Deák Katalin: Viccen kívül – 1. rész

Beszélgetés Tóth Szabolccsal, a Szomszédnéni Produkciós Irodából.

A kabaré, a szilveszteri műsor és a vígjáték a színház intézményesített rendszerében kirekesztettnek, esetleg megtűrtnek számít. Mégsem jelenthetjük ki, hogy a színházban nincs szükség a nevetésre.
A beszélgetés 2. része itt olvasható.

A Szomszédnéni Produkciós Irodát két humorista, Tóth Szabolcs (TSZ) és Bálint Ferenc (BF) jelenti. Megkerestem TSZ-t, hogy a humorról és a színházról beszélgessek vele. Mielőtt azonban feltettem volna kérdéseimet, megelőzött: Sokan kérdezték már, hogy miért nem lettem színész.

Azt, hogy valahol válaszolt volna erre, a vele készült interjúk sorában nem találtam meg. TSZ feldobta a labdát, miért ne fogjuk ki? Ez a beszélgetés is kezdődjön úgy, mint sok ezt megelőző:

– Tényleg, miért nem lettél színész?

– Negyedik osztályos koromban volt az első színpadi élményem. A Sündisznót játszottam a Csipikéből. Egy mondatom volt, azt is elrontottam.

A líceumban már mindenféle akar lenni az ember, hát jelentkeztem a színjátszó körbe. Gondoltam, ezt is kipróbálom. Felvettek, viszont a következő órán túl kellett egymást ordítani. Ez volt a feladat. Úgy megijedtem, hogy a kiabálásom nagyon vékonyra sikeredett. Aztán többet nem mentem. Azt mondtam, ez hülyeség.

Aztán szintén Csíkszeredában, a diáknapokon a tanároktól összeszedtem mindenféle cuccokat. Ezek voltak az ereklyék, amiket elárvereztem. Mindegyikre kitaláltam valami vicceset, ebből gondolták a barátaim, hogy én is vicces vagyok. Majd később mondogatták, hogy talán a színpadon is el tudnám mondani azokat a poénokat, amiket a kocsmaasztalnál.

– Említed valahol, hogy amikor BF-vel elkezdtétek a humortársulatot, otthon azt hitték, színjátszó körözöl.

– Nehéz volt elmagyarázni nagymamámnak, hogy mi ez az egész, mert ha kiállunk a színpadra, akkor az már színészkedés. Nem igazán értette, mert tudta, hogy nem vagyok színi egyetemen. Nem, nem, én rajzolóegyetemen vagyok! – mondtam, mert azt is nehéz volt elmagyarázni, hogy architektúra. Végül az amatőr színjátszó társulatnál maradtunk.

– Megmaradt az „épületrajzolás”?

– Amikor elvégeztem az egyetemet, a fellépésekből még nem tudtunk megélni.  Az évfolyamtársaimmal közösen bejegyeztünk egy céget, de azt is úgy, hogy én nem vagyok benne hivatalosan, csak szerződtem velük. Akkor még vállaltam építészeti munkákat.

Később BF-vel már Magyarországra jártunk fellépni, én meg sokszor a vonaton terveztem. Az egy rémálom volt. Reggeltől délig gondolkodtam a terven, és déltől már az esti előadáson. Végül abbahagytam. Most az egykori évfolyamtársaimhoz csak dartsozni járok be.

– Meddig lehet megélni a „humorból”?

– Anyu is mindig ezzel eszi a fejemet, hogy fogjál neki tervezni, mert most ez nagyon jó, de meddig lehet csinálni? Igazából fogalmam sincs. A fellépésekből most meg lehet élni. Nem mondom, hogy a halálunkig humoristák maradunk, mint Hofi Géza, de ha még tíz évig megy, akkor meg leszek elégedve.

Azért az építészetet is megőriztem mint kiskaput. Majd amikor mindenki megunja a Szomszédnénit, elkezdek újra tervezni.

 •

 – Folyamatosan új jelenetekkel léptek fel. Honnan szerzitek az ott felhasznált helyzeteket?

