Dögei Mátyás: Elvitte a hátán

Dögei Mátyás: Elvitte a hátán

Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
A Játéktér 2023/3. számából

Borítókép: A helység kalapácsa. Fotó: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Gyakran használjuk ezt a kifejezést, amikor a produkció valamelyik eleme – például a színészi játék – kiemelkedő, és bár nélküle nem biztos, hogy tudnánk menni az előadással, miatta mégis azt érezzük, hogy érdemes volt beülni rá. Az idei Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról három olyan produkciót szeretnék kiemelni, amelyeket már a színészi alakítások miatt is érdemes volt megnézni.

A kassai Thália Színháztól Shakespeare Szentivánéji álomját láthattuk, melyet Nádasdy Ádám fordítását és a Mohácsi testvérek átiratát felhasználva Matusek Attila rendezett. Hégli Bence, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem frissen végzett hallgatója hatalmas energiával és megérintő őszinteséggel alakította Pukk figuráját, a szó szoros értelmében elvitte a hátán az előadást. Az izgága, folyamatosan pörgő, csínytevő szellem volt az, aki megelégelve az üldögélést felpattant a közönség soraiból, és kezébe vette az irányítást. Az előadás szócsöveként funkcionált: az aktualizált üzenetet ő adta át nekünk frontálisan, az előadást megállítva kommentálta az eseményeket. Természetesen, emberi hangon beszélt hozzánk, ettől, bár gyakran hallott, nagy igazságokat mondott, mondanivalója mégsem vált didaktikussá. Mesteremberek helyett egy független színtársulatot láttunk, akik a király által megrendelt előadás bemutatójára készülnek. Ez az alaphelyzet bőven adott lehetőséget kiszólásokra: kiderült, hogy a szlovákiai magyar színházak egészen hasonló problémákkal küszködnek, mint Magyarországon a hatalomhoz kritikusan viszonyuló színházak vagy a szakadék szélére taszított független társulatok. Mégis, a színtársulat jelenetei a kevésbé sikerültek közé tartoztak. A humorukat gyakran erőltetettnek éreztem, mintha egy nem túl szórakoztató kabaréműsort látnék. Egyébként Mohácsi szövege nagyrészt jól működik, a szójátékok, humoreszkek megnevettetik a közönséget. Más Shakespeare-drámákból származó idézetek mellett felfedezhetőek Radnóti, Petőfi és Csehov szövegei is, Lysander pedig egy Halott Pénz-számot dudorászik.

A háttérben egy négyfokos lépcső található, melynek szintjei körülbelül egy méter magasak lehetnek, ezzel remek lehetőséget adva ugrándozásokra, esésekre. A lépcső hófehér, lukacsos, egy fa gyökérzetét formázza. Titánia, az amazon egy üvegburában jelenik meg. Megcserélődik a szerepük Oberonnal, hiszen a szamárba a tündérkirály szeret bele, ezzel a viszonyukban is máshova helyeződnek a hangsúlyok. Konfliktusuk középpontjában nem egy szerető, hanem egy gyermek áll: Pukk, aki a darab közben cseperedik fel. A gyermekek és a szüleik között ott feszülnek a generációs különbségek, Hermia vlogol, leboomerezi szüleit. Vajon megérthetik egymást szülők és gyermekek? És ha igen, mi ennek a titka? Vagy csak látszatmegoldások születnek, és valójában csak ideig-óráig tartható a béke? Az előadás sok mindent vállal: a politikai üzenet közvetítésétől a szórakoztató kabarén és a gyermekvállalás nehézségein át a generációk közötti konfliktusok felmutatásáig. Shakespeare drámája eleve több szálon fut, de nézőként egyszerre ennyi mindent nem tudok befogadni. Nehezen kapcsolódom rá az előadásra, de segítségemre van a már említett Hégli Bence, aki egyébként megkapta a legígéretesebb tehetségnek járó díjat a fesztiválon (Matusek Attilával, az előadás rendezőjével megosztva). Ő volt az a karakter, akire nem lehetett nem odafigyelni, ezért is tudott behúzni az előadásba, nélküle elvesztem volna a témák halmozott felmutatásában.

