Deák Katalin: „A háromfejű sárkány megint mocorog”, avagy hogyan látják a színészek a dramaturgokat – és vice versa
A Játéktér 2020. téli számából
Borítókép: Dramaturg színész-szemmel. Deák Katalin, Fagyi-próba, Tomcsa Sándor Színház. Fotó: Bekő-Fóri Zenkő
Hogy az erdélyi dramaturgok helyzetét feltérképezzem, 2018-ban ötvenkét színésszel és kilenc dramaturggal készítettem interjúkat és fókuszcsoportos beszélgetéseket.[1] Kutatásom nyomán eddig két esszé jelent meg, ugyancsak a Játéktérben.[2] Ezúttal a következő kérdés kibontásával foglalkozom: mikor és mitől volt jó, esetleg rossz a színész és a dramaturg közös munkája? Arra teszek kísérletet, hogy alanyaim velem megosztott, a fenti kérdéshez kapcsolódó tapasztalatait bemutassam – remélve, hogy egymás hibáiból ezúton is tanulhatunk.
Ismételten hangsúlyozom, hogy az itt olvasható – színészektől és dramaturgoktól kapott – információk vélekedések, amelyekből a legjobb esetben is csak az derül ki, hogy a megkérdezettek 2018-ban milyen tapasztalattal rendelkeztek, illetve hogy akkor mit gondoltak a dramaturg és a színész közös munkájáról. A következőkben kirajzolódó dramaturgkép és a belőle kiolvasható dramaturg–színész viszony sem örök érvényű, hiszen ezek folyamatosan változnak.
Az interjúalanyoknak ígéretet tettem, hogy adataikat és a tőlük kapott információkat bizalmasan kezelem, garantáltam számukra a titkosságot, személyazonosságuk védelmét. Ennek érdekében, mint korábbi dramaturg-írásaimban, nevek helyett ezúttal is jelöléseket használok: (d.) = dramaturg-interjúalany; (sz.) = színész-interjúalany. Nem idézek úgy a beszélgetésekből, hogy a válaszadó kiléte kideríthető legyen. Egy-egy ilyen szempontból kérdéses interjúrészlet esetében engedélyt kértem az alanyoktól; az ilyen típusú idézetek tehát végül a beleegyezésükkel kerülnek nyilvánosságra. Mindezekkel együtt, a dolgozatban olvasható idézetek szerkesztés, változtatás nélküliek; az interjúalany elbeszélésének értelmezését segítő, szerkesztői megjegyzések jelölése: […]; a kivágásoké pedig: (…). Kivágást leginkább akkor eszközöltem, amikor nevek, helyszínek vagy felismerhető történetek hangzottak el a beszélgetésben.
Bár az eddig megjelent két esszémből az látszik, hogy a dramaturg–színész viszonyt több negatív tapasztalat terheli – amelyek „típusai” nemsokára bemutatásra kerülnek –, jelen esszémet mégis azzal a néhány pozitív élménnyel szeretném indítani, amelyekről a színészek és a dramaturgok beszélgetéseink során őszinte lelkesedéssel meséltek. Ezeket hallgatva mindig megerősödött bennem a remény, hogy a dramaturg és a színész mégiscsak tud hatékonyan és egymást segítve együtt dolgozni.
1. Jó tapasztalatok
1.1. Színészek jó tapasztalatai dramaturgokkal
(sz.) „Ha jól dolgozik a dramaturg,
akkor ugyanúgy biztonságot ad a rendezőnek is
és a színésznek is.”
a. Amikor a dramaturg teret hagyott a színésznek
Ha a dramaturg a szövegre az alkotóközösség számára tett javaslatként tekint, és később kellő nyitottsággal, folyamatos figyelemmel tudja azt kezelni, esélyt ad arra, hogy a színész is szabadon és kreatívan vegyen részt a munkában – derül ki a beszélgetésekből. (sz.) „Amikor [a dramaturg] elénk tárt egy szöveget, akkor még mindig nyitva hagyta: »de nyilván ezt még mindig lehet átgondolni, átírni, kivágni, meghúzni stb., a lényeg, hogy ne essünk ki abból a kulcsból, se te színész, se én dramaturg, se a rendező, amiben megállapodtunk«. (…) Nagyon szépen és a darab érdekében, nem azért, hogy valaki felé eldőljön a mérleg, hanem tényleg a darab egységességének az érdekében történtek változtatások vagy akár újítások. Azokkal nagyon tudok, és ahogy látom, a kollégáim is nagyon tudnak menni. Ezek a legjobb élményeim különben.”
