Demény Péter: A mindennapi Lear

Silviu Purcãrete rendezésében A király halódik teljesen mindennapi dráma, abban az értelemben legalábbis, hogy mindenkivel és bárkivel megeshet (a halál meg is esik, az azonban, hogy kijelentik, meg fogsz halni, talán kevésbé). Hogy a királyt (Jacques Bourgaux játssza hibátlanul) a közönség soraiból viszik fel a színpadra, az is arra utal: ti nevettek ugyan, de csak a véletlenen múlik, hogy nem ti következtek.

A király nem akar meghalni, ezért aztán vergődik, gyötrődik, tombol, üvölt, gyermekkori játékaival teli műanyag zsákot hurcol a színpadra, plüssmackókat és egyebeket ráncigál elő belőle, meztelenül rohangál. Mindezt, természetesen, hiába. A halál így is, úgy is eljön, elviszi az embert, az élet befejeződik, másoknak megy tovább.

Ezt a borzalmasan hétköznapi élményt Ionesco úgy írta meg, ahogy ő megírhatta: a tragédia és a vígjáték határán, a nyelvi panelek felől. Az a szerző, aki, mint köztudott, az angol nyelvkönyvek, tehát az automatizmusok irányából érkezett meg A kopasz énekesnőig, nem hagyhatta figyelmen kívül a nyelv groteszkül hátborzongató erejét, csupasz és értelmetlen hatalmát: ha azt mondják, meghalsz, hát meg is fogsz halni.

Silviu Purcãrete rendezésében A király halódik teljesen mindennapi dráma, abban az értelemben legalábbis, hogy mindenkivel és bárkivel megeshet (a halál meg is esik, az azonban, hogy kijelentik, meg fogsz halni, talán kevésbé). Hogy a királyt (Jacques Bourgaux játssza hibátlanul) a közönség soraiból viszik fel a színpadra, az is arra utal: ti nevettek ugyan, de csak a véletlenen múlik, hogy nem ti következtek. Mondanom sem kell, szó sincs semmiféle királyról – aki trónt, koronát, országalmát és egyéb ilyeneket vár, hatalmasan csalódik, bár jogar mégiscsak akad: a rúd, amelyen a perfúzió csüng. A fénykép, melyet az éjjeli lámpa megvilágít, szintén csupán egy nyakkendős férfit ábrázol.

A színpad csupa por, vakolat, hulladék, kórházi vagy hullaházi fényben. Ágy, rádió, hűtőszekrény van még, no meg egy ventillátor, amelynek szerepét nem igazán értem. A színészek fehérre maszkolt arccal, fehér hálóingben, illetve köpenyben jönnek-mennek (csak a testőrön van egyenruha), győzködik Berengárt, hogy meg kell halnia (Marguerite és az orvos), óvják a haláltól (Marie), vagy nem pontosan tudják, hogy is kellene viszonyulniuk (Juliette). A testőr úgy viszonyul, ahogy neki muszáj: bejelenti, hogy a király halott, ha Berengár megbotlik és elesik, vagy élteti, ha nagy nehezen újra két lábra áll.

Képek forrása: http://www.huntheater.ro/interferences

És közben a Don Giovanni szól, ha pontosan idézem fel, akkor főleg az első részben, még a „ceremónia” előtt, mely Ionescónál trónterem és festett pompa, Purcãrete színpadán a király levadászása, pucérra vetkőztetés, perfúzió és groteszk iszonyat. Talán azért éppen a Don Giovanni, mert abban is összeér élet és halál, habzsolás és rémület, Mozart csodálatos zenéje a történet borzongató végével.

Purcãrete remekül vezeti a színészeket. A kavarodás karneváli, mégis mindenki tudja benne a helyét, mindenki éppen ott lép be, akkor szólal meg, amikor kell. Marguerite jól sprőd, Marie jól teltkarcsú naiva, Julie jól szánalmas és közönséges egyszerre. Külön is említést érdemel Vojko Zidar Testőre, aki az előadás első felében olyan mozdulatlan és sokáig néma szereplő, mint a Vendég volt Tompa Gábor híres A kopasz énekesnő rendezésében Salat Lehel alakításában.

Minden pillanat szép, a „tömegjelenetek” éppúgy, mint az, amikor a király egyedül marad a halállal – most már csupán Marguerite hangja kíséri, pontosabban vezeti. Elővigyázatosan halad, átlép egy sorompót, aztán eltűnik a szemünk elől. Ez már nem komikus, ez már csak torokszorító a beckettien ionescói, posztmodernül leari színpadon. Hálátlanság? Isten tudja. A király maga is sokakat kivégeztetett, az orvos tudna erről mesélni. Karrierizmus? Nem tudjuk, mi lesz azokkal, akik hátramaradtak, különben is, ebben a világban nem túl nagy nyeremény ez sem. Gonoszság? De hát itt a gonoszok sem nagy formátumúak, nem III. Richárdok szaladgálnak szerteszét.

Nem marad más, csak az a közhely, hogy: ilyen az élet. Nem nagyon érdemes végigélni, főleg azért nem, mert kegyetlen véletleneken múlik. Megkeseredik a nevetés a szánkban és a lelkünkben. És amikor a színészek a tapsrendben miránk, a közönségre mutogatnak, akkor rájövünk, hogy hiába ülünk máshol, mint ahol ők álltak, szaladgáltak, intrikáltak, panaszolkodtak és szenvedtek.

Eugène Ionesco: A király halódik. Les Arts et Mouvants, Franciaország. Rendező: Silviu Purcãrete. A rendező munkatársa: Stephane Raveyre. Díszlet és fényterv: Silviu Purcãrete. Jelmezek és maszkok: Jayne Morley.