Deák Katalin: Egymás mellett élés

Fotó: Srđan Doroški

Az Újvidéki Színház Neoplanta című előadásáról

Lerombolni az illúziót

Fontos azt a fajta problémakört, azt a fajta diskurzust megnyitni, ami az adott régióban élő közönségnek a problémaköre, amelyben felismeri magát. Ha ez egészségesen, szervesen, szókimondóan és bátran zajlik, akkor ez a lokális koncepció már az első lépésben túlmutat a saját keretein, tehát egyetemesen emberivé válik. […] Elfelejtettünk valóban gondolkodni azokról a problémákról, amelyek a korhoz kötődnek. […] A mindennapi életünk olyan, amilyen – és ezzel foglalkozni kell. Az utóbbi előadásaimban az inspirációs alapot a körülöttünk lévő valóság képezi – ezt nyilatkozta Urbán András a Neoplanta bemutatóját követő napon.[1]

Az Újvidéki Színház társulata felkéri Urbán Andrást, hogy készítsenek közösen előadást Újvidékről. A próbafolyamat kezdetén Urbán találkozik Végel Lászlóval, aki éppen befejezni készül Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényét. Bár az előadás az alkotók improvizációinak felhasználásával jön létre, a Végel-szöveg olyan inspirációs alapnak bizonyul, amelyre szintén érdemes támaszkodni. Az előadás alkotócsapatának és Végel útjának közös a célja: leszámolni önmagunk illúziójával, azzal, amit környezetünkről és magunkról képzelünk. A városregény a múlt történetein keresztül arra kérdez rá, hogyan lett Újvidék, a béke, az együttélés és a szeretet hazája vágyak és emberek mészárszéke.[2] Az előadás szintén ezt az utat járja be, megmutat előttünk egy várost, amelynek a történelem és a politikum által megrajzolt képe lassan megrepedezik, a marketingszövegek kifordulnak magukból, s végül nem más áll előttünk, mint a mindezt elszenvedő ember a saját történelmével.

A multikulturalizmus és a multietnicizmus városaként ismerjük Újvidéket. Ma is több mint húsz nemzet lakja ezt a várost, amelyik a 18. században Mária Teréziától királyi címet és új nevet kapott. Éljenek békében, szeressék egymást, legyen ez a többnemzetiségű város példája – kérte a várostól egykor a királynő. Az előadás keretévé ez – az azóta is sokat idézett – ígéret vált. Az egymás mellett élés a jelszava annak a közös gondolkodásnak, amelyre az Újvidéki Színház társulata hív bennünket.

A Neoplanta nemcsak a város, hanem a színház illúzióját is lerombolja. A közönség megérkezése után kezdődik a színpad elrendezése. Előttünk helyezik fel a színészek azt a táblát, amelyen majd megjelenik a NEOPLANTA felirat, és amelyen fordítás is látható lesz. Elhisszük tehát, hogy részesei lehetünk az előadás előkészítésének, hogy nem titkolnak előttünk semmit, hogy a tér, amelyben vagyunk, közös. Amint az előadás megteremti ezt, vissza is vonja. Mikrofont állítanak a nézők és a játszók közé. Pedig mindent hallunk, még a legkisebb koppanást is. A közöttünk és a játéktér közti távolságról tudomást kell vennünk. A színpad tere ezt a két minőséget, a nézők és a játszók közti határvonalat mutatja fel. A köztünk lévő falat észre kell venni – csak a felismerés után jöhet a rombolás, a falak eltüntetése.