Szentivánéji álom. Fotó: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Séra Dániel a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház A helység kalapácsa című előadásában tűnt fel. Itt már kicsit árnyalnom kell az „elvitte a hátán” jelentését, ugyanis nem állítom, hogy nélküle nem működött volna a produkció, mégis játéka, energiaszintje magasan kiemelkedett belőle. Fontos megemlíteni, hogy Petőfi szerepét váltott szereposztásban játsszák ifj. Vidnyánszky Attilával, akinek nagyon jellegzetes színészi eszköztára, gesztusrendszere van. Ennek bizonyos elemei Séra Dánielnél is visszaköszöntek, mégsem tűnt úgy, hogy ezek számára idegen, természetellenes mozdulatok lettek volna, hiszen szervesen tudta integrálni őket játékába.

Az előadás egy bizonyos pontig igazi, vérbő komédia. Petőfi előttünk írja a jeleneteket, rendezi a szereplőket, akik azonban nem hajtanak fejet minden rendelkezése előtt: nem robotok, hanem saját személyiségünk van, a karakterek folyamatosan reflektálnak a kapott instrukciókra. Bár szövegszinten nem történik aktualizálás – leszámítva azt, amikor az író beszélget a közönséggel, ezzel hidat teremtve a két világ között – a díszlet hátsó falán vetített fotók Beregszász városáról és a színház korábbi előadásairól jelzik, hogy mindez a társulat múltjáról és jelenéről is szól. A kivetített fotók előtt játszódó jelenetek képeslapként hatnak. Az egyetlen elevennek tűnő szereplő Petőfi Sándor. Több szempontból is izgalmas ez a produkció, egyrészt mert Vidnyánszky és ifj. Vidnyánszky együtt dolgoztak benne, másrészt nem csak színészként és rendezőként tették ezt, ugyanis ifj. Vidnyánszky volt az előadás színpadkép- és látványtervezője.

