Deák Katalin: Férfimese szépiára. Interjú Tóth Árpád rendezővel és Barabás Árpád színésszel

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház De mi lett a nővel? című előadása tizenkét szépia fotó. Tóth Árpád rendezői koncepciója szerint mindannyian egy összezárt térben vagyunk, ahol túlélésjátékokra van szükségünk. Kérdéseket teszünk fel magunknak: felakasztanánk egy embert? Fel tudnánk adni tizenöt évre a szabadságunkat? Képesek lennénk megfojtani a másikat?

Fotók: Balázs Attila

A férfimese indít útnak. Másfél óra alatt együtt hencegünk, viccelődünk, kiröhögjük a másikat, majd mindent megbánunk. Észrevétlenül kirajzolódunk a csehovi fényképek hátterében. Marhavagonban utazunk. Halljuk a vonat kattogását, de közben végig keressük a nőt, és látjuk a férfit.

– Miért a De mi lett a nővel?

T. Á.: Kiss Csaba darabját először színészként ismertem meg. A színpadi játék szempontjából erős és rejtélyes lehetőségeket láttam benne. Amikor már rendezéssel kezdtem foglalkozni, ismét rátaláltam, és azt mondtam: én ezt meg szeretném csinálni.

–Téged pedig Csehov hozott el Udvarhelyre.

B. Á.: Hogy én itt élek és alkotok, az tényleg ezzel az előadással kezdődött. Árpi rég kérdezte, hogy átjönnék-e Gyergyóból, ha ő ezt egyszer megrendezné. Én pedig egyből azt mondtam: persze. Egy színésznek Csehovot játszani nagy ajándék. Akkor is, ha a darabjaival nem lehet rettenetes közönségsikereket aratni. Mivel a közönségszórakoztatás lett az elsődleges cél, úgy érzem, még inkább szükség van Csehovra.

– Hogyan kell ma Csehovot színre vinni?

T. Á.: Rendezőként fel kellett tennem egy kérdést: miért kénytelen ez a három ember együtt utazni? Egyáltalán miért kezdik el az Irina-történetet? Rájöttem, hogy kényszerhelyzetbe kell hozni őket. Marhavagonban kell utazniuk, ahonnan sokáig nem tudnak kilépni. Ebben az előadásban a bezártság hozza ki belőlük a mesét. Azért van szükségük a történetekre, hogy ne kelljen szembesülniük a valósággal. Egyedül a játékba kapaszkodhatnak, ebben látják a túlélést.

B. Á.: Az egymásrautaltság létrejött már a próbafolyamat alatt. Naponta ugyanazzal a három emberrel kellett találkozni. Amikor már huszonötödik alkalommal mentünk próbálni, nyilvánvaló volt, hogy itt most „egymás levében fövünk”. De én istenigazából az ilyen munkákat szeretem.

– Ebben a rendezésben a nő csukja rátok az ajtót. Miatta kerültök fogságba.

T. Á.: A férfiak minden gondolata a nő körül forog. Ha tetszik, ha nem. Értük teszünk meg bizonyos lépéseket. A nőkért vagyunk hajlandóak kompromisszumokat kötni. Értük és miattuk élünk túl vagy halunk bele a történetekbe. Ebből az örökös fogság-állapotból indultam ki. Viszont mivel mi teremtjük, nem biztos, hogy igaz. Lehet, hogy csak képzeljük azt, hogy a nő teszi velünk mindezt.

Az előadás szempontjából az a fontos, hogy a három színész hogyan tudja megmutatni a személyes tapasztalatait az Irina-történet által. A saját jelenlétükkel teszik igazzá a történetet.

B. Á.: El sem tudom elképzelni, hogy ne magamból induljak ki. Közel áll hozzám ez az Aljosa. Olyan lett, amilyenné én, illetve Árpi formáltuk. Úgy élek, ahogy Aljosa. Ilyen csapongó lélek vagyok. Ebből a szenvedélyesebb fajtából faragtak. Vagy szeretek, vagy nem. Nálam nincsen középút, ahogy Aljosánál sincs. Neki Irina a tisztaság, a minden, a „non plus ultra”.

Csehovot pedig amúgy sem lehet megúszni külső technikai eszközökkel. Ekkora térben nem lehet hazudni, mert a néző azt azonnal észreveszi. Ha a közönség nem azt látja az arcomon, amit kellene, akkor rajtakaptak.

– Sok olyan De mi lett a nővel? előadást láttunk, amelyikben nem volt nő. Miért döntöttél úgy, hogy szükséged van Irinára mint szereplőre?