– Az univerzumból. Egy csomó dolgot látsz, és utána elgondolkozol rajtuk. Van, amikor meg is írod. Sok logikátlanság van az életben, ez adja a jeleneteink alapját.

– Tehát nem csak a nevettetés, hanem a problémákkal való szembesítés is cél?

– Igen, a szórakoztatáson kívül fel kell hívni a néző figyelmét egy-két ésszerűtlenségre. Amikor arról mesélek, hogy mennyire idegesít, hogy mindig sétálnom kell a barátnőmmel, pedig fogalmam sincs, hová megyünk, akkor ezzel próbálom felhívni a lányok figyelmét: ne terrorizálják a barátaikat a sétálással. Ha csak egy lány gondolkodik el ezen, már mindjárt jobb lesz az a kapcsolat. Lehet, hogy ezzel szebbé teszem a világot.

– Hogyan döntitek el, hogy melyik ötletet érdemes megtartani?

– Miután megírtuk, általában összeveszünk, mert van, ami szerintem vicces, BF szerint meg nem. Vagy fordítva. Az új jeleneteket belopjuk a régiek közé, és vállaljuk, hogy az előadás ívében lehet, hogy lesz egy három-négy perces hullámvölgy. Ha nem kacagnak az új jeleneten, akkor kidobjuk a kukába. Kész.

– Ennyire emlékeztek a nézők reakcióira?

– Mondhatnám azt, hogy igen, de nem. Épp ezért mindig viszem magammal a diktafont. Viszont elfelejtem bekapcsolni. Még soha nem vettem fel semmit. Így előadás után marad a beszélgetés. Ekkor valamelyikünk úgy emlékszik, hogy működött a jelenet, a másik viszont azt mondja, hogy nem. Ilyenkor jó lenne visszahallgatni.

 •

 – Hogy néz ki egy „szomszédnénis” próba?

– Eleinte egyáltalán nem tudtuk, hogyan kell készülni a fellépésekre. A legelső előadásunkra összeírtunk egy csomó szöveget, majd egymáséból kihúzogattuk azt, ami szerintünk nem volt jó. Összevesztünk. Szinte fel is bomlottunk, még a bemutatkozás előtt.

Az egyetemen aztán kaptunk termeket. Elképzeltük, hogy előttünk áll a közönség, és felmondtuk a szöveget. A kreativitásunk annyi volt, hogy állunk. Én a jobb, BF pedig a baloldalon. Ennyi volt a rendezés. Aki beszélt, az előrelépett egyet. Amikor végzett a szöveggel, visszalépett, jöhetett a következő. Ezt most sem értem.

Idővel rájöttünk, hogy írhatunk olyan jelenetet is, ahol asztalnál ülünk. Lassan megtaláltuk, hogyan lehet érdekesebbé és mozgalmasabbá tenni az előadásokat.

– A szomszédnéni odaát van-t tavasszal mutattátok be Budapesten a Mikroszkóp Színpadon. Más a munkafolyamat a színházban, mint nálatok, az „irodában”?

– Először zavart minket ez az új helyzet. Megérkeztünk az első próbára, s volt ott egy csaj, aki mindenbe szólt bele. Kiderült, hogy ő a rendezőasszisztens. Gondoltam, na, jó. Ő folyton írt. Figyelmeztetett, ha valamit az előző próbán jobban mondtunk. Végül mi is rájöttünk, hogy így sokkal könnyebb. Ha valamit elfelejtettünk, ő megjegyezte.

– Az előadásban négyen léptetek fel. Két humorista és két színész hogyan dolgozik együtt?

– Vida Péter átvette a rendezést, mert BF-vel azt mondtuk, nem kérünk rendezőt, mert csak beleszólna a munkánkba. Ha én megírok egy jelenetet, akkor elképzelem, hogy fog kinézni.