b. Amikor a szöveg kibontásában is segített
A szöveg közös elemzése, értelmezése során a dramaturg fel tudja hívni a színész figyelmét olyan részletekre, amelyek a szereplők közti viszonyrendszer érzékelésében, az előadás átlátásában, saját szerepének felépítésében segíthetnek: (sz.) „pont egy mondat által világította meg egy olyan kis színét a figurának, amivel nagyon hozzásegített ahhoz, hogy akkor még színesebb legyen az a figura”.
c. Amikor a dramaturgnak voltak válaszai
Az interjúk alatt néhány színész megosztotta azt a tapasztalatát, amikor a próbafolyamat során végig tudta, bármikor odamehet a dramaturghoz, ha valamit nem ért a szövegben – igaz, hogy kevés ilyen esetről meséltek: (sz.) „hogyha ezt te igényelted, akkor ő előjött az egész történeti háttérrel meg szimbolikával, meg nem tudom, mi, hogy értsed, hogy miről van szó. (…) Hogyha te elakadtál, és odamentél, akkor neki mindig volt válasza. És hozzá mentél, nem a rendezőhöz, mert a rendezőnek nem ez volt a dolga”.
d. Amikor a dramaturg végig jelen volt
Biztonságot adott – mondják a színészek –, ha folyamatosan ott volt valaki, aki figyelte a szöveget, és vissza is jelzett nekik azzal kapcsolatban. Akkor, amikor a dramaturg is végigkövette a folyamatot, és szerves része volt a csapatnak, a javaslatai sem voltak légből kapottak, hanem konkrétan az akkor aktuális színpadi helyzetre kínáltak megoldást úgy, hogy azok használhatók tudtak lenni a színészek számára is.
e. Amikor kreatívan járult hozzá a munkához
De a dramaturg kreativitása csak abban az esetben működött, amikor látta, hogy a folyamat merre halad, a színészek hol akadnak el, illetve hogy mikor van szükség a segítségére. (sz.) „Ott az történt, hogy mondtunk irdatlan nagy hülyeségeket, mert bénák voltunk, és nem tanultuk meg a szöveget, és másnapra a bénázásból kihozta, és nyújtotta a kezünkbe a papírt, hogy ő erre írta át abból, amiket mi mondtunk. Az nekem például egy jó kommunikáció volt.”
f. Dramaturg-eszközök: online szövegkönyv és próbanapló
Van, aki még mindig a hagyományos, nyomtatott példányhoz ragaszkodik, de a legtöbb színész egyre inkább azt szereti, ha online is elérhető számára a szövegkönyv: (sz.) „ha nincs nálam a példány, akkor – a telefonomon is akár – gyorsan meg tudom nézni, hogy hol tartunk, vagy mi a helyzet. Nekem ez, hogy a technikát jobban belevigyük a dologba, nekem ez segít”.
Az online próbanapló is hasznos – mondják a színészek. Én magam ezt gyakran alkalmazom, hiszen számomra is fontos, hogy próba után tisztázzam, jelenleg hol tartunk, és hogy a frissen történt módosítások az egész szöveg és előadás szerkezetére nézve milyen következményekkel járnak, valamint hogy ezek függvényében mire kell figyelnem a következő próbán. És ugyanígy, feltételezhetően, a többi alkotótárs számára is hasznos újraolvasni a próbán elhangzott javaslatokat, kérdésfelvetéseket: (sz.) „amikor hazamentem, és elaludt mindenki, akkor elővettem a laptopot vagy a telefont, és végigolvastam. És akkor be tudtam magamnak jegyzetelni a példányba, mert amikor próbálok, akkor nem fogom leírni. (…) A munkádat sokkal jobban előreviszi. Eredményesebben tudsz dolgozni ezáltal”.
A jegyzetek bemutató után is használhatók. Sőt, ha a dramaturgnak lehetősége és energiája van erre, felújító-próbán szintén készíthet jegyzetet az ott történő áthangolásokról, hogy amíg az előadás él, addig a próbanapló is naprakész legyen. (sz.) „Tehát az előadást bemutattuk, s még mindig arról beszélgetünk, hogy a dramaturghoz nyúlok vissza ahhoz, hogy meg tudjam…, fel tudjam eleveníteni a szerepemet. Ember, hát, ez fantasztikus. Ennél nagyobb szerepe s áldása a dramaturgnak nem is lehet, minthogy már rég megvolt a bemutató, már egy éve játsszuk az előadást, s még mindig a dramaturgnak az írását nézem meg, hogy milyen kell legyek. Persze, hogy azt nem a dramaturg találta ki, hanem az annak a közös munkafolyamatnak a leképezése papíron, feketén-fehéren, de hogy azt