T. Á.: Nélküle is tökéletesen működhetne a történet, hiszen Kiss Csaba nem írta bele. Én viszont nem csak a saját és a három színész képzeletén keresztül akartam megeleveníteni a nőt, hanem hús-vér formában is szerettem volna látni. Ennek ellenére nem a szexualitás oldalát, hanem a magasztos, ártatlan, szinte angyali jelenlétét szerettem volna megfogni. Ezért lett ő a zene az előadásban. A leghangsúlyosabb, feszültségekkel telített pontokban jelenik meg, és énekel. Mivel tiszta alakot kerestem, Magyari Izabellára esett a választás, aki az előadás megszületésekor még a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolának a végzős diákja volt.

– Segítette az Irina-olvasatodat, hogy nem szakmabelit választottál?

T. Á.: Mindenképpen, hiszen Izára nem akartak semmiféle kötött formát vagy klisét ráerőltetni. Meghagytam a természetes jelenségét. Ila Gáborral, a zeneszerzővel és Izával a dalok hangulatát kerestük, valamint azt, hogy a megszólalásuk milyen környezetet teremt. Mivel az énekek orosz és ukrán jiddis gyűjtések átiratai, a szövegeket nem érthetjük. Ezért próbáltuk minél pontosabban rögzíteni a hangulatot, amit a közönségnek adunk. Ám az, hogy Izát behoztam mint Irinát, nem feltételezi, hogy a színészek Irinája Izában testesül meg. Mindhármukban van egy kicsi Irina, amely az előadás alatt életre tud kelni.

B. Á.: A történet, ami a nő körül forog, belőlünk születik.

– Aljosa, Gyabkin és Jura egyforma jelmezt viselnek, annak ellenére, hogy karakterük teljesen különböző. A férfiak legtöbb jellegzetes tulajdonsága megtalálható bennük.

T. Á.: Nem véletlen, hogy ugyanaz a jelmezük. Ez egy kísérletezés végeredménye. Minden egyforma ebben az előadásban. Ugyanazokkal a színekkel dolgozunk, így születik meg a szépia-hatás. Habár kopott fényképként tárul elénk az előadás, most is igaz, a mi színes világunkban. Ma is olyanok vagyunk, mint amilyenné Csehov megírta Aljosát, Jurát és Gyabkint.

– A közönség reakciója mit árul el, létrejön a közös utazás?

B. Á. Számomra is döbbenet volt, amikor azt vettem észre, hogy amint halkabban beszélnek a színészek, úgy halkul el a nézőtér. Legyen akármilyen hangos az adott színpadi helyzet, erre harsányabbá válik a közönség. Mivel konkrétan beülnek a vagonba, könnyen részesévé válnak az utazásnak, és így az Irina-történetnek is.

– A néző számára kiderül, hogy mi lesz a nővel?

T. Á.: Nem akartam válaszolni erre. Sok kérdés függőben marad az előadásban. Azért, hogy mindenki kénytelen legyen egyedül reflektálni bizonyos helyzetekben. A néző találja meg a saját válaszát. Tegye fel magának azokat a kérdéseket, amelyeket Aljosa, Jura és Gyabkin is feltesz. Nem biztos, hogy ez az önreflexió létrejön, de a lehetőség megvan rá.

B. Á. De ez így van rendjén. Ha megválaszolná, hol maradna a közönség? Azért van így, hogy a néző az előadás után menjen haza, és majd a vacsoránál, a szalonnás kenyér mellett beszélje meg, hogy „Te, Jóska! Akkor mi volt azzal az Irinával?” Ha ezt már elértük, akkor nyertünk.

– Egy nő számára mint néző mit nyújt ez az előadás?

B. Á.: Hát, látja, hogy mennyi baj van, aminek ő az oka. Mi eljátsszuk a férfiproblémákat, de ezekben a nő is benne van. Teljesen jó értelemben véve, a nő miatt van minden. Ez ugyanolyan tükör a nőnek is. A csehovi fényképen valahol ő is ott van.

– Ez a férfimese tanmese?

T. Á.: Nem feltétlenül az a cél, hogy a nézőben megváltozzon valami. Nem akarok tanítani. Az előadásnak sok pici üzenete van. Ami a legeslegfontosabb, hogy felelősséggel tartozunk egymásnak. Ezt a színészi játékban is próbáltuk kihangsúlyozni. A másik pedig, hogy férfiként hogyan viszonyulok a nőhöz.

Mitől lesz ez a 21. század emberének egy élvezhető előadás? Attól, hogy olyan dolgokról beszél, amik mindnyájunkban benne vannak. A gyermetegségünkre, a gyermeki ragaszkodásunkra fókuszál. Rákérdez arra, hogyan tudunk felnőttként élvezni egy mesét.

B. Á.: Az a szép benne, hogy egyszerű emberi problémákat taglal, viccesen azt szoktuk mondani, hogy kék fény és füst nélkül, nem látványszínház, nem csöpög a vér, nem esnek le helikopterek a színpadon. Van három színész, eljátszanak egy történetet. Jó szövevényeset, kell tudni, hol tartunk, de hát, mégiscsak erről szól a színház.