Deák Katalin: Kísérlet közösségi olvasásra

Deák Katalin: Kísérlet közösségi olvasásra

A Játéktér 2015. nyári számából

Ungvári Zrínyi Ildikó Képből van-e a színház teste? című könyvéhez[1]

[miért unjuk az olvasást]

A mai emberi működés a multimédiás eszközök nélkül elképzelhetetlen. A telefon, a táblagép és a laptop lényünk részévé vált. Mégis gyakran olyan kinövésként vagy vadhúsként érzékeljük magunkon ezeket a tárgyakat, amelyek a normalitástól szakítanak el. Úgy érezzük, mintha a nyomtatott könyv éppen az elvesztett „magunkban levést”, koncentráltságot őrizgetné. Amikor kezünkbe vesszük a könyvet, igyekszünk visszavonulni. Levágni magunkról a kinövéseket.

Ám mi van akkor, ha a multitaskingre nem ellenségként tekintünk? A multimedialitással ‒ Nyíri Kristóf kommunikáció-filozófus szerint ‒ visszatértünk az emberi érzékelés gazdagságához. „Az emberi gondolkodás eredendően képies …, és most térünk vissza a gondolkodásnak ehhez a természetes közegéhez. A képiség előretörését nem a kultúra hanyatlásának tartom, hanem éppen hogy gazdagodásnak, amelyet az írástudók felelőtlensége volna nem kihasználni.”[2] A könyv nem tett egyebet, mint kényszerzubbonyba bújtatta az érzékeinket. „[A]z embert eredetileg is jellemző multimediális gondolkodás kerül most vissza jogaiba.”[3]

[az olvasás mint párbeszéd]

Régen úgy válhattunk egy írott történet részesévé, ha egyetlen információforrásból, az olvasott szavakból összeraktuk magunkban a képet. (Persze saját tapasztalatainkat is mozgósítva.) Ekkor egy egyirányú kommunikációs rendszerben viszonylag passzív befogadók vagyunk. Ám az olvasás horizontja most, hogy az információt többféle forrásból gyűjthetjük össze, konkrétan is tágabb lett. Az online tér szabad információáramlása mintha demokratizálná a szerző-olvasó viszonyrendszert. A kommunikációs rendszer immár többirányú: az olvasó hangja könnyedébben megszólalhat benne. Hiszen amikor jelen könyv előadás-elemzéseit olvassuk, az online tér lehetőséget ad arra, hogy megnézzük az adott előadásokat. Képeket, sajtóanyagokat gyűjthetünk – több nézőpontból rakhatjuk össze a saját olvasatunkat, amely így párbeszédet folytathat a szerzőével.

Az Ungvári Zrínyi Ildikó könyvéhez általam készített Youtube csatorna azoknak ‒ az online térben elérhető – előadásoknak és filmeknek a gyűjteménye, amelyeket a kötet elemez. A tartalmak bárki számára elérhetőek; csak be kell írni a Youtube-keresőjébe: Képből van-e a színház teste? A csatornán a Beszélgetés fül alatt a könyv azon szövegrészei láthatóak ‒ ezek jelen recenzió részeként olvasandók ‒, amelyek olvasóként az online térbe indítottak el. Az idézetek és az alattuk levő linkek ‒ kb. 20 idézet és ugyanannyi videó ‒ egy sajátos, szövegből, képből és hangból összerakott olvasói nézőpontot mutatnak. Ehhez hasonló csatornák minden multimediális olvasás során megszületnek bennünk.

Ungvári Zrínyi Ildikó könyvének több mondata is megállítja és egy új médium felé irányítja az olvasóját. A tanulmánykötet szerkezete folyamatosan médiumok közötti átjárásra hív. Időt és teret hagy az egyéni csatornák létrehozására. Az olvasók multiszenzoriális gyűjteménye pedig az online térben is találkozhat egymással.

A Képből van-e a színház teste? csatorna arra tesz kísérletet, hogy a könyv közösségi párbeszéddé váljon szerző és olvasó, olvasó és olvasó között. Érzékszerveket, billentyűzetet bekapcsolni!

[közös élményből indítani]

A tanulmánykötet az erdélyi színház testhasználatára kérdez rá. A könyv sajátossága, hogy a performatív fordulat utáni elméleti kérdésfelvetésekre (pl. Hans-Thies Lehmann, Erika Fischer-Lichte) olyan színházi előadásokban keresi a választ, amelyeket alkalmunk volt itthon látni, vagy amelyek létrehozásának – színházi alkotókként – akár részesei lehettünk. Ezek közül a szebeni Faustot és a kolozsvári Ványa bácsit, illetve a Suttogások és sikolyokat még mindig játsszák. Közös élményből indíthatjuk tehát az olvasást. A Képből van-e a színház teste? a saját előadásainkat együtt értelmezve segít megérteni a kortárs színházelméletet. A könyvet olvasva lehetőségünk adódik feltenni a kérdést, hogy az erdélyi színházi nyelvben hogyan jelenik meg mindaz, amit ma a színházról, azaz a testről mint színházi anyagról tudunk.

Vannak olyan megkerülhetetlen rendezők, filmek és előadások, amelyekre az erdélyi színházi iskolák gyakran „hivatkoznak”. Ilyenek Akira Kurosawa, Strehler, Brook Lear-értelmezései, Thalheimer Oreszteiája vagy Kantor Halott osztálya. Ezek lenyomatai elkerülhetetlenül megjelennek Purcărete, Bocsárdi, Tompa és Șerban előadásaiban. A könyvet olvasva felismerhetjük ezeket a találkozási pontokat. Tompa Lear-előadásában megláthatjuk például Kurosawát és Brookot, Purcăreténél pedig Kantort.

A fókusz a színészi testen van. Ez ilyen kérdéskörökhöz vezet: hogyan lesz az előadásban egy kezdetben jelentéktelennek tűnő hétköznapi gesztusnak története? Hogyan lehet egy anyag (például a vér) egyszerre díszlet, kellék és szereplő? Testetlenné válhat-e a színész? Milyen mértékben értelmezik újra az erdélyi előadások a néző-játszó kapcsolatot? Fontos-e a színházunk számára a közönség?

Ha úgy olvassuk a könyvet, úgy tesszük fel saját kérdéseinket, hogy a szöveget folyamatosan megállítva megnézzük az elemzett filmeket és előadás-felvételeket, vagy elmegyünk a még műsoron tartott színházi eseményekre, az olvasás valóban multiszenzoriális élménnyé, Erika Fischer-Lichtét parafrazálva, együttes testi (?) jelenlétté válik. Könyvet, lejátszási listát, kommentablakot, a színház jegypénztárának telefonszámát kézbe véve kezdődhet tehát az olvasás…



[1] Ungvári Zrínyi Ildikó: Képből van-e a színház teste. Mentor – UArtPress Kiadó, Marosvásárhely, 2011.

[2] „Én techno-optimista vagyok”. (Bugyinszki György beszélgetése Nyíri Kristóffal.) Magyar Narancs online. 2004/1.  (01. 08.)

[3] Uo.