Demény Péter: Mire hull a hó

ELŐFIZETÉSSEL A JÁTÉKTÉR OLCSÓBB: feb 15-ig Kovács Gábor munkatársunknak a kovacs.jatekter@yahoo.ro-ra írja meg telefonszámát, ő visszahívja Önt.

Részletek itt:  https://www.jatekter.ro/?p=6407

Fotók: Éder Vera

Pedig az, hogy Ady barátja volt, megérinthette volna a bizalmunkat. Mert valljuk be, Bródy Sándor valahol ott van most, ahol Juhász Gyula és Tóth Árpád: az elfelejtés határán. Így érzem, annak ellenére, hogy tavalyelőtt a Győri Nemzeti Színház, tavaly pedig a pesti is bemutatta azt a darabot, melynek miskolci előadásáról most készülök írni. Mert bár bemutatták csakugyan, a köztudatba mintha mégis nehezen billenne át. És mint minden feledés, ez sem törődik az indokaival, vagy inkább megalapozottnak tartja őket. Holott – én sem tudtam ezt örök időktől – Bródy remek író, és A tanítónő szép, feszült, torok- és szívszorító dráma.

Sok Móricz és sok Csehov van benne, s erre sem figyel fel a feledés: hogy írók, akik nagyjából ugyanazt a világot nézik, a tehetségükkel ugyanoda, ugyanúgy jutnak el valamiképpen. „Flóra: Elmegyek innen. / Ifj. Nagy: Elmegy? / Flóra: Tudja, itt nagy a sár, nem lehet járni, csak a padlón. A pallón meg nem tudok még járni. Aztán meg egyéb is történt velem.” (II. 9.) Nem egészen csehovi ez a párbeszéd, az „itt nagy a sár”-motívuma? És a hirtelen-váratlan szerelembe eső Ifj. Nagy István nem olyan-e, mint Szakhmáry Zoltán? Rusznyák Gábor rendező be is olvastat egy hírt arról, hogy egy alföldi birtokos, Szakhmáry Zoltán agyonlőtte magát.

A tanítónő jön, keményen küzd, és elbukik. Úgy jön, frissen, mint egy beszélő harmatcsepp, küzd, mint egy hiúz, és elbukik mindenképpen. Akárhogy kínlódott a darab végével Bródy, a pénzért írt happy end éppúgy bukást jelent, mint az öngyilkosság vagy az Ifj. Nagy kikosarazása és a távozás. Mert ami itt maradt, azt úgysem tudja megmenteni, legfeljebb magát. Sár, padló, palló – ugyanaz. Mint ahogy ugyanaz a káplán, a szolgabíró, a járásorvos, a gyógyszerész.

Hogyan marad a vidék mindig vidék, távoli, sötét, boldogtalan, de nem is sejtett boldogtalanságában boldogan röfögő provincia? Hogyan szorul meg a szerelem a vigasztalan szociális viszonyok között? Hogyan kerekedik felül az urambátyámos macsó világ megint egyszer minden reménységen?

Ez mind Bródy és az ő világa – meg sajnos mi és a mi világunk. Ha akad is, ami megváltozott, még mindig különösebb erőfeszítés nélkül el tudjuk képzelni a fenti kérdésekre adható és adandó válaszokat. „Bizony félelmetes, hogy egyes 1908-as mondatok egy az egyben (esetleg pici átigazítással, de lényegileg tökéletesen) megfelelnek 2013-as mondatoknak.” – írja kritikájában Ugrai István (Önkény és erkölcs. 7ora7.hu), és igaza van. Zsidózás, cigányozás, nagymagyar gőzök (a Tisza kutyát Rusznyáknál Vazulnak hívják…), a nők használati tárgynak tekintése, s ahogy ők ezt többnyire elfogadják! – ez mind, mind a legkétségbeejtőbb ma.

Debreczeni Borbála kukoricagóréba rekeszti a játszókat, és ez a díszlet maga a realitás és a szürrealitás egyszerre. Mert minden igazi falu ilyen kukoricagórés, de a törökbúzát nem a falon tartják a parasztok. Kár, hogy a kintben nem tudják megőrizni ezt a kettősséget: kutya ugat, csecsemő sír, mozdony sípol, szóval minden roppantul valóságos, és a szintén Debreczeni által tervezett jelmez sem üzen kétfelé.

