Deák Katalin: Ne csak dumálj

A Játéktér 2013. nyári számából

Erika Fischer-Lichte A performati­vitás esztétikája[1] című könyvéről

A magyarországi és az erdélyi magyar színházak jó részét még mindig élteti az illúzió, hogy minden, ami fontos, nyelvi esz­közökkel kifejezhető. Ez annak ellenére is igaz, hogy Hans-Thies Lehmann könyve már több mint egy évtizede (1999) taglalja a színház és a dráma válságát, a szövegtől való – eseten­kénti – teljes elszakadás lehetőségét. A Poszt­dramatikus színház magyar fordítására tíz évet kellett várnunk (2009-ben jelent meg), nem csoda hát, hogy gyakorlati szinten is lassú re­akcióidőt mutatunk. Egy hasonló fontosságú, paradigmaváltást jelentő színházi esztétikát Erika Fischer-Lichte fogalmazott meg 2004-ben. Ezúttal a fordítás csak öt évet vett igénybe. Úgy tűnik, kezdünk észbe kapni, de még így is fokozottan érvényes számunkra a kötetet indító Rainer Maria Rilke szonettjének első két sora: „Vonzzon a változás! Ó, lelkesítsen a lángban / átváltozva tűnő tárgy, ami felragyo­gott” (Halasi Zoltán fordítása).

Erika Fischer-Lichte a fogalmak tisztázásá­ra, a performativitás jellemvonásainak részletes elemzésére törekszik egy olyan nyelven, amely bárki számára befogadható. A könyv renge­teg előadást említ példaként, melyek ismerete nélkül talán nehézzé válhat egy-egy jelenség mélyebb megértése. Az elemzett előadások felvételeinek nagy része azonban elérhető az interneten. A könyv és az előadások szorosan összekapcsolódnak. Együtt érdemes nézni, megfigyelni, megérteni őket. Persze, fontos lenne az élő színház… A szerző is hangsúlyoz­za, hogy egy teljesen mediatizált világban már csak az „élő” előadás képes lázadni a mindent lefedő piaccal és médiával szemben. Mégis, mondja Fischer-Lichte, „a dokumentáció te­remti meg az előadásról való beszéd lehetősé­gének feltételét”.

Marina Abramovič Lips of Thomas (Tamás ajkai) című, 1975-ös performansza nem első­ként, de talán a legradikálisabban szakított a műélvezet számunkra mindaddig megkérdő­jelezhetetlen szabályaival. A performansz bi­zonytalan és kínos helyzetbe hozta a nézőt, cselekvésre kényszerítette. Ebben az eszté­tikában összemosódik a játékos és a néző közti (nálunk sokszor még ma is) éles határ. Az ilyen eseményekkel szemben új értelmezé­si rendszerre van tehát szükségünk, mert amit a színházról ezelőtt megtanultunk, itt érvényét veszti. A performanszokban már nincs fiktív világot ábrázoló cselekmény, nincs szerepját­szás, nincs hagyományos értelemben vett közönség, és mégis van színház.

A magyar szószínházi hagyomány fennma­radt romjain egyensúlyozva, színházainkban még mindig érteni, és nem érezni igyekszünk. Tudjuk, hogy az írásbeliséget követően a szó vezető szerepet kezdett betölteni a kultúrá­ban, és a szöveg – ahogy Lehmann fogalmaz – értelemkínálatot jelentett. Ennek következté­ben a színház eszközei is az értelemnek, azaz a szónak rendelődtek alá. A szövegről való lemondás az első lépés az érzelmek megszólí­tásához. A performanszot nem megértjük, ha­nem megtapasztaljuk. Ez nem azt jelenti, hogy az „új” művészet teljesen lemond az értelemképzésről, hiszen a tapasztalatok feldolgozása során az eseményekhez jelentéseket társítunk. A különbséget abban kell látnunk, hogy a per­formerek nemcsak gondolkodókként, hanem érzőkként és cselekvőkként is definiálnak ben­nünket. És itt szándékosan nem használom a „bennünket mint nézőket” szerkezetet, mert itt már nem beszélhetünk tiszta szubjektum­ról (megfigyelő, néző), sem tiszta objektumról (megfigyelt, színész).

A művészetek közti határátlépést ered­ményezte az 1960-as években bekövetkező performatív fordulat. Az ilyen értelemben vett művészi közösségben született alkotásokat Fischer-Lichte már nem előadásokként, ha­nem eseményekként értelmezi. Az új fogalomhasználatot a nézők és játszók viszony­rendszerének újraértelmezése indokolja. Az esemény, mivel megszünteti a szétválasztottságot – akárcsak a rituálé, ezért Marina Abramovič is folyton egyensúlyoz e két műfaj között –, átalakítja az alkotás és a befogadás feltételeit is.

A performativitás esztétikája a színésze­ket is megerősíti abban, hogy amit a színpadon létrehoznak, mindig új és egyedi, hiszen belőlük, saját testükből születik. „Mondjunk le a megtestesítés illúziójáról!” – hirdeti a per­formanszművész. Itt a színésznek már nem kell elfelejtenie önmagát, és azon igyekeznie, hogy a lehető legtökéletesebben fejezze ki a „sérthetetlen” szöveg alapján rekonstruált sze­replőt. A színészt többé nem tartja fogságban az irodalom. Aki ma színházat hoz létre, tudja, hogy a színész a saját testével formálja meg az alakot. Nem hisz már abban, hogy az ő Ham­letje azonos lesz a Shakespeare-ével.

A könyv kérdésfelvetésre ösztönöz: dühö­sek vagyunk-e alkotóként, ha előadás alatt a néző folyton mozog és duruzsol? Nézőként összeráncoljuk-e szemöldökünket, ha a mel­lettünk ülő nem a „konvenciók” szerint visel­kedik? A performativitás esztétikája felismeri, hogy a feedback-szalagnak, vagyis az előadás forgatókönyvének működését sem megtervez­ni, sem irányítani nem vagyunk képesek. Aki ezt a bizonytalanságot minden eszközzel ki szeretné küszöbölni, illúziószínházat akar – ér­kezik kérdésünkre a válasz. Az illúziók színhá­za nem tűri meg a „zavaró” és a „rossz” maga­viseletet az előadás alatt. Ezzel ellentétben, a performatív fordulat vállalja a kockázatot, sőt, az alkotók figyelme épp a kiszámíthatatlanra irányul.

Erika Fischer-Lichte könyvét az vegye a kezébe, aki kész arra, hogy a színházról való eddigi tudását ez az esztétika kiegészítse, és néhány esetben felülírja. A performativitás fo­galma ma már nemcsak a színházelemzőknek jelent kiindulópontot, hanem az alkotóknak is. Valaki cselekvést végez (to perform), hirdeti az új esztétika, és ma már az alany helyére bár­ki beléphet. Az eseményben részt vevő aktív cselekvőként eseményt hozhatunk létre – erre a szabadságra hívja fel figyelmünket a könyv. Többé már nem maradhatunk kívül a történé­sen. El kell fogadnunk, hogy mi is részesei va­gyunk annak a (színpadi) világnak, amely ed­dig a lesötétített nézőtéren felejtett bennünket.

___________________________________________________________________

[1] Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája. Ford. Kiss Gabriella. Budapest, Balassi Kiadó, 2009.