Gyáva kukacok vagyunk

A Neoplanta akkor válik valóban közös gondolkodássá, ha nem fordulunk el attól a nyersességtől és direktségtől, amellyel fogalmaz. Mindannyian egy helyben toporogtok a saját városotokban. Nem tudjátok, miért, nem tudjátok, meddig. Alig várjátok, hogy meghódítsanak benneteket, mert élni nem tudtok, csak álmodni[3] – hányja a szemünkre Mészáros Árpád. A város, amelyet az előadás megmutat, Újvidék, de lakjunk bárhol a világon, a színpadon megjelenő élethelyzetek mindannyiunk számára ismerősek. A félelem, a diszkrimináció, a hatalmi elnyomás, az erőszak senkit és semmilyen területet nem kerül el. Ezeket a társadalmi problémákat az univerzális és a személyes emlékezet fúziójával, e kettő folytonos váltakoztatásával bontja ki az előadás. Múltunk történelmi eseményeit a jelenkori személyes valóságunkból közelíti meg. Így valóban rá tud kérdezni olyan fogalmakra, amelyek a mindennapi életünket kísérik végig.

Az előadás többszörösen kimozdít a komfortzónánkból. A számunkra ismeretlen nyelven (az Újvidéken élő nemzetiségek nyelvén) elhangzó szöveget egy adott ponton nem fordítja le, nem teszi érthetővé. Hiszen az együttélés ezt is jeleni: nem tudni egymás nyelvét. Lehetetlen mindent megérteni a világból – ébreszt rá az előadás. Ez szembesít bennünket a többnyelvűség kellemetlenségével. Így folytatja: bátorság. Hiányzik a mersz. Belőlem is. Nekem sincs. Másoknak se. Mindannyian gyáva kukacok vagyunk. Csak színleljük a bátorságot.

Amikor ennyire direkten szembesítenek saját hibáinkkal, az önvizsgálat kikerülhetetlen. Nézőtéri székünkben ülve megkérdezzük magunktól: miért vagyunk feszültek, ha nem értjük a szavakat? Az előadás dramaturgiája úgy dolgozik, hogy lehetőséget ad a nézőnek az önreflexióra, saját viselkedésének értelmezésére.

Látszólag egymástól független jelenetekből építkezik,az előadás. Úgy tűnik, nincs ok-okozati összefüggés az egymást követő színpadi képek között. A néző viszont – és ezzel az alkotóknak is számolniuk kellett – akarva-akaratlanul összeköti a képeket, egymás mellé helyezve értelmezi a jeleneteket. Miután kijelentették, hogy nincs bennünk bátorság, a múlt traumáinak felsorolása következik, amelyeknek okát (az előző jelenet után) kimondatlanul is saját gyávaságunkban keressük.

Személyes történelem

Minden pillanatban a jelen időből szemlélve[4] látjuk a történelmi eseményeket. A cél nem egy történelmi dráma színpadra állítása. Az előadás sem önmagával, sem velünk nem akarja elhitetni, hogy képes visszamenni a múltba, hogy évtizedekkel ezelőtti nézőpontból tud beszélni az akkor történtekről. Ily módon vállalja azt, hogy a múltról nem létezhet egyetlen igaz tudás. Egyéni történek és szubjektív igazságok viszont vannak. Ezeket is meg kell ismernünk ahhoz, hogy a városkép – amelynek közösen keressük a darabjait – teljes legyen.

Azokat a történelmi eseményeket, amelyeket az előadás megmutat, nem pszichológiailag építi fel. A színpadi cselekvések főként szociológiailag válnak interpretálhatókká. Ennek ellenére nem tűnik el teljesen a lélektani realista játékmód, de azt az előadás soha nem hagyja önmagában érvényesülni, hanem folyton olyan gesztusokkal töri meg, amelyek már nem az érzelmek, hanem a racionalitás szintjén hatnak a nézőre. A megerőszakolt nő (Crnkovity Gabriella) sírását egy másik színész fényképezi érzelemmentesen. Ez egyrészt a saját nézői magatartásunkkal (mások szenvedésének kukkolásával) szembesít, másrészt azzal a társadalmi viselkedésformával, ahogyan a múlthoz, mások történetéhez viszonyulunk. Ahogyan egzotikumként kezeljük a fájdalmat.

