Derzsi Dezső: Hogyan eszik a kutyát?

Derzsi Dezső: Hogyan eszik a kutyát?

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Barabás Zsolt

Reflexiók egy tantermi előadásról[1]

Nehéz a saját előadásról úgy beszélni, hogy ne szaladjunk bele közhelyes megfogalmazások­ba. Igyekszem tehát a számomra érvényes gondolatok mentén körbejárni az előadás életét a színész szemszögéből, és reflektálni azokra az irányvonalakra, melyek leginkább foglalkoztatnak a színész munkáját illetőleg.

A dráma szövege közvetlen és személyes hangvételű. (Griskovec kortárs orosz színész-drámaíró személyes élményei alapján írta: a csendes-óceáni orosz flottánál töltött három évét dolgozta fel ben­ne.) Az egyetem utolsó évében találkoztam a drámával, és az volt az érzésem, hogy nem is drámát, hanem valakinek a naplóját tartom a kezemben. Az egymáshoz lazán, vagy látszólag egyáltalán nem kapcsolódó „naplóbejegyzések” túlmutatnak a néhol vicces, néhol keserű, vagy éppen megrázó tengerésztörténeteken. Bár a drámában a tengerészlét valós élményértékkel bír, mégis az az ember érzése, hogy csak formai keretül szolgál egy önvizsgálathoz, egy, az ember önmaga felett végzett meditációjához, mely a KI VAGYOK ÉN? kérdésben összpontosul. A Griskovec-szöveg érzékenyen, szinte észrevétlenül közelít a probléma felé, rámutatva arra, hogy az önmagunkkal és a minket körül­vevő világgal való szembesülés elkerülhetetlen. Állandóan készen kell lennünk az önmagunkkal való számadásra, összegzésre.

Tehát adott volt a probléma, amiről érdemes beszélni. A kérdés, hogy KINEK? és MIKÉNT?

Már a legelején megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy erre a problémafelvetésre talán a legérzékenyebben rezonáló befogadó rétegek egyike a középiskolás diákság (15–20 éves korig). Ők ugyanis a felnőtté válás, az Én-keresés legintenzívebb időszakát élik meg, melyben a fent említett kérdés igencsak aktuális lehet. Kíváncsivá tett a helyzet: vajon a saját világukban hogyan, milyen formában találkoznak ezzel a kérdéssel és mit kezdenek vele?

Egy 50 perces színházi előadás, találkozás keretén belül képzeltük el a diákoknak a problémával való szembesítését. Itt egy olyan előadásról van szó, mely arra tesz kísérletet, hogy maga mögött hagyja a színház konvencionális terét (színpad-nézőtér), és megpróbál a diákok életterébe (iskola, osztályterem) beépülni és abból inspirálódni. Az előadás magját az ember (a tengerész) és az általa képviselt probléma adja. A probléma igazságát kell minden egyes alkalommal megteremteni, alá­rendelve neki minden körülményt (az éppen aktuális teret, az időt, a fényviszonyokat stb.) Ebben az esetben beszélhetünk jelen időről, ahol megszűnik minden, csak magát az embert látjuk. A színész eltűnik, illetve nem lehet tetten érni. Minden itt és most történik. Természetesen az ilyen irányú szí­nészi munka nem csak erre az előadásra jellemző, ám ebben az esetben kiemelt jelentőséggel bír, mert itt nem a színház konvenciói által védett térben kell megszólalni, hanem egy valós osztályte­remben, egy osztályközösség előtt, és ez a helyzet nem bír el semmilyen hazugságot. A cél tehát a fikció és a valóság határmezsgyéjének összemosása, mindenféle rossz értelemben vett teatralitás kiküszöbölése, hogy létrejöhessen egy igazi találkozás a tengerész és a diákok közt. Felhőtlen játék, izgalmas kísérlet.

Az előadás, azontúl, hogy a színésztől koncentrált és felkészült játékot kíván, nem kis mértékben számít a diákok fantáziájára, ugyanis a sok kusza történet, a térben folyó játék révén, mégiscsak az ő fejükben, gondolataikban kell hogy összeálljon egésszé. Az első lépések a legnehezebbek: le kell fektetni a játékszabályokat, meg kell határozni a játék formai keretét, melyben a diákok szabadon létezhetnek, gondolkodhatnak, meg kell teremteni a találkozás, a játék tétjét. Ha ez sikerül, és azt érzik, hogy komolyan vesszük őket, és valóban komoly dologról (játékról) van szó, akkor kinyílnak, kí­váncsivá, közvetlenné válnak. Mi kell ennél több? Ekkor indul el a játék, a közös gondolkodás, az apró rezdülésekből összeálló párbeszéd, ami sohasem ismétlődő forma, hiszen az ő jelenlétük, reakcióik, az éppen aktuális osztályterem adottságai mindig egyedivé, személyre szabottá teszik az előadást.

És azonnal érkezik a visszacsatolás, az egymással való konkrét szembeülés: minden előadást drámafoglalkozás követ, mely átfogó képet nyújt arról, hogy aznap meddig sikerült eljutni – a dráma­pedagógus által vezetett foglalkozások révén a diákok szabadon beszélhetnek az őket ért hatások­ról, a bennük megszülető érzésekről, gondolatokról. Nem mindennapi nyitottsággal, odafigyeléssel és intelligenciával feszülnek egymásnak elvek, magatartások, vélemények, az előadás folyamatos újragondolására és csiszolására késztetve minket.

„Ezek a folyamatos ugrálások a különböző életszakaszokba és a folyamatos megbotránkozások, hogy »Jaj, ezt nem tudtam volna magamról elképzelni!«, oda juttattak, hogy lassacskán nem is kép­zelek magamról semmit. Nem tudhatom, hogy a következő életszakaszom mit fog hozni, lehet, hogy pont a jelenleginek a megcáfolása lesz.” (Tizedikes diák)

„Pont ettől a rengeteg sok kusza részlettől, amit az egész történetnek a tragikuma kapcsol össze, pont ettől annyira jó. Pont attól, hogy nem mindent értek, s fogalmam sincs, hogy a francba jött most ide ez a mondat. De megfogalmazott valami nagyon keményet, és a következő pillanatban megint, és pont ez az általunk megérthetetlen élmény köti össze azt, amit ő három évig végigélt.” (Tizedikes diák)

____________________________

[1] Hogyan ettem kutyát (Jevgenyij Griskovec), Tandem Csoport és Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Ren­dezte: Pálffy Tibor. Média: Kónya Ütő Bence. Jelmez: Bagoly Zsuzsanna. Drámapedagógus: Prezsmer Boglárka. Előadó: Derzsi Dezső.