten néha látok előadásokat. Most az az érzésem, hogy másképp ugyan, de itt is változóban van a színház nyelve. Kicsit a fesztivál alapján mondom, hogy – ez Magyarországra is igaz, csak ennek más okai vannak – a szórakoztatóipar tör előre, kevesebb a gondolatilag szabad, izgalmas és kísérletező előadás. Itt egy nagyon speciális helyzetről beszélünk, a román és a magyar színháznak van egy különös érintkezése: rengeteg román rendező jön, egy nagy iskola képviselői, akik járják az országot, minden színházban évente hatot rendeznek, és minden színházban a saját, egyéni jelüket hagyják az előadáson. Magyarországon ez nincs, hogy ennyire szimbiózisban éljen két színházi nyelv, két színházi kultúra, mint Erdélyben. A fesztivál több előadását ismert román rendezők rendezték, van egy román zsűritársunk is, Ştefan Iordӑnescu, aki több helyen volt színházigazgató. Ő nagyon jól előkészített engem arra, hogy annak a bizonyos rendezőnek, aki például a Makrancos hölgy avagy a hárpia megzabolázását rendezte, melyek az egyéni stílusjegyei. Ezek felismerhetőek: a rendezők nagyon hamar kialakítanak egy piaci márkát, ami arról szól, hogy ők milyen típusú rendezők, milyen típusú előadásokat csinálnak. Aztán végigjárják a különböző román és magyar színházakat, és ezeket a fajta előadásokat megrendezik. Ez egy nagyon érdekes dolog. Ugyanez vonatkozik a színészekre is: a román színházi, színészi nyelv teljesen más, mint a magyar.

Forgách András fotói: Nagyvárad

Mit ért ezen a különbségen?  

A román rendezők szerintem különösképpen kedvelik a magyar színészeket, mert más fajta színészetet nyújtanak. Talán a román színészek pszichológiailag kevésbé realisták, sokkal bátrabbak, időnként felületesek. Viszont nagyon jó színészekről beszélek. Lehet, hogy lélektanilag felületesek, de merészség, esztétika, ötlet tekintetében sokkal bátrabban nyúlnak egy szerephez, másképp közelítik meg. Azt látom, hogy az erdélyi színházakban, a magyar színészek játékában keveredik ez. Húsz év telt el a rendszerváltás óta – a rendszerváltás pillanatában sokkal nagyobb különbség volt a budapesti vagy a vidéki műhelyekben történő színházi munka, és az erdélyi között –, és ezek most közelebb kerültek egymáshoz. Nyilván mert a színészek mozognak. Rengeteg erdélyi színész dolgozott magyar társulatban, aztán visszajött. Sokat utaznak a társulatok, az internet és a televízió miatt pedig egységesebb lett a stílus. Például Andrei Şerban többször is rendezett a Nemzetiben. A színészek szeretnek vele dolgozni, mert teljesen más, mint egy magyar rendező. Létrejött egy új típusú magyar színész, aki már ezt a felhőtlenebb, szabadabb, szemtelenebb színészetet is művelni tudja, mint ami a románra jellemző. Könnyebben, lazábban tud váltani különböző síkok között, nem törődik annyira a magyar színészetre inkább jellemző pszichológiai megalapozottsággal. Itt azt látom, hogy nagyon érdekes eredménye van a színészek, színházak és rendezők közti szabad kommunikációnak.  Ám ezen a fesztiválon a fő tendencia mégiscsak az, hogy színvonalasan vagy kevésbé igényesen, de a színházművészet elindult a szórakoztató előadások gyártása felé. Személy szerint én nem örülök ennek. Azért örülök a tegnap este látott német darabnak, mert nem ezt a vonalat képviseli. Nem az volt a céljuk, hogy mindenáron széles népszerűségnek örvendő darabot mutassanak be, hanem szemtelenebb, érzékibb, szabadabb színházat csinálnak. Erre nagyon nagy szükség van. Nem mondom, hogy minden színháznak ilyennek kell lennie.