Kihoznak elénk egy jégtömböt, széttörik és ráfekszik egy ember. A jégen fekvőre még két zacskó jégkockát öntenek. A cselekvések szavak nélkül történnek. A jelenetben sokkal inkább érezhető a távolságtartás, mint annak a keresése, hogy a néző milyen módon tud azonosulni a látottakkal. Mert az azonosulás itt nem elvárás, a véleményalkotás, a személyes állásfoglalás, az önreflexió viszont annál inkább. Akik tudják, hogy a ’40-es években Újvidéken emberek tűntek el a Duna jege alatt, összekapcsolják ezt a látottakkal. Azzal, hogy a történések alatt nincs narráció, az előadás szabadságot ad a néző képzeletének. Nem húzza meg számára a határokat, nem címkézi fel a megmutatott képet. Mindenki a saját valóságára, múltjára, emlékeire támaszkodva alkotja meg a saját értelmezését. Csak a cselekvések befejezése után hangzik el az a történelmi tény, amely a jelenet inspirációs anyagát képezte. Eddig azonban már mindannyian létrehoztuk önmagunk válaszát.

Az 1988-as „joghurtforradalmat”, amikor a tüntetők a vajdasági parlament székházát joghurttal dobálták, szintén ebből az irányból közelíti meg az előadás. Egyszerű képet hoz létre, amelyben csupán egy fekete vásznat és pár doboz joghurtot használ. A színészek joghurttal írják fel a vászonra: REPUBLIKA. Ebben az esetben viszont már utólagos magyarázatot sem kapunk. A cselekvés – velünk együtt – létrehozza saját jelentését.

Az egyetemes történelmet, a közvéleményt folyton összetörik a személyes kérdések, a színészek kételyei – és ez bennünket is arra ösztönöz, hogy megfogalmazzuk saját fenntartásainkat azzal szemben, ami a színpadon történik. Minden megkérdőjelezhető – vallja az előadás. És mivel a múlt eseményeit a jelenkor szűrőjén át vizsgáljuk – a most lesz a legfontosabb. Ami a színpadon történik, azt a kortárs viszonyulás hozta létre, ezért minden, amit látunk, valós problémaként jelenik meg előttünk.

Hol lakunk és kikkel élünk együtt?

Kisebbségi szemszögből készítettem ezt az előadást, de kritikusan minden irányba[5] – olvashatjuk a Magyar Szó oldalán az Urbán Andrással készült interjúban. Senki sem lehet egyértelmű bűnös vagy kizárólagos áldozat. Mindenki vétkes és mindannyian elszenvedői vagyunk a társadalmi eseményeknek. Senki nem maradhat meg az egyik oldalon. Az előadás sem áll egyetlen nemzet oldalára: sem a magyarokéra, sem a szerbekére. Mindannyian diszkriminátorokká válhatunk. A nacionalizmus sem egyoldalú. Magyar nézőként nem csak azt tapasztaljuk meg, hogy milyen kirekesztettnek lenni, hogy milyen, amikor más nemzetiségűek elítélnek bennünket, hanem azzal is szembe kell néznünk, hogy mi is kirekesztünk másokat.

A színészeket sem osztja fel az előadás jókra, rosszakra.. Mindenki több szerepet játszik: a hatalom képviselőit és az elszenvedőit egyaránt. Ennek következményeként a nézőben nem alakul ki egyértelmű szimpátia. Folyamatosan kételkednünk kell. Az érzelmi viszonyuláson felülkerekedik a racionális gondolkodás. Sőt, az egyik minőségből a másikba való átalakulás is hirtelen, érzelemmentesen történik. Az előadás egyik képében háborúból hazatérő, ölelkező fiatal párokat látunk, akik arról beszélnek, hogyan kezdik együtt újra az életüket. A jelenetet azonban váratlanul elvágják. A nők ledobják magukról a férfiakat. Hangosbeszélőt ragadnak, és a kommunizmus elveit hirdetik.