Különleges volt egy olyan koncepciót látni a Nemzeti Színház igazgatójától, ami Petőfi eposzparódiája mentén karikírozza a klasszikus magyar falusi élet idealizálását, a nemzeti értékek mindenen felüli helyezését. Az előadás egy adott pontján a faluban verekedés tör ki, elkezdődik a harc, Petőfi elfárad, elveszti erejét, összecsapnak a feje fölött a hullámok, és a szereplői átveszik az irányítást. Innentől kezdve az alkotók nem paródiaként értelmezik a művet, hanem elkezdik komolyan venni, ám ez sajnos nem működik jól. Pédául a Monty Python jól ismert Fekete Lovag-jelenete nem válik komolyan vehetővé attól, hogy egy olyan emberrel nézzük meg, aki elveszítette a végtagjait. Nehéz erről beszélni, tudva a kárpátaljai magyarok jelenlegi szörnyű helyzetét, mégis a paródia komolyan vételével csak azért tud együttérzést kiváltani a darab, mert ismerjük a társulat származását. Nem a színpadon történő események, hanem az előadás külső tényezői érik el a kívánt hatást. Az előadás nem segít a társulat nehéz helyzetének megértésében, inkább csak felmutatja azt. Ennek ellenére a szereplők egytől egyig izgalmas karakterek, jól egyensúlyoznak a természetes játékmód és a kissé elemelt, nem éppen pasztellszínekkel felrajzolt falusi lakosság archetípusai között. Koherens világot teremtenek, amiből Petőfi ki-be tud lépkedni. Iszonyatosan pontos, jól megtervezett előadás, nincs helye lötyögésnek. Petőfi egyértelmű főszereplője az előadásnak, van ő és van az a világ, amit megteremt, ezáltal kiemelkedik a többi szereplő közül.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A föld fia című svéd drámát hozta el a fesztiválra, Hegymegi Máté rendezésében. A címszereplő Kallét Mészáros Gábor alakítja, aki a földbe születik. Csak a felsőteste lóg ki, helyváltoztatásra képtelen, a színpad közepén van egészen az előadás végéig. Hatalmas érzékenységgel játssza el a felnövő gyermeket. Könnyen nevetségessé is válhatna, amint egy érett férfi azt kiabálja gyermeki hangon, hogy „Mama!”, de mégsem érezzük annak. Kiszolgáltatottsága gyermekivé teszi. Sokféle asszociáció eszünkbe juthat, például hogy milyen nehéz lehet egy fogyatékkal élő gyermeket felnevelni, milyen áldozatokat, lemondásokat követel ez meg a szülőktől, és mit érzékel ebből a gyermek. Bár egyértelműen ő a főszereplő, és nélküle nem működhetne így ez az előadás, a többi karakter sem kerül háttérbe, mindenkivel tudunk azonosulni itt-ott. Az anyával, akit gyermeke magához láncol, évekig nem mozdul mellőle, de egy idő után nem bírja tovább, és el kell menekülnie az erdőből egy másik világba. Az apával, aki a racionalitásban hisz, így érzelmileg nehezen közeledik a fiához, mégis ő az, aki utolsó pillanatig kitart mellette. Meglátásom szerint a többi előadáshoz képest itt működik legjobban a főszereplő és a többi szereplő viszonya, amelyet éppen az előadás tematizál, hiszen Kalle végig a színpad közepén helyezkedik el, így a hozzá való viszonyulás egyik szereplő számára sem megkerülhető. Amikor éppen nem játszanak egy jelenetben, a szereplők mozgatják a díszletet (Fekete Anna) – ami egyébként elég minimalista, középen föld terül el, néhány szék, bot és egy átlátszó takarófólia –, ők adják a háttérzenét, disszonáns akkordokat dúdolnak, vagyis ők teremtik meg az atmoszférát. Illetve még két műszakos, akik időnként átsétálnak a színen „I’m not a character” feliratú pólóban, díszleteznek, kellékeznek, műhavat fújnak a szereplőkre. Az előadás erős képeket használ, helyenként ki is merevíti azokat: a szereplők időnként pár pillanatig lefagynak, felismerhetünk bennük egy-egy képzőművészeti alkotást, például Correggio Szoptató Madonnáját vagy René Magritte Szerelmesek című festményét, amely a szerelmet ördögi vágyként ábrázolja: az előadásban az anya és új szeretője közötti bűnös szerelmet jeleníti meg.

A dráma a mágikus realizmus világában mozog – vannak bizonyos csodálatos, irreális elemek, mint például az az alapszituáció, hogy egy fiú beleszületik a földbe, és nem tud onnan elmozdulni –, de ezen a világon belül egy realista szöveggel van dolgunk. Erre erősít rá a rendezés is, ahogy kevés kellékből alkot meg mindent, de igazán mégsem akar elemelni semmit. A színpadon valódi hóvihar keletkezik, ugyanakkor felvállaltan látjuk a gépet, ami a műhavat fújja. A fiút egy pappal taníttatják, aki könyveket visz neki, így ahogy cseperedik, egyre többet tud meg a világról. Különös kettősséget szül, hogy a földbe gyökerezett fiú harmóniában él a természettel, megérzi annak rezdüléseit, ugyanakkor folytonos nyughatatlanság hajtja: mi van máshol? Senki nem tudja, hogy mi rejtőzik a földben, a felsőteste alatt. Gyökerek? Lábak? Ezzel felveti az előadás azt a témát is, amivel ma, az egyre sűrűsödő természeti katasztrófák miatt sokat foglalkozunk: Mi az ember viszonya a természettel? Mennyire vagyunk kiszolgáltatva neki? A darab végére Kalle eljut oda, hogy anyja segítségével kimászik a földből. Lábai vannak, egy új élet nyílik meg előtte. Érdekes, nagyon konkrét befejezés. Nem számítottam arra, hogy ennyire egyértelműen ki fog derülni, mi van a föld alatt, valahogy úgy képzeltem, hogy mielőtt fény derülne rá, pont befejeződik az előadás. Rá kellett jönnöm, hogy ettől a mozzanattól mégsem kerekedett le túlzottan a történet, sőt talán még izgalmasabb ez a lezárás, hiszen sok új kérdést vet fel. Mit kezdhet valaki egy ennyire új élethelyzettel? Fizikailag eljuthat bárhova, de vajon ezt mentálisan is el tudja majd viselni?