Ha végigvesszük az itteni előadásokat, világos, hogy még azok az előadások is merész vállalások, amelyeknek az eszköztára kézenfekvőbb, mint például a váradi Jelenetek egy kivégzésből. Az előadás román rendezője, Theodor Christian Popescu jó nevű alkotó, Kanadában is rendezett. Azt vettem észre, hogy ez egy bátor előadásnak számít, de ha az ember elkezdi nagyítóval nézni, rendkívül kommerszek a színészi eszközök. Nekem amúgy semmi kifogásom ez ellen. Nagyon élveztem a Fösvényben – ami egy cukros-mázos, habcsókos rokokó hülyeség is lehetne – Harpagon klasszikus vásári bohócságát, mert a színész nagyon meggyőzően csinálta a mozgásokat, de ez nem jelenti, hogy ideális Fösvény előadásnak tartom. Egyáltalán nem. Viszont ha látok valamit, ami ezen a rendszeren belül professzionálisan van megcsinálva, az a lényem gyermeki részére hat, és elfogadom. Ugyanez vonatkozik a marosvásárhelyi Makrancosra: van az alapötlet, hogy Keresztapás maffiózó sztoriként csinálják meg a történetet, de ha az ember alaposan megnézi, ennek előállítása nem kíván különösebb erőfeszítést a színészektől. Van a rendezői ötlet, hogy ha Olaszország, akkor maffia és Keresztapa – és a színészek aztán lebonyolítják az előadást. Itt igazából nem történik semmi.

Visszatérve a Jelenetek egy kivégzésből-re, maga a darabválasztás egy bátor dolog. Egy nehéz és nem friss műről van szó, olvastam egy interjút ezzel kapcsolatban a Guardian nevű londoni újságban Howard Barkerral. Sértődött ember a mű szerzője, harminc éve írta a darabot, és a londoni Nemzeti Színház csak most mutatta be, ennyi év után. A hetvenéves szerző azon van megsértődve, hogy túl sikeres a darabja, nem elég kemény, nem utálják eléggé a nézők. A darab amúgy egy nagyon izgalmas viszonyt, politika és művészet kapcsolatát feszegeti. Ez egy vállalás, de ha az ember elkezdi nagyítóval nézni az előadást, akkor szétesik a szeme előtt. Azt látja, hogy a színészek a maguk profizmusával bejönnek és előadják a figurákat. Szóval nem egy nagy színházi tett, habár az itteni közönség számára kihívás és újdonság, és ez jó.

Igazából két előadás volt eddig, ami miatt elég nehéz helyzetben vagyunk: a Bánk Bán meg a Geschlaechter. Ez a két előadás, ahol úgy érezte az ember, ha közelebb megy hozzá, akkor is egyben marad a gondolat, és marad benne annyi szabadság – mert egy művet szabadságfoka tehet csak fontossá számomra. Ennek a két előadásnak volt gondolati mélysége. Egyáltalán nem akarom lebecsülni a többi előadást, azok között is különböző szintű dolgok voltak, különböző színészi teljesítményekkel. Csak ugye az volt az alapkérdés, milyennek látom a mostani erdélyi színházat. Úgy látom, hogy kommersz irányba halad, ha ezt a válogatást reprezentatívnak tekintjük.

Forgách András fotói: Nagyvárad

Ez a tendencia nem a gazdasági viszonyoknak, a csökkenő anyagi támogatásnak köszönhetően jön létre? Hogy látja, a színházak gazdasági helyzete hogyan függ össze a minőséggel?

A helyzet hasonló, mint Magyarországon. Beszélgettem erről Bocsárdi Lászlóval és másokkal is, és úgy látom, a politika ugyanúgy kezd beavatkozni itt is a színházak életébe, mondván, ők szerzik a pénzt. Embereket helyeznek olyan pozíciókba, amelyeken keresztül úgy érzik, esetleg beleszólhatnak majd a művészi munkába. Vagy az a helyzet is előfordul, hogy állást kap valaki, csak hogy fizetést kapjon. Tehát keverednek ezek a szempontok. De Erdélyre talán ez kevésbé volt jellemző eddig, mint Magyarországra.