A város olyan részletei kerülnek előtérbe, amelyek mellett az ott élők nap mint nap elmennek a nélkül, hogy észrevennék. Most azonban az előadás keretet ad a mindennapoknak. Elénk teszi saját életünket. Most szembesít azzal, amire máskor nem figyelünk. Az alkotók például összegyűjtötték a városban található falfirkák szövegét. Ezeket magukra téve vonulnak be a színre úgy, mintha divatbemutatón lennének, mintha éppen a kifutón mutatnák be nekünk a legújabb trendet. E közben pedig megafonon egy másik színész magyarul is elmondja a graffitik jelentését: gyűlölöm a horvátokat; Fuck Israel; Halál a magyarokra; Szerbia a szerbeké, a magyarokkal kifelé; Éljen a szerb–magyar barátság; Fagyasztóba a magyarokkal; Halál a buzikra; Szerbek, kifelé Vajdaságból!; Tudjuk, hol laktok és mikor alszotok.

Folyamatosan közeledünk a mosthoz. Az utolsó előtti jelenetben már a színészek személyes véleményeit halljuk az előadásban felvetett témákról: a magyarokról, a szerbekről, a kisebbség és többség viszonyáról, a diszkriminációról, az asszimilációról, az anyanyelvről. Ez már a nézők és a játszók jelenében történik:

– Húsz év múlva nem lesz, kinek előadást játszani.

– Majd nézik a szerbek feliratról.

– És mi a baj azzal? Most is ők nézik.[6]

A színészi játék eddig sem használt túlzó gesztusokat, nagy mozdulatokat. Az előadás nyersességét inkább a térben megjelenő erős szimbólumok (zászlók, falfirkák, bankók) és kíméletlen, bátran megszólaló szövegrészek adják. Itt azonban a tér lecsupaszított, és a játék még inkább a civil minőség felé tart. Az improvizáció alapján rögzített jelenet megtartotta természetességét, hitelességét. Ez a rész az előadásnak, de annak a műhelymunkának is az összegzése, amelyet Urbán András az újvidéki társulatnál tartott. A bemutató előtt is a véleménynyilvánítás jelentőségéről nyilatkozik: fontos, hogy eljussunk a kommunikációban arra a szintre, ahol nyíltan – félelem és frusztráció nélkül – lehet beszélni a traumákról, a jelen pillanat traumáiról, kommunikációs problémáiról. Ez az alapfeltétele annak a pozitív értelemben vett együttélésnek, amiről mindenki próbál beszélni.[7]

Egymás mellett élés – ez az előadás kulcsszava. A végén visszatér Mária Terézia. Most az egész ruhája pénzből van. Ezzel a képpel ér véget az előadás, miközben Krizsán Szilvia Mária Terézia 1748-as levelének szövegét mondja. Az egymás mellett élésnél azonban elakad, képtelen folytatni, csak ezt ismétli szaggatottan, visszhangszerűen. Amikor újra eurós bankót tesznek a szemére, örökre elhallgat. Szétnyílik a nézőtéri függöny. Üres nézőteret látunk. Ezen a lakatlan „földön” már valóban nem lehet kimondani az egymás mellett élést. Kint csend van, belül azonban visszhangzik még az elfojtott szó. A saját nézőterünk nem üres. Ha körülnézünk, észrevesszük magunk mellett a másik embert, akivel együtt élünk.

________________________

Neoplanta. Bemutató dátuma: 2014. február 4.; Újvidéki Színház; Rendező: Urbán András, m.v.;  Dramaturg: Gyarmati Kata; Díszlettervező: Urbán András, m.v.; Jelmeztervező: Marina Sremac m.v.; Zeneszerző: Antal Attila, m.v.; Fény: Majoros Róbert; Hang: Bíró Tibor és Lukács Attila; Smink: Pászti Ágnes; Szereplők: Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán, Szilágyi Ágota.