A föld fia. Fotó: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

A kisvárdai fesztiválon ezúttal is három helyszínen játszódtak az előadások. Egyrészt a Művelődési Központ színháztermében – az érkező társulatoknak ez a leghálásabb helyszín, hiszen itt adottak leginkább színházi körülmények –, másrészt a Refi színpadon, ami egy szabadtéri játszóhely. A nézőtér és a színpad között húzódó közel tízméteres távolság igencsak megnehezíti a játszók dolgát, de cserébe ők egy hatalmas teret, a nézők pedig egy nyári szabadtéri élményt kapnak. A harmadik opció a zsinagóga – itt játszódott mind a három előadás, amiről írtam –, ahova a fesztivál idejére egy épített színpadot és nézőteret szuszakolnak be. Erre a kis méretű színpadra nehéz egyes előadások díszletét bezsúfolni, esetünkben azonban ez megvalósítható volt, köszönhetően annak is, hogy az előadásokat kevés bútor és statikus díszletelemek jellemezték. Azt a tényt, hogy egy zsinagógában vagyunk, bizonyos előadások inkább elrejteni próbálták, ilyen volt a Szentivánéji álom, ahol ez tulajdonképpen sikerült is. A helység kalapácsában bőröndökkel érkeztek meg a szereplők, amit értelmezhettünk a háború elől való menekülésnek, vagy a vándortársulati lét megidézésének is. De mindenképpen benne van az utazás, az otthon elhagyása. Nem volt nehéz összekapcsolni ezt azzal, hogy miért használhatjuk színháznak ezt az épületet: Kisvárdának ugyanis csaknem a teljes zsidó lakosságát deportálták a második világháború alatt. Ahogy már említettem, A föld fiában nem akarták elrejteni a helyszínt, minden olyan külső körülményt felmutattak, amiben az előadás fizikai formájában játszódik. Jól állt a furcsa, disszonáns zenei világának a templomi hangzás. A kisvárdai körülmények tehát kihívások elé állítják a társulatokat, de ez talán egy színházi fesztiválon természetes is. Nem ez jelenti a legnagyobb problémát a fesztivállal kapcsolatban.

Idén másodjára látogattam el a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára, és bár ezúttal több jó előadást láttam, ismét rossz szájízzel távoztam. Általában napi három előadásból válogathat a nagyérdemű, melyekről másnap délelőtt szakmai beszélgetéseket tartanak. Ezek lehetnének izgalmasak is (tudva, hogy kritikát kell fogalmaznom, számomra kifejezetten hasznosak is), de ahelyett, hogy szakmai viták alakulnának ki, vagy információkat tudnánk meg a darab születéséről, az alkotói szándékokról, sajnos az előadások felmagasztalása, a társulatok dicsőítése zajlik. Ha valaki negatív kritikát fogalmaz meg, előfordul, hogy egyszerűen belefojtják a szót. Hosszú perceken át hallgathatunk színháztörténeti információkat Shakespeare-ről vagy a svéd drámákról, de a lényeg, hogy mit láttunk előző este, pár dicsérő szóban merül ki, így az esetleges viták is elmaradnak. Az előadásokat Balogh Tibor, a fesztivál művészeti tanácsadója válogatja, és – bár mint említettem, ez hol jobban, hol kevésbé sikerül – nem igazán érthetőek a válogatási szempontok, nincs egységes tematika, és közel sincs egységes színvonal. A társulatok, miután lejátszották az előadásukat, hazatérnek, esténként nincsenek nagy találkozások a büfében, ezeket a napokat sajnos a fesztiválhangulat teljes hiánya jellemzi. Pedig kifejezetten fontos esemény lehetne, hiszen Magyarországon sokan csak itt találkoznak határon túli előadásokkal, legalábbis ilyen mennyiségben biztosan. Ez a néhány jó előadás volt az, amiért mégis érdemes volt idén is ellátogatnom, és amikről a mai napig azt állíthatom, hogy elvitték a hátukon a fesztivált.