Demeter Kata: Egy hétvégnyi találkozó, … – 

Demeter Kata: Egy hétvégnyi találkozó, … – 

III. Out of the Frame nemzetközi színházi fórum, Kolozsvár

… melynek hivatalos [keretén belül]

Az Out of the Frame nemzetközi színházi fórum harmadik kiadása, amely 2025. október 17–19. között került megrendezésre, ez alkalommal a közösségi színházat vette célkeresztjébe. A találkozó szervezői, a Shoshin Theatre Association munkatársai így írnak a rendezvényről és a teljes projektről: „A fórum, mely az Erasmus+ (KA210-YOU Kis léptékű partnerségek az ifjúság területén) projekt záróeseménye, elsősorban kapcsolatépítési platform és találkozási pont, ahol lehetőség nyílik a helyi és európai szervezetek közötti tapasztalatcserére. Idén a közösségi színház természetéről, módszereiről és céljairól gondolkodunk kerekasztal-beszélgetések és a projekt során partnereink, a Független Színház Magyarország és a Rampa Prenestina által létrehozott előadások segítségével.”

Rampa Prenestina. Fotó: Tóth Helga.

A fentiek fényében erős felütéssel indított az idei színházi fórum: egy fotókiállítás családias megnyitójával kezdődött, ahol Andrei Furnea Waste Side Story című fotósorozata került közszemlére a ZIZ – Art and Social Area előterében. A pataréti roma közösséget bemutató fotósorozat nyers életszagúságára szépen rímelt Dávid Endre Beyond the River című filmjének vetítése, amelyben szintén egy elszigetelt, folyón túli világ kerül a szemünk elé: a Betfalva melletti romatelep, amelynek létezéséről senki sem akar tudomást venni, de ettől függetlenül ott is zajlik az élet – a maga kegyetlenségével, humorával és fájdalmával. Az, hogy a Róma külvárosában hasonlóan elszigetelten élő olaszországi Rampa Prenestina társulat tagjai a vetítés alatt folyamatosan élénken reagáltak a filmkockákra, csak még egyetemesebbé tágította a jelenséget. Bár a film inkább művészi tanúságtétel, semmint társadalmi aktivitásra sarkalló állásfoglalás, a filmet követő beszélgetést a tenni akarás fűtötte – elsősorban az olasz társulat tagjainak részéről. Jó érzés volt látni, hogy a kívülről jövő impulzusok – ha nem is változtatják meg az általános passzív hozzáállást, de megkérdőjelezik a résztvevőkben a nagy féltéssel dédelgetett kis erdélyi reménytelenséget. Hiszen ezek a helyzetek megváltoztathatóak – legalábbis folyamatosan erre kell törekedni.

Pataréti séta. Fotó: Tóth Helga.

A fesztivál második napjának délelőttje azt a célt tűzte ki az Erasmus+ program résztvevői számára, hogy az előző esti témákban elmélyüljenek. Erre egy zártkörű, Pata-Rât Walk (Pataréti séta) elnevezésű workshop keretein belül került sor: a résztvevők megismerkedhettek a pataréti közösséggel. A „keretek” csak az Erasmus-projekt résztvevőit involválták a programba, viszont kereteken kívül később megtudtuk, hogy a találkozás önfeledt közös zenélésbe torkollott – talán ez az a közös nyelv, amelyet a roma fiatalok, nemzetiségtől függetlenül a legjobban értenek. A délután a beígért kerekasztal-beszélgetéssel telt, az este pedig a Rampa Prenestina Ko sam me? (Ki vagyok?) előadásával zárult. A Shakespeare drámáiból visszacsengő monológokban kulminálódó improvizatív előadás még csak egy váz – tudatta a csapat vezetője kezdéskor –, a továbbiakban még tovább szeretnék bontani a felrajzolt témákat. A saját identitásuk különböző pilléreit és határait feszegető alkotók felvetései személyesek, a hamleti alapkérdés azonban, a „lenni, vagy nem lenni” minden identitását és boldogulását kereső fiatalt meg tud szólítani. Az előadás körtánccal ért véget, vendégek, szervezők és nézők közösen táncoltak a társulat tagjainak zenéjére. Még az sem tudott a széken maradni, akit legkevésbé sem mozgatnak meg, sőt, egyenesen taszítanak az interaktív színházi próbálkozások. Talán azért, mert nyoma sem volt szerepjátszásnak, hanem saját magukat alakították a játszók, mindenféle máz és hazugság nélkül.

A fesztivál zárónapjamég egy zártkörű workshopot tartogatott az Erasmus+ projekt résztvevőinek, a Social Bee workshopot követően pedig két kerekasztal-beszélgetés várta a szélesebb közönséget. Míg a beszélgetés meghívottjai közösen próbálták megfogalmazni a közösségi színház miértjeit és hogyanjait, a  Független Színház Magyarország, azaz a „füszisek” már lázasan készültek az esti Prikézsia, avagy Pancu és a hagyományok születéstől újjászületésig című előadásukra. Ahogyan az elmúlt napok szervezett és kötetlen beszélgetéseiből megtudtuk, az előadás központi motívumaként választott hagyomány egyáltalán nem volt a kezdeti témák között, hanem a fiatalokkal való közös munka rajzolta ki az irányt, a csoport vezetői pedig rugalmasan alkalmazkodtak az igényekhez. Hiszen ezek a projektek sokak számára gyökereik „újra” felfedezését jelentik, visszatérést a hagyományaikhoz, nyelvükhöz, identitásukhoz. Hogy a közös gyökerek és hagyományok – és nem utolsósorban a színház –, anyanyelvtől függetlenül, mennyire összekötnek, az mutatta leginkább, hogy, bár egyetlen szót sem értettek belőle, az olasz csapat végig aktívan követte a pestiek előadását. Sőt, egy improvizatív jelenet erejéig még be is szálltak az előadásba, majd a végén együtt ünnepeltek a játszókkal. Az előadást követő beszélgetés ugyanilyen közösségben telt, a tapasztalatcserék még egy közös előadás létrehozásának lehetőségét is előcsalogatták.

