Deák Katalin: Üvegfal előtt ülünk

Deák Katalin: Üvegfal előtt ülünk

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Balázs Attila

Szophoklész: Oidipusz. Tomcsa Sándor Színház – Udvarhelyi Táncműhely, Székelyudvarhely

Sorin Militaru immár harmadik alkalommal dolgozik a székelyudvarhelyi társulattal. Korábban a Sirályt, majd az Elektrát láthattuk a rendezésében. A Tomcsa Sándor Színházzal és az Ud­varhelyi Táncműhellyel közösen létrehozott Elektra színpadi világát a prózai színház és táncszínház találkozása határozta meg, akárcsak az Oidipuszét, amelyben a hivatásos színészekkel és a tánco­sokkal középiskolás diákok játszanak együtt a színpadon.

Oidipusz (Barabás Árpád) a korláton lebeg. Kifulladásig végzi a tornagyakorlatokat. Iokaszté (Mezei Gabriella) női magazint lapozgat. Felettük a Szfinx (Jakab Orsolya) énekel. Párhuzamos cselekvések képével indít az előadás. Időt hagy a nézőnek, hogy ebben a decentralizált játéktérben szabadon vá­laszthassa ki a saját fókuszát. A Karvezető megafonból felhangzó figyelmeztetésére azonban mind­annyian felfigyelünk. Pusztul a város! – ismétli többször. Melyik város? – joggal kérdezhetünk vissza, és talán jól járnánk, ha így folytatnánk: a miénk?

Mit jelent Kreón Delphoiba küldése az adott történelmi pillanatban?[1] – kérdezi Karsai György (az új fordítás egyik szerzője) Oidipusz és Kreón című tanulmányában. Az irodalomtörténeti vonatkozás­tól a színházhoz közelítve ez a kérdés a következőképpen hangozhatna: Mit jelent Kreón Delphoiba küldése nekünk ebben a pillanatban? Saját színházi kultúránkkal való szembenézésként, és nem a Szophoklész szövegével szembeni tiszteletlenségként értelmezhető a kérdés: meg tudja-e szólí­tani a mai nézőt egy 2500 évvel ezelőtti történet, színházi alkotókként képesek-e közel hozni saját világunkhoz az Oidipusz-történetet? Arra törekedtem, hogy ha az a színész kezébe kerül, azonnal érthető legyen, és ne szoruljon magyarázatra[2] – vallja Térey a dráma új fordításáról. Az aktualizált szö­veg azonban önmagában képtelen megmenteni a színházi előadást. Ahogyan az Oidipusz fordítói újraértelmezik az olvasói szerepkört, úgy az előadás létrehozói számára is kikerülhetetlenné válik a néző helyének meghatározása a színpadi történésben: magyarázatra szorul-e a történet, ha a néző elé kerül?

Szophoklész szövege jelentős dramaturgiai változásokon ment át az alkotói folyamat során. Habár a bemutatót megelőző videóban elhangzik, hogy nem csupán helyhiánnyal küszködnek, de ele­gen sincsenek egy ilyen darabhoz, [3] az előadáson olyan szereplőkkel is találkozunk, akik az Oidipusz-történetben ugyan szerepelnek, de Szophoklész szövegében nem. A Szfinx, amely korábban ret­tegésben tartotta Théba városát, elpusztult, amikor Oidipusz megfejtette híres feladványát. Militaru értelmezésében azonban az előadás ideje alatt végig a palota felett őrködik. Ugyanezzel a döntéssel találkozunk Laiosz esetében is. A megölt király „láthatatlanul” kíséri végig Oidipusz szenvedéstör­ténetét. A két áldozat tehát visszatért, és akárcsak a közönség, úgy nézik végig az eseményeket.

Olyan világ ez, amelyben a Pap már nem jelenik meg. Bár a hiányzó szereplő kihagyhatatlan rep­likáit átveszi a Karvezető (László Kata), itt nincs szükség a vallási intézmény képviselőire. Az előadás díszlet- és jelmezrendszere úgy működik, mint a mindennapjainkban. A palota – zuhanykabinjával és bőrkanapéjával – bárki otthonát jelentheti. Laiosz szelleme öltönyben és cilinderben sétál ebben a térben. Teiresziasz (P. Fincziski Andrea) és az őt vezető kisfiú jelmeze idegenül hat ebben a mai anyagokból teremtett világban. A jóslatot hozók mintha más időből érkeznének hozzánk, mintha a 2500 évvel ezelőtti jövendölést hallanánk Teiresziasztól, amely a többi – időben hozzánk közelebb álló – szereplő számára végzetes is lehet. Az előadás jelmezvilága a két kor anyaghasználatának egymás mellé helyezésével létrehozza azt az időt, amelyben a mostani és az akkori világ együttesen jelen lehet.

