Demény Péter: Enröhögésünk kardja

„Azon gondolkodtam, hogy még száz évig röhögni fogunk ezen” – mondta egyik ismerősöm, miután végigröhögtük a MaRót. Mintha a magam még meg sem sejtett gondolatát fogalmazta volna meg. Mert az előadást nézve az volt az érzésem, ma mindenki hahotázik, másnap pedig ugyanúgy él tovább. Mint a múlt pénteki maszolos cikkemben megírtam itt, magunkat nem látjuk olyan jól, mint a románokat, ami természetesen velük is így van. Mert a román polgármester eljátszatná egy magyarral Avram Iancut, aki erre nem hajlandó, amíg ki nem derül, hogy rá akarja hagyni a tisztségét; és olyan magyarok és románok vagyunk, hogy NAGYON, amíg meg nem jelenik a lányunk-barátnőnk egykori cigány udvarlója, és akkor már közös frontot alkotva fröcsögünk. És ez csupán két jelenet a tízből.

Hogy Székely Csaba remek darabját, melyet Andi Gherghe nem kevésbé remekül rendezett meg, és a színészek kiválóan játszanak el, nem igazán dolgozzuk fel, annak beszédes tünete, hogy K. Nagy Botond írásán kívül egyetlen magyar reakció sem jelent meg, és ha jól láttam, a román recepció sem tombol. Nagy a veszélye tehát annak, hogy ez az éles szemmel meglátott, könnyű kézzel felvázolt problémahalmaz enröhögésünkbe dőljön.