Demény Péter: A sebzett Vénusz

Amikor kiderült, hogy ő fog felolvasni a Kolindárium verseiből a Könyvmaratonon, alig valamit tudtam róla. Soha nem láttam színpadon, és meglepett az az érzékenység, az az okosság, amellyel válogatott. Mindig meglep, ha valaki tehetséges, mert a tehetségnek mindig ott, abban a pillanatban kell kiderülnie. A meleg érdeklődését a közönségre, rám is átsugározta.

Aztán következett a Királynő felolvasószínházi előadása, melyet azonban Novák Eszter jóval „igazibb” színházzá rendezett, mozgással, jelenléttel, karizmával, igazsággal. Tasnádi-Sáhy Noémi Réka volt, a lány, aki hazajön Párizsból, mert a családja „hazaszívja”. Az előadás egyik dinamója lett, örült és fájt, pörgött és fénylett, amit természetesen úgy értek, lelkileg mindig éreztem a jelenlétét, és ez a színpadon nehéz, hiszen a színésznek testileg is ott kell lennie. Úgy hallottam, a Liliomban is jó volt, és ma már könnyű elhinnem.

„Fürge vagyok”, mondta Robinak, Szotyori Józsefnek, akivel a szerep szerint sakkoznia kellett mosdás után. Olyan hangsúllyal mondta ezt, mint aki tényleg megmosdott, és nincs nagyobb gondja, mint hogy játsszon egyet az unokaöccsével.

Hiteles volt minden mozdulatában, dallamában, modulációjában, rezdülésében, és ez megmozdította a szépségét, elmozdította, mint ahogy a milói Vénuszhoz hozzátartozik a csonkasága. „Jó, hogy tovább él benned”, írta, amikor Facebookon megköszöntem neki mindent.

De hát egy jó színésznő mindig tovább él.