Oidipuszt a rendezés megfosztja királyi rangjától. Az előadás címéből is hiányzik a király meg­nevezés. A címszereplő társadalmi rangjától függetlenül áll most előttünk. Ez a rendezői döntés a király helyett az embernek ad teret. A színészi játék is ez irányba tart. Nincsenek eltúlzott, teátrális gesztusok. A mozdulatokat a természetesség jellemzi. Oidipusz és Kreón, illetve Oidipusz és Iokaszté kettős jeleneteiben is az apró gesztusrendszer kidolgozottságát figyelhetjük meg. Ezt a játékstílust ellenpontozza a kar tánca, amely nem egyéneket, hanem tömeget jelenít meg – a táncosok ugyan­azzal az erőteljes mozdulattal fejezik ki a viszonyulásukat az adott színpadi történéshez.

A párbeszédeket voice-overen halljuk. Mindez eszünkbe juttatja a valóságshowk világát, hiszen nézőtéri székünkben ugyanúgy kukkolunk, akárcsak otthon a tévé előtt. Az üvegfal kétszeresen elzárja tőlünk az eseményeket. Hiszen a színpad és nézőtér közti határvonal mellé újabb elválasztás kerül – így a sötétben történő leskelődés is hangsúlyozottabbá válik. Ha azonban az előadás való­ban ezt az érzést akarja kiváltani bennünk, hiányérzettel maradunk, és arra gondolunk, hogy még számos eszköz áll rendelkezésére. Azt is el tudnánk képzelni, hogy palotában akár cameramanek is szaladgáljanak, és mi vetítővásznon kövessük Oidipusz szenvedéseit. De a kívülállóságunk felerősí­tésére természetesen még számos lehetőség lenne. A példa mindössze annak az útnak a tovább­gondolására vonatkozik, amely újradefiniálná az előadás színészi és nézői szerepköreit, de amelyet az alkotók sajnos nem jártak végig.

Oidipusz háza üvegbúra. Ez védi őt és Iokasztét a várost pusztító szörnyű járványtól. A betegség a népé, amelynek a falakon kívül kell maradnia. Kívül vagyunk mi is, nézők, csakhogy nem a néppel együtt, akiktől elválaszt bennünket a nézőtér és a színpad közötti határvonal. Közel kerülhetne hoz­zánk ez a színpadi történés, ha az előadás minden eszközével erre törekedne.

Annak ellenére, hogy – a drámai szerkezet szerint – Oidipusz önvakítását követően Kreónnak kellene a trónra kerülnie, a palotát a nép foglalja el. Az előadás záróképében tehát megszűnik az egyén és a társadalom közti távolság. A nép számára nem reménytelen ez a kép, hiszen az ember mégiscsak kezébe veheti sorsát. A végén azonban a néző, akinek az előadás ideje alatt az a szerep jutott, hogy kívülállóként leskelődjön a sötétben, Oidipusszal együtt újra kirekesztett marad.

Szophoklész: Oidipusz. Tomcsa Sándor Színház – Udvarhelyi Táncműhely, 2014. Rendező: Sorin Militaru. Dramaturg: Demeter Kata. Díszlet- és jelmeztervező: Bianca-Imelda Jeremias, Márton Rita. Zene: Ovidiu Iloc. Koreográfus: Bezsán Noémi. Szereplők: Antal József, Barabás Árpád, Dunkler Róbert, Jakab Orsolya, Kacsó Balázs, László Kata, Mezei Gabriella, Nagy Csongor Zsolt, P. Fincziski Andrea, Tóth Árpád; valamint a Kar: Antal Csaba, Antal Katalin, Dénes Gergely, Faluvégi Erzsébet, Hajdó Lóránt, Joó Renáta, Kányádi György, Kiss-Ferenczi Sára, Osváth Ildikó, Pap Ildikó, Sipos Réka, Varga László, Varga Márta.

_______________________________________________________________

[1] Karsai György 2010: Oidipusz és Kreón Utolsó letöltés: 2014. 04. 27.

[2] Darvasi Ferenc 2010: Kétszer ugyanolyan könyvet még soha nem írtam. (Beszélgetés Térey Jánossal) Utolsó letöltés: 2014. 04. 27.

[3] Oidipusz király Udvarhelyen. Erdélyi Magyar Televízió, 2014. 04. 17.