Dimény Patrícia – Balázs Helga: „Amikor az alkotó tisztában van önmagával”

Dimény Patrícia – Balázs Helga: „Amikor az alkotó tisztában van önmagával”

Fotók: Rácz Rebeka

Az itt következő kettős portréval elkezdődik egy rövid sorozat, amelyben pályakezdő teatrológusokat mutatunk be. 

Fazakas Réka és Kedves Kriszta két éve fejezte be a színháztudomány szakot a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Kolozsváron maradtak mesterizni, és bár a BBTE két különböző szakára iratkoztak be, mégpedig nem is színházközeli szakokra, az alapképzés óta összeköti őket egy közös, lázas keresés, amelynek legfrissebb eredményét ezen a hétvégén mutatják meg a közönségnek. Hogy kik is ők, azt két fiatalabb diáktársuk segít felderíteni.

FAZAKAS RÉKÁval egy másodéves színháztudomány szakos hallgató, Dimény Patrícia beszélgetett:

Milyen a viszonyod most a színházzal? (Hát a színháztudomány szakkal?)

Sepsiszentgyörgyi vagyok, vagyis mondhatni jó színházi kultúrából jövök. Ez előny volt akkor, amikor elkezdtem a teatrót. És persze tovább gyarapodott a színházról való tudásom az egyetem alatt. 

Viszont azelőtt jóindulatúbb néző voltam, és idővel az a nyitottság, amivel az előadások felé fordultam, valahogy elveszett, mert most már viszonylag kiforrott színházi ízléssel rendelkezem. Türelmetlen lettem például az olyan előadásokkal, amelyek a művészszínházi vonalat képviselik. Vagyis az elutasítás fázisában vagyok jelenleg, és ez nem feltétlenül jó, szeretnék ezen változtatni. 

Reméltem, hogy az egyetem jobban segít majd eligazodni abban, hogy merre tovább. Nem feltétlenül arra számítottam, hogy konkrét munkahelyet tesznek majd a fenekem alá, de abban esetleg eligazíthattak volna, hol keressünk ösztöndíjakat, vagy hogy jobban átlássuk, milyen lehetőségeink vannak az irodalmi titkár vagy dramaturg szakterületek mellett.

Hogyan jött létre az UTP (Untitled Theatre Project) társulat?

Az egyetemen arra bátorítottak, hogy merjünk kísérletezni kollektív alkotói módszerekkel is. Herczog Noémi tanárnőnk óráján, harmadéven beszéltünk például a különböző színházmodellekről és a társadalmi felelősségvállalásról. Vizsgaként ki kellett találnunk egy társulatot, amely hiánypótló lehet itt, Erdélyben.

Többen együtt szerettünk volna maradni az évfolyamról. Három színművészetis: Szántusz Noémi Noya, Tatár Zsuzsa és Varga Peti, valamint én és egy másik teatrológus társam, Kedves Kriszta. Mi öten szerettünk volna együtt is színházat csinálni. 

Eredetileg nem csak színházi nevelési társulatnak szántuk az UTP-t. Ernyőszínházként képzeltük el, amely túlmutat a hagyományos előadások keretein. Érdekel bennünket a hangséta vagy a performansz műfaja, és nyitottak vagyunk másra is.

Az első előadásunk nem volt nagyon komplex színházi nevelési előadás, kis lépésekben igyekszünk haladni. Hisz egy év alatt egy előadást vagyunk képesek összehozni legjobb esetben is… Nagyon szeretnénk, ha a közös munkánk nem szűnne meg amiatt, mert különböző városokban élünk, és sok dologgal foglalkozunk egyszerre, hogy a megélhetésünket biztosítsuk. 

Sok területen tevékenykedsz. Moderálsz, színikritikákat írsz, és most elindult az új kis kézműves műhelyed is… 

A színháztudomány szakkal párhuzamosan elvégeztem a magyar––orosz szakot is a BBTE Bölcsészettudomány Karán. Szerettem olvasni és irodalmi körökön részt venni, azóta is moderálok a Hervay Klubban és a Bréda Körön. Viszont mindig is inkább színházi embernek tartottam magam, mintsem irodalmárnak. 