Nyilván mindig készültek olyan előadások, amelyek arra szolgáltak, hogy könnyebben becsalogassák a nézőt. De ha van egy fesztivál, aminek reprezentatív előadásokat kell bemutatnia, akkor az ember arra számít, hogy nagyobb bátorsággal szembesül. Arra számít, hogy több előadásra is jellemző lesz egyfajta bátorság, egy kereső, határátlépő attitűd. Ebből a szempontból kevesebb ilyet láttam. Nem hibáztatom a színházakat azért, mert szeretnék, hogy a nézők bemenjenek a színházba. Egy színházigazgató a diákokat és a régi nézőket egyaránt próbálja behívni, és mindenkinek akar valamit nyújtani.

Úgy vélem, maga a színházi forma is nagy változásoknak van kitéve. Nem arról a műsortervről beszélek, amit le lehet gyártani egy évad alatt – és lesz benne egy Shakespeare, egy mai magyar, egy európai meg egy zenés darab –, hanem olyan előadásokról, amelyek a kor sajátos arculatát is leképezik. Volt ilyen előadás, például a Világjobbítók, de a színészi munka meglehetősen dekoncentrált és konvencionális benne. Hiába vetítenek a színész háta mögé képeket, ha a színészi játék nem közvetíti ezt a fajta új gondolatot, amit a világból le lehetne szűrni.  Hogy milyen az élet, milyen erővonalak, értékek mentén szerveződik.

Magyarországon eddig szerencsénk volt, de most lehet, hogy össze fog omlani a független színházi szféra. Bodó Viktor, vagy például a HoppArt társulat folyamatosan létrehozták ezt az érzetet – ami nagyon fontos a művészetben –, hogy bármi lehetséges, mindent szabad. Hogy nagyon nagy tudású és mozgáskultúrájú emberek klasszikusak is tudnak lenni, de egészen vad dolgokra is képesek. Nekem mint nézőnek erre nagy szükségem lenne. Azt látom, és ez a határ mindkét oldalára igaz, hogy biztonsági játék folyik a színházakban. Nagy igény van arra, hogy minden jegyet eladva felmutassanak egy komoly bevételt, ami egyébként rendben van, csak… Nem szeretek így ítélkezni.  Mert a magyarországi helyzet sem valami rózsás. Például most próbálják szétverni a Nemzeti nagyon sikeres társulatát, amely legutóbb az Angyalok Amerikábant mutatta be. Elég furcsa helyzet van ott is. Számomra olyan dolgok fontosak, amelyek az éppeni hatalomgyakorlóknak esetleg nem. Talán az adott színházi közegnek sem annyira, mint nekem.