Az előadást a Tanító (Pásztor Pál) kezdi, mint valami narrátor: „és boldogan éltek, amíg…”, hagyja lebegni a mondatot – talán a háromféle befejezésre céloz. A színpad előterében mondja ezt, és ott beszélget aztán a Káplán a Tanítónővel, szóval ismét ütközik, ezúttal a történet az értelmezéssel, mégsem biztos, hogy ez a legjobb megoldás.

A társulat pazar, főleg, ami a főszereplők körüli környezetet illeti. De hát bizonyos értelemben ők a főszereplők, hiszen ők győzedelmeskednek végül, vagy ők hagyják, hogy győzedelmeskedjen, aki úgyis szokott: a szemforgató és velejéig aljas Káplán (Kocsis Pál alakítja, és csak ökölbe szorított kézzel lehet végignézni), a demagógul kegyetlen Szolgabíró (Gyuriska János adja remekül), A revizor Bobcsinszkij–Dobcsinszkij párosára hajazó, csak éppen irgalmatlan Járásorvos és Gyógyszerész (Harsányi Attila és Salat Lehel játsszák őket kitűnően; az utóbbi megerőszakolja Flórát, az előbbi véresre rugdalja a Tanítót.) És mellettük a gyáva Kántor (Kincses Károly), a semmit nem értő, bár jóindulatú Kántorkisasszony (Szabó Irén), a bölcs, mindent látó, de öreg és tehetetlen Főúr (Bősze György), a bátorságában és szerelmében is nevetséges, együttérzésünket mégis megérdemlő Tanító.

Van egy szereplő, mégpedig Hray Ida, akiről nem lehet tudni, mit keres a drámában. Pontosabban azt még kitalálhatjuk (egy nő, aki Ifj. Nagyé volt, aki az övé olykor most is talán, akinek a gyereke szerelemből született, nem tudni, ki az apja, tehát mindenki sejti), íve azonban nincs a szerepnek, nem csoda, hogy Märcz Fruzsina hiába birkózik vele.

És végül, közvetlenül a legfontosabbak előtt, Id. Nagy és Nagyné, az olykor bácsisan megértő, de megöregedett dúvad apa (Szegedi Dezső egy tömbből faragott játékában) és a fújtató, a folyamatos mellőztetésbe belekeseredett anya (Nádasy Erika bazaltos aljasságával).

Amennyire nem értek egyet Ugraival abban, hogy Lovas Rozi „az érzelmi kitöréseket sajnos egyáltalán nem bírja színészettel”, annyira egyetértek viszont abban, hogy „a Szőcs Artur játszotta ifjú Nagyról elég nehéz elhinni, hogy bárki is félne tőle, Szőcs inkább a »szeretném, ha szeretnének« attitűdöt mutatja, hiányzik belőle valami elemi vadság, hogy ifjú Nagy lehessen.” És nemcsak a vadság, hanem a tartás is: egy ilyen fiatalemberen jól áll a csizma, a néző nem küszködik azzal a zavaró érzéssel, hogy most húzta fel először.

Ezzel szemben Lovas Rozi annyira ő, az a lány, aki jön, küszködik és elbukik (még a kezdeti, harmatos-hiúzos hasonlatokat is az ő játéka hozta fel belőlem), annyira hamvas és tapasztalt, gyönge és kemény, ártatlan és érzéki, naiv és bölcs, távolságtartó és szerelmes, szögletes és vágyódó egyszerre, amennyire csak a tanítónőnek lennie kell.

De hát hiába minden, Kató, a kántorkisasszony felteszi a kávét, elkészül, behozza (jó a csend a színpadon), a huszonkét éves Tóth Flóra pedig öngyilkos lesz. Aztán vissza minden, és eljátsszák az alternatív befejezéseket. A kukoricagóré összeomlik, a hó hull, de tudjuk, hogy mire.

(Bródy Sándor: A tanítónő. Miskolci Nemzeti Színház. Rendező: Rusznyák Gábor. Díszlet- és jelmeztervező: Debreczeni Borbála. Szereplők: Lovas Rozi, Szőcs Artur, Bősze György, Kocsis Pál, Pásztor Pál, Gyuriska János, Harsányi Attila, Szegedi Dezső, Nádasy Erika, Kincses Károly, Szabó Irén, Cservenák Vilmos, Ódor Kristóf, Dénes Viktor, Salat Lehel, Märcz Fruzsina.)