A kritikaírás volt az az irány egyetem alatt, amerre elindultam. Elmentem Nyitrára egy színházi fesztiválra, amelyen belül működik egy kritikusíró workshop-szerű rezidencia. Jelentkezési feltétel volt, hogy meg kell majd jelentetnem róluk egy fesztiválbeszámolót. (Abban az országban, ahonnan jövök.) A Játéktérnek írtam meg a cikket erről a fesztiválról. Ezután a szerkesztőség megkeresésére rendszeresen kezdtem írni beszámolókat miniévadokról, fesztiválokról, előadásokról. Részt vettem a Színház folyóirat, a Revizor meg a Játéktér kritikusi mentorprogramjában is, ahol Boros Kinga volt a mentorom. 

Kihívás olyan előadásról írni, amely kevés gondolattal enged el. Vagy olyanról, ami közben elveszek a gondolataimban, és meg kell fogni valahogy a lényegét. Szeretem csinálni, mert írás közben értem meg jobban az előadásokat. 

Emellett ugye mesterizek a BBTE Kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok szakán, a Magyar Filozófiai Intézet keretén belül, itt idén végzek. 

Általában elméleti oldalról szeretem megközelíteni a különböző problémákat… Ezért is kezdtem nemrég horgolni, mert valami gyakorlatira is volt szükségem, hogy kikapcsoljak.

Ha össze kellene állítanod egy repertoárt, mi kapna helyet benne?

Ha teszem azt egy befogadószínházat igazgatnék, vendégelőadásként a szerbiai Kosztolányi Dezső Színház előadását, a Csókos Asszony Lovagjai – szabadkai szindikális operettgálá-t hívnám el. Aztán a Hoodworks Grace című előadását, valamint a Song of the Goat Theatre Songs of Lear-jét. Nagyon szeretem az autobiografikus színházat. Kelemen Kristóf Megfigyelőkjéből inspirálódva írtam az államvizsgám, és most a mesteri disszertációmban is az ügynökkérdés színházi reprezentációit vizsgálom. Mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet alkotóként a múltból ihletődni, azt feldolgozni. Ebben a tekintetben számomra Oliver Zahn Második esszé a gimnasztikáról című előadása az etalon.

Számodra mi a szép a színházcsinálásban? 

A közösségi jellege. Ami az alkotófolyamat során, vagy később az előadásban is megmutatkozhat. A nagy kapitalista berendezkedésben az „önmagad valósítsd meg” elvet követi mindenki. Sok irodalmi beszélgetés zárul mostanában azzal, hogy írunk, de honnan tudjuk, hogy ki fogja a szövegünket elolvasni? A színházban az a szép, hogy akár irányítani is tudjuk, ki fogadja be, ha hajlandóak vagyunk túllépni az épület négyszögletén.

Szerinted milyen az „ideális” színházcsináló? 

Mindenekelőtt kompromisszumkész. Elfogadja, hogy nem saját víziójának megvalósítása a cél, hanem valami közösnek a kigondolása. Nem lövöldözik vaktában, hanem ügyes diák módjára kutat a témában. Kíváncsi a mások véleményére, hisz alig várja, hogy kimozdítsák végre a saját fejéből. Megesküdnék, hogy jó humorérzéke van, és a legkevésbé sem stresszes!

+ Villámkérdés. Legemlékezetesebb következtetés egy büfés beszélgetésből…

Ha független színház-csinálással akarsz foglalkozni, vállalnod kell egy barista állást. (Mint én, a Kofferben.)


KEDVES KRISZTÁval egy másik másodéves hallgató, Balázs Helga készített interjút:

Amikor végeztél a teatrológia alapképzésen, egy interjúban említetted, hogy vagy a néprajz, vagy a kritikaelmélet mesterképzést szeretnéd elkezdeni. Végül a néprajz mellett döntöttél. Miért? Hogyan tudod összekapcsolni ezt a területet a színházzal?

Úgy voltam vele, hogy azáltal, hogy elvégzem a néprajzot, a kulturális szférában szélesítem a saját lehetőségeim spektrumát, vagyis így többfelé el tudok majd helyezkedni, például nem csak színházba, de múzeumba is felvehetnek. 