Forgách András fotói: díszletmunkások

De az igényeimet illetően azt hiszem, én járok közelebb a művészi igazsághoz. Ugyanakkor nem akarok prófétaként föllépni, és számon kérni az erdélyi színházaktól, hogy miért nem ilyenek. A Jelenetekben, a Makrancosban, a Fösvényben is láttam nagyon jól, részleteiben kidolgozott színészi alakításokat. Ott van például Székely Csaba Bányavaksága. Érezhető volt, hogy a közönség jelentős része látta már az előző darabját a trilógiának, vagy hallott róla, és elementárisan hatott rá az előadás. Annak ellenére, hogy a szakmán belül páran bírálják Székely Csabát, hogy Erdély tipikus vonásait dobálja placcra, és hogy vígjátéki felszínességgel dolgozik, vagy az ír dráma mintáit utánozza. Én nem egészen így gondolom. Hosszú idő óta először történt meg, hogy valaki nagyon sikeresen felépített egy mitológiát, egy családtörténeti mitológiát, egy erdélyi mitológiát, egy falu mitológiáját – mindegy, milyen mintákra építve –, amelyben technikailag rendkívül letisztultan tudja elmondani a bohózatként, de tragédiaként is könnyen értelmezhető történetet. Székely Csaba drámái emlékeztetnek az ír darabokra, például az ugyanitt látott Vaknyugatra, ami szintén kevés szereplős történet, sötét, tragikus véggel. De ez jó, mert pont attól indulhat be esetleg az új magyar, erdélyi drámaírás, hogy keletkezik egy sikeres minta, amit jó utánozni, mert akkor sikeres lesz az ember. Iordӑnescu azt mondta, hogy már a román drámaírókra is hatással van Székely Csaba, tanulmányozzák. Szerintem ebben az esetben az utánzás a legjobb dolog, ami történhet. Régi teóriám, hogy a drámairodalom akkor tud kifejlődni, ha elkezdik utánozni egymást az írók. Ezért mondtam pár éve, hogy a magyar drámaírásban halak vannak, halraj nincs. A nagy korszakokban azt lehetet megfigyelni, hogy halrajokban úsztak a drámaírók: vannak bizonyos közös szabályok, nem egyszerűen individuális műveket hoznak létre, hanem sikereseket. A siker kialakít egy szabályrendszert, és akkor tíz évig ilyen típusú darabokat ír egy csomó ember. Ha sikerül, mint Csabának, egy kvázi-mitológiát teremteni, akkor a mitológia révén megváltozik a forma könnyedsége is. Eljutunk mélyebb kérdések fölvetéséig.

Maga az előadás amúgy rendkívül konvencionálisan volt megcsinálva, de szórakoztatóan. Én nem tudtam, hogy néz ki Aba, a Bányavakság rendezője – nagy megdöbbenésemre volt egy Aba nevű színész a Makrancos előadásban –, és nagyon tetszett, amit az a bizonyos Aba csinált: csak lassan hoztam össze a képet magamban. Látszott rajta, hogy a színészetében is szuverénebb, más eszközökkel dolgozik, mint a körülötte lévők. Ez részben a rendezői képzeletének köszönhető, részben annak, hogy egy nyitott, kereső ember, aki megpróbálja kitágítani a saját gondolkodását. Ezt tenni a legnehezebb, mert a színházaknak van egy igényrendszere: van egy maximum nyolc hetes próbaidő, aminek a végén fel kell mutatni egy előadást; vannak bizonyos nyomások az embereken, hogy milyen típusú darabokat kell játszani. Nehezebb azt mondani, hogy én most másfele megyek.

Ezért volt jó a temesvári előadás, mert leképezte azt a töredezettséget, ami a mai társadalomban van. Például hogy színészként hányféle irányt vehet az életed. Bocsárdi is nagy név ma Magyarországon, ebben a Bánk bánban igazolódott számomra, miért: mély gondolatai vannak problematikus művekről, és egyelőre ő még képes megteremteni azokat a körülményeket, hogy szabadon, a saját gondolatai irányában dolgozhasson.

Tehát voltak a fesztiválon előadások, amelyek kedvesek voltak a szívemnek.  Ezzel együtt, mint Magyarországon, itt is látszik, hogy meg vannak ijedve a színházak. Ezért biztonsági játékra törekszenek, ami nem kedvez a kísérletezésnek. Ismétlem, semmi problémám a jól megcsinált előadással, ha a színész virtuozitása valódi, mert akkor kisgyerekké változom, és mint a bábszínházban, drukkolok annak, hogy a szerelmesek megtalálják egymást. A Vaknyugat című előadásban például teljesen elfelejtettem a két testvérről, hogy ezek színészek, Czintos József és Fülöp Zoltán. Látszott, hogy két ember jól tud egymással játszani, nagyon tud egymásra figyelni; ezáltal egy ilyen típusú darabot jól átélhetővé, realistává tudnak tenni. Ez is nagyon jó érzés. És a Walsh atyát játszó Veress Albert is kitűnő volt. Ha ilyennek is tűnök most, nem vagyok szigorú a kritikáimban sem, mert leginkább az érdekel, hogy az alkotók mit akartak, és ahhoz képest mit értek el.