Vida Péter aztán jött ötletetekkel, hogy helyet kell cserélni, kell menni ide-oda, közben még szöveget is kell mondani. Ez nehéz volt, de megtanultuk, hogyan lehet megtölteni egy egyszerű párbeszédet a színpadon.

– A színházban másként játszottatok, mint a humoresteken?

– Itt színészileg kiéltük magunkat. Részletesebben megformálhattuk a karaktereket. A partnerek segítettek, sok mindent ellestünk tőlük.

– Elsajátítottatok olyan technikákat, amelyeket majd a saját fellépéseiteken is alkalmazhattok?

– A céges bulikon például egy fikusz előtt állsz, ott inkább a szövegben kell bízni vagy egy-két nagyobb gesztusban. De azt hiszem, ezután másként fogunk játszani, ha nem is tudatosan.

– Elképzelhető, hogy a Szomszédnéni Produkciós Iroda előadásain rendező, dramaturg vagy koreográfus dolgozzon?

– Hát, nem kívánom nekik, de elképzelhető. Igazából nem tudom, mit hozhatna ki belőlem egy koreográfus.

Rendezőre viszont már mi is gondoltunk, csak kérdés, hogy ki lenne az. Lehet, hogy a segítségével nagyobb ütemben nőne a színvonal. Meg tudná mondani, hogyan javíthatnánk a jeleneteken.

– Nem zavarna, ha más elképzeléseit kellene teljesíteni?

– A Mikroszkóp Színpadon is hasonló történt, és működött. Mindent ráhagytam Vidára. Éppen csak egy füstgépről beszéltem le. Addig nem zavarna, amíg saját szövegeket adunk elő.

 •

 – A szomszédnéni odaát van szövegének megírására, majd az előadásra is egy színház kért fel benneteket. Hogyan viszonyulnak ehhez a műfajhoz Erdélyben?

– Mi nem zárkózunk el, de nem hiszem, hogy Erdély bármelyik színházigazgatója velünk akarna dolgozni. Azt viszont tervezzük, hogy amit Budapesten készítettük, azt elhozzuk Kolozsvárra.

– A román színházba beengedik a stand-upot, repertoáron van.

– Az a színházi rendszer nyitottabb. Odaadja az épületet azoknak a színészeknek, akik stand-upolni szeretnének. A magyar színház távolságtartóbb ezzel a műfajjal szemben. Talán túl populárisnak tartják.

– A stand-up szerinted is egyfajta alacsonyabb művészeti kategóriába tartozik?

– Még az sem biztos, hogy művészetnek tekintik. Igazából nem tudom, hol a határ, mitől válik művészetté valami, és mitől nem. A stand-upot is lehet olyan szinten művelni, hogy kitűnjön belőle a tehetség. Érzelmileg és gondolatilag ugyanúgy megérinthet, akár egy színházi előadás.

– A kolozsvári színház Mértéket mértékkel című előadásának második részében Hatházi András stand-upol. Itt történt egyfajta nyitás ez irányba. Hogyan látta ezt egy humorista?

– Nem jött, hogy elhiggyem! Elmegyek színházba, és egy színész lejön a nézők közé, elkezd stan-upolni és aktuálpolitikai kérdéseket feszegetni. Habár nem volt teljes értékű stand-up, mert karakterben játszott, mindenképpen színesebbé tette az előadást.

– A stand-upos nem játszhat karakterben?

– Voltak stand-uposok, akik karakterben kezdték, de előbb-utóbb levetkőzték. Aki stand-upol, saját magából csinál poént. Önmagát játssza el, nem is próbál alakítani. Ebben a műfajban nagyon fontos az előadó és a közönség közti párbeszéd, ezért sincs soha sötétség a nézőtéren.

Ha valaki karakterben játszik, jobban „kilóg a lóláb”, kevésbé tűnik őszintének. A stand-upos hétköznapi ember, akinek hétköznapi gondjai vannak. Ha a saját helyzetéről beszél, a néző is könnyebben azonosul vele. Ez kicsit olyan, mintha barátság lenne. Megbeszélik egymás problémáit.