Úgy érzem, hogy ez a szak is sokat adott, de a teatrológiának köszönhetem, hogy ki merem mondani a véleményem, fel merem vállalni a gondolataimat. Sokat köszönhetek ottani tanáraimnak, Tompa Andreának, Herczog Noéminek, Bogdán Zenkőnek, akik bebizonyították számomra, hogy azáltal válunk gondolkodókká, hogyha fel merjük vállalni a gyengeségeinket, vagy azt, ha egy-egy kérdésre nem tudjuk a választ. 

Engem nem kimondottan a néprajz érdekelt, hanem az antropológia, az egyszerű, hétköznapi ember megismerése. Az a látásmód, amellyel mondjuk a Stereo Akt létrehoz egy hajléktalan-kalandjátékot, vagy amiből kifejlődhet egy roma nőkről szóló előadás, amelyben roma nők játszanak és beszélnek az egészségügyben szerzett tapasztalataikról (az Éljen soká Regina!). 

A néprajz segítségével megtanulhattam, hogyan készítsek minél jobb interjúkat, hogyan jussak hozzá élettörténetekhez. Erős színházi alap bújik meg ezekben.

Hídként látlak, aki átívelsz a színház, a néprajz és a pedagógia között. Mesélj kicsit arról, hogyan váltál óvónővé, mit jelent ez a szerep számodra!

Pedagógiai líceumot végeztem Székelyudvarhelyen, így van szakképesítésem. Harmadéven államvizsga előtt pár hónappal ellopták a laptopom: ekkor hasított belém a felismerés, hogy el kell mennem dolgozni, hogy megszerezzem a pénzt egy másikra. Dadusként akartam munkát keresni, amikor megkerestek az egyik kolozsvári óvodából. Nekik óvónőre volt szükségük, nekem pedig állásra, így rugalmasak voltak, és meg tudtunk egyezni, hogy a munka mellett egyetemre is tudjak járni. 

Sok pozitív visszajelzést kaptam a kollégáimtól arra nézve, hogy szeretnek a gyerekek, van érzékem a velük való foglalkozáshoz, így megkérdeztek, hogy maradnék-e nyárra is. Maradtam nyárra, sőt, maradtam a következő évre is. Tíz bölcsődést kaptam akkor a kezembe, akiket nemsokára tovább kell adnom. Nagyon sok megerősítést és biztatást kaptam: azt mondták, ragyogok, és ez jó hatással van a gyerekekre, és hogy soha ne hagyjam abba a tanítást, mert ilyen pedagógusokra van szükség. 

Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, de úgy érzem, korai még úgy döntenem, hogy ez az én utam, főleg úgy, hogy nemsokára – remélem – megszerzem a harmadik diplomámat is. Kipróbáltam, tapasztaltam, tudom, hogy ez működik, de most kipróbálok valami mást. Persze nagy merészség kilépni egy állásból, de végre meg tudtam tenni, hogy azt vegyem figyelembe, amire nekem van szükségem, és ne mások akaratát kövessem, ne mások elvárásainak feleljek meg. (Ugyanakkor továbbra is vállalok gyerekfoglalkozásokat, tehát ez a vonal nem szakad meg teljesen.)

Beszéltünk antropológiáról, pedagógiáról. Következzen a színház. Azon belül is saját társulatotok, az Untitled Theatre Project, amit öten alapítottatok. Hogyan született meg az UTP? Miért? Mivel foglalkoztatok eddig, és mik a terveitek?

Egy vizsgára találtuk ki a projektet. Ezzel párhuzamosan Tatár Zsuzsával és Szántusz Noémivel részt vettünk az Érted egyesület Diáksztori projektjében, amelyben az iskolai bántalmazást, a bullying jelenségét tematizáltuk: képregényeket, monológokat írtunk az anonim levelekből, amiket színészek és színészhallgatók adtak elő. A projekt utolsó mozzanataként kellett létrehoznunk egy osztálytermi előadást. Bementünk a színisek órájára, és prezentáltuk az ötletünket. Ezután csatlakozott hozzánk Varga Peti, és hívtuk be közösen Fazakas Rékát. 

Elkezdtünk közösen gondolkodni, találkozni, összeraktuk az első előadásunk vázát: van egy legtöbb 20 perces jelenet, azt követi egy 30-40 perces levezető foglalkozás. A Vigyázz, kész, állj! címet kapta az előadás, és középiskolás osztályokba vittük. 