Független Színház Magyarország: Prikézsia, avagy Pancu és a hagyományok születéstől újjászületésig. Fotó: Tóth Helga

… melynek hivatalos keretén [ ] kívül

De mi is van a közösségi színház keretein kívül és belül? Hiszen a fórum meghívottjai ezen műfaj határait próbálták körberajzolni. A válasz cseppet sem egyszerű, azonban mégis van valami felszabadító abban, hogy nem tudni a pontos válaszokat. Mi is az, hogy közösségi színház? Mi a metodológiája? Mi az, ami egyértelműen azzá teszi, és mi az, amitől már nem nevezhető annak? Egy dolog biztos: a bizonytalanság. És az, hogy ezalatt az alig két és fél nap alatt a ZIZ-ben megforduló emberek egy fél lépéssel közelebb kerültek a műfajhoz. 

Amit a közösségi színházról biztosan tanultam egy hosszabbacska hétvége alatt – a teljesség igénye nélkül: a közösségi színház közös alkotás civilek és profik között, melynek során ezek a határvonalak a kezdő felállással ellentétben mégis elmosódnak; célja nem a közösségért, hanem a közösséggel együtt dolgozni; azzal a közösséggel, amely általában kényszerből válik közösségünkké, és nem szabad választás alapján. A munkamódszert általában a folyamat szüli, az alkotók pedig intuitívan, a műfaj gyakorlása közben tanulják, miben is áll a közösségi színház lényege. Ahogyan nincs kész recept a munkafolyamathoz, úgy a közösségi előadás cselekménye sem írható meg előre – a résztvevők alkotják a történetet. Célja lehet hangot és lehetőséget adni a résztvevő közösségeknek arra, hogy beszéljenek kollektív traumáikról, vagy akár az is, hogy új életet leheljünk kihalt helyekbe, ugyanakkor a résztvevők számára a reflexió eszköze is egyben. A közösségi projektek esetében nem mindent felülíró cél, hogy megszülessen egy előadás, hiszen a folyamat értékesebb, mint a végeredmény, a színházi munka sokszor csak ürügy, és lehet, hogy utólag visszatekintve kiderül, hogy nem is „vegytiszta” közösségi színház, amit csináltál. Az előadás mégis fontos momentum, hiszen valahol az egész folyamat szimbolikus lezárása, de akár kihívás, vállalás és ünnep is lehet. A közösségi színház emellett néha politikai, néha aktivista, de sosem mérhető számokban, talán ezért is kezelik az állami szférában másodrendű előadásokként, ha egyáltalán helyet kapnak az állami intézmények repertoárjában.

A közösségi színházzal foglalkozó szakmabeliek – saját bevallásuk szerint – félőrültek, akik minden nehézség ellenére évről évre mernek nagyobbat és nagyobbat álmodni. Azonban nem csak az anyagi bizonytalansággal kell megküzdeniük, hanem a különböző – többnyire erősen összezáró – közösségekkel való kapcsolatba lépés nehézségeivel, a résztvevők bizalmának kiépítésével, próbaidő- és helyhiánnyal, a résztvevők időbeosztásával és egyéb személyes gondjaival. De kellő őszinteséggel és a jobbítás szándékával a legtöbb akadályt el lehet hárítani. Ha azt tartod szem előtt, hogy kis lépésekben haladj, és a művészi elképzeléseidet háttérbe helyezed; ha hátralépsz és figyelsz; ha meghallgatod őket; ha az az elv vezérel, hogy ha nem tudsz segíteni, ne is árts; ha hajlandó vagy rugalmasnak lenni és interdiszciplináris eszközökkel operálni – hiszen ezeknek a közösségeknek nem elsősorban a színház a szükségletük –; és ha a közösség profitál belőle, tanulnak valamit (nem a projektvezetőktől, hanem elsősorban magukról), akkor már megérte. Még akkor is, ha közben folyamatosan ott lebegnek az elbizonytalanító morális és etikai kérdések: Mi az, amit megoszthatok, és mi az, amit nem? Elég óvatos vagyok? Meg tudom őket nyitni? Elég vagyok ehhez a feladathoz? Hatással tudok lenni a közösségre? Igazságot tudok szolgáltatni a történetük által? Valóban ismerem a kontextust? Tudok alakítani – ha keveset is – a mindennapi valóságukon? Jó a szándékom? Biztosan nem használom ki a helyzetüket saját céljaimra? Érvényesen és legitimen tudom képviselni őket és az ügyüket? … és még sorolhatnánk. Amit azonban mindenképp bebizonyított ez a találkozó, hogy a közösségi színházra egyértelműen szükség van. Mert a művészet – a színház – fegyver az előítéletekkel szemben.

Fotó: Tóth Helga