Demény Péter: Szerep a testben. Portré Péter Hildáról

Fotó: Rudolf István

Bejön a színpadra, és nekem feltétlenül oda kell fordítanom a fejemet. A csigákban leomló barna haj, a határozott orr, az érzékeny száj, a mélyzöld szemek – minden arra indít, hogy rá nézzek és ne máshová.
Mindez azonban kevés volna; kell lennie valaminek ezeken túl vagy ezeken innen – mindenesetre úgy, hogy összefűzze őket, egyéniséggé, sőt, személyiséggé tegye azt, akiről a fentiek elmondhatók.

Fotó: Biró István

Amikor egy vendéglőben találkoztam Péter Hildával, még csak az ösztönömet vagy a reflexemet tudtam, semmi többet. Ahogy csordogált, aztán hullámzott a beszélgetés, úgy értettem meg, fokozatosan, hogy még a királynői termet sem lenne elég indok.

Valaminek belül kell lenni, gondoltam magamban. Aztán mondott egy mondatot. A társulatok közötti különbségekről beszélgettünk éppen (öt év Sepsiszentgyörgy után került Kolozsvárra), amikor hirtelen azt hallottam, „az ember úgyis annyira sérülékeny olyankor, mert le kell kaparnia magáról mindent, hogy a szerep lényéhez eljusson…” A megértés közelébe kerültem.

De ha a belültől nem tudok elvonatkoztatni, hát nem tudok a beszélgetés egészétől sem. Mert szóba került például az is, hogyan biciklizett ki Szentgyörgy mellé egy faluba, hogy egy Luckyt lásson, de mert abba a faluba nem mehetett ki naponta, végül a szentgyörgyi állomáson talált rá. Ott, a vendéglőben felidéztem UNITER-díjas szerepét a Beckett-darabból, s biztosítottam azt a valakit, aki őt és engem hallgatott bennem, hogy jól megnézte azt a figurát.

És szóba került az is, mennyi munkával készült a Varga Katalin címszerepe, sietni kellett ugyan, de hát kevés pénzből, szerény körülmények között forgatták, senki nem tarthatott igényt semmire, csak a minőségre és az élvezetre, ez pedig élhetővé tette a gyorsaságot. Ő minden sietség ellenére sem tudja elfogadni, hogy „jó lesz így is ”, ha egyszer ez éppen azt jelenti, hogy nem lesz jó. Miért lenne jó úgy is?!

Az egész beszélgetés a lassúság, az alaposság, az érzékenység, a színvonalra való törekvés felé vitt – úgy éreztem, ez a belső oka annak, hogy rá kell néznem, amikor belép, hogy percekig tartja a tekintetem. Nem a gyötrődés pátoszát mutatja nekem a színpadon (semmi sem áll távolabb tőle, mint az olcsóság), hanem azt a küzdelmet, amelyet egy bizonyos típusú művész vív az anyaggal.

Michelangelo rögeszméje jut eszembe: a szobor ott rejtőzik a hegyben, ki kell szabadítani belőle. Egy színész azonban még ennél is többre vállalkozik, még ennél is nagyobb veszélyeknek teszi ki magát, hiszen ez az anyag: ő. Ő, akinek nem elég megérteni és felfogni a szereplőt, akit éppen játszani kell, hanem testében és lelkében is érezni kell azt. Akinek az alkotása nem a műhely magányában fejeződik be, hanem a lehető legbensőségesebb nyilvánosság előtt alakul, előadásról előadásra, miközben már a bemutatóra készen kell lennie valamiképpen, egyféle egészet meg kell alkotnia addigra.

Nem véletlenül próbálom megfejteni a színész lehetőségeit – Péter Hilda is ezt próbálta azon a beszélgetésünkön, s ahogy próbálta, annak alapján az volt a benyomásom, ezt próbálja mindig. Egyébként nem volna hajlandó folyamatosan keresni azt az arcot, aki ő lehetne: Margit királynét, Irinát, Cickéjvát a Téli temetésből, Lüszisztrátét. Nem volna hajlandó falvakba kimenni, kültelki kocsmákban keresgélni. Azt az arcot, azt a gesztust, azt az alakot kutatja mindig; éppen azt, akire akkor szüksége van.

„Szentgyörgyön volt idő, Kolozsváron minden gyorsabb”. Már másodjára vonja meg ezt a párhuzamot, s most még élesebben kihallom belőle a nosztalgiát. Ahogy hallgatom, Szentgyörgy és Bocsárdi csapata köré az aranykor aurája fonódik, egy olyan korszaké, amikor még nagyon fiatal volt és jóval kevesebb tudással idealista. Most is az, de már sejti, mit kell adni miért, minek mi az ára. A barátságok kollegiális viszonyokra cserélődtek, talán ezt emészti olyan nehezen. „Megedzett Kolozsvár, többféle értelemben is. Rugalmassá tett: bármikor,bármilyen körülmények közt képes kell lennem jól próbálni és jól lejátszani az előadást. Ez a jó értelemben vett profizmus.” Kolozsvár nagyobb, több lehetőség szunnyad benne, amelyek aktiválódnak, amikor eljön az alkalom.

A beszélgetés folyamán az is kiderül, elmozdult a kolozsváriaktól, a „nagyvilágban” akar szerencsét próbálni, Londonba megy castingra. Rákérdezek a technikára, hiszen ezt is ki szokták emelni, ha az ő teljesítményét értékelik („…semleges figurát formál, aki félelmetes technikával képes a testén és hangján mint hangszeren játszani.” – írja Nánay István Egy zsűritag feljegyzései című cikkében a Színház 2006/9-es számában; a cikk egyik alcíme: Péter Hilda háromszor.) Úgy látom, a technikát nem tartja valami sokra. Pontosabban: sokra tartja, de csak „hozzávalóként”, eszközként. „Hasznos, ha van, de nem szeretem, ha csak az van.” Bizonyára fél attól, hogy kizárólag technikával oldjon meg bármit is. Számára minden belül dől el, empátiával, érzékenységgel, megértéssel – azzal, ahogy közel kerül ahhoz, akit el kell játszania. Tudja, hogy kell belépni, hogy kell járni a színpadon, hogy kell leülni, felállni, „ellélegezni” egy monológot – ez technika, szakmai tudás, ami nyilván biztonságot ad, nélküle nem mehet semmire, aki színésznek nevezi magát. De mindez rutinná válhatik, külsődlegessé, ezt pedig nem akarja.

Amikor belép, én mindezt érzem rajta: a hosszú utat, amelyet a szerepig megtett, a keresgélést, amely kétségbeesett pillanatokban valószínűleg kapkodássá válhat („vajon megtalálom-e valaha?”), az örömet, amikor rátalál valakire, aki hasonlít a megformálandó alakhoz, a munkát, amíg lekaparja magáról mindazt, ami nem ő, nem az az ő, akivé válnia kell, s a boldogságot, amikor már elmondhatja a szerep nevében: én vagyok. Amikor belép, legyen bár Irina vagy Lucky, Cickéjva vagy Margit, a mozaikdarabok, az elkeseredések, az igyekezetek már egy tömbbé álltak össze, egy olyan tömbbé, amit egy jó színésznő rendkívüli fegyelmezettsége tart össze, és rendkívüli feszültségei tesznek dinamikussá, áramvonalassá, élővé.

Beszél a kellékek fontosságáról is. Arról, hogy nem tudta játékként kezelni A vadásztársaság kártyapakliját, s zavarta, ha mások viszont úgy kezelték. „Valahogy szent dologgá vált számomra, olyasmivé, ami a Tábornoknéhoz, vagyis hozzám tartozik, amit nem lehet csak úgy felkapni és rázogatni.” Az a próbafolyamat amúgy is jó élmény volt, Dragoş Galgoţiu és Doina Levintza jó körülményeket teremtettek az alkotáshoz, a tárgyakkal és a gesztusokkal egyfajta ihletmotort építettek a színészekbe.

„Vagy a Godot bőröndje. Ahhoz is ragaszkodtam, próbáltam a magamévá tenni, különféle dolgokat tettem belé, hogy súlyos legyen, s észrevettem, nem tudnám kicserélni őket. Nem puszta súly volt már ez a bőrönd, hanem egy rész belőlem, Luckyból.”

Fotó: Barabás Zsolt

Néhányan a hangképzését bírálják, s ő is tudja, van még mit dolgoznia ezen. Én azt hiszem, az elégedetlenség részben a megszokásból fakad, abból, hogy a keményebb vagy puhább diktatúrák idején megszoktuk, a színészet a szó, a szép beszéd művészete, s még húsz évvel a változás után sem tudunk megszabadulni az elvárásainktól. Nem állítom, hogy mellékes lenne; mégis, a színész ereje, karizmája egyre fontosabbnak tűnik. Cserhalmi György nyilatkozta egyszer Kálmán Györgyről, hogy fejjel volt alacsonyabb nála, mégis magasabbnak érezte, olyan energia áradt belőle. Én is így vagyok Péter Hildával: ha a színpadon van, mindent elhiszek neki.

Egy lagzin, miközben a levest vártuk, egy csellista mindenfélét összelocsogott nekünk. Már kezdtünk félrenézni és ásítozni, amikor hirtelen azt mondta, hiába húzná ő, mint az állat, fegyelmeznie kell magát, hogy a dallamot megszólaltassa; energiája nagy részét arra fordítja, hogy fegyelmezze ezt az energiát.

Ezt a paradoxont látom Péter Hildán is, valahányszor a színpadra lép. Lucky már megjelenése pillanatában összeeshetne, Irina már megjelenése pillanatában felzokoghatna – de csak akkor esik össze, csak akkor zokogja el magát, amikor az előadás megkívánja. Péter Hilda testén és lelkén keresztül önnön félelmei és reményei szólalnak meg, melyeket másnak vagy mástól kölcsönzött.