Jelenleg egy következő előadáson dolgozunk, amely a János vitéz alapján készül, és a gyász, a veszteség témáját dolgozza fel. Pályázatok révén sikerült megnyernünk akkora összeget, hogy az előadásban ötünkön kívül dolgozik még produkciós vezető, látványtervező, zeneszerző és gyászterapeuta is. Június 10-én lesz a bemutató a ZIZ-ben. Mivel a János vitéz ötödik osztályos anyag, ezért a célcsoportunk ezúttal a 10-15 éves korosztály. 

Te is és Réka is játszotok ezekben az előadásokban annak ellenére, hogy teatrológiát végeztetek. Ez nagyon izgalmas! Hogyan éled meg?

Kiskoromban imádtam szerepelni. Sokáig gondolkodtam a színin, de nem bánom, hogy teatrológiára mentem. Úgy érzem, hogy mint ember több lettem általa. Ráadásul azt gondolom, hogy most már nem csak diplomával lehet valaki színész. Nem úgy gondolok magamra mint dramaturgra, hanem mint alkotóra. Olyannyira, hogy vannak önálló ötleteim, kezdeményezéseim is: ilyen például a hangséta, amelynek az ötlete a koronavírus járvány által megkövetelt bezártságból született, hiszen ez valamennyiünkben változást idézett elő. Közös traumát éltünk át, amelyről beszélni kell. A hangséta Kolozsvár központjából indulna, onnan busszal mennénk ki a Bükk-erdőbe. Naplórészletek, elmélkedések hangfelvételét hallgatnák fülhallgatókkal a résztvevők, a végén pedig vagy én zárnám le a találkozást egy közös piknikezéssel, vagy felkínálnék egy másik lehetőséget a nézőknek: kivinném őket egy nagyon izgalmas, történelmi múlttal rendelkező, részben elhagyatott, ugyanakkor berendezett házikóhoz, és megkérdezném tőlük, mi lenne, ha holnaptól itt kellene újrakezdeniük az életet. Folyamatosan pályázok, keresem a lehetőségeket, lássuk, mi jön majd össze ebből.

Amellett, hogy részt vettél a Színház folyóirat által meghirdetett kritikusi mentorprogramban, illetve dramaturg mellett dolgoztál egy előadásban, vizsgafilmekben is közreműködtél. 

Igen, az évfolyamunk színész szakos hallgatóinak filmjében. Dramaturgnak hívtak, de rendezőasszisztens lettem. A rendezővel együtt gondolkodtunk a karaktereken, adtuk meg a szituációkat az improvizatív jellegű jelenetekhez. Nagyon érdekel a film világa! Sajnos eddig nem tudtam elvállalni filmes munkákat a főállásom miatt, de most, ha jönne felkérés, gondolkodás nélkül belevágnék. Sőt, igazából nem csak filmes munkákba. Nyitott vagyok bármilyen kreatív folyamatra! Ha az emberek adnak esélyt arra, hogy megismerjenek, akkor megtudják, hogy jól dolgozom csapatban, figyelmes, empatikus vagyok. Nem zárom el magam sem a film, sem a bábszínház világától, és semmi mástól, amiről eddig beszéltünk. Jelenleg mindenevő vagyok, hogy rájöjjek, mi az, ami leginkább ízlik.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Most úgy gondolom, hogy amennyiben szerencsésen alakulnak a dolgaim, nem ugranék bele még egy nyolcórás munkába. Színházaknál szeretnék kopogtatni, leadni az önéletrajzomat, megmutatni magam, hogy projektek esetében gondoljanak, számítsanak rám. Iskoláknál is szeretnék próbálkozni, hogy opcionális tantárgyként drámapedagógiát taníthassak. Olyan színházat szeretnék képviselni, ahol az alkotó tisztában van önmagával, és úgy tud adni magából, hogy azzal nem bánt másokat. Forradalmárnak kell lenni ahhoz, hogy az emberek rájöjjenek, nem csak az létezik, amit eddig átéltek, és hogy tágítsuk a látókörüket. Célom emellett a gyerekek nevelése, hiszen ők a jövő. Szóval, kedves színházak (és nem csak), ha szeretnétek egy olyan ragyogó embert, mint én, akkor keressetek, és jövök!

+ Villámkérdés. Kedvenc gyerekdalom a…

Egyszer egy királyfi mit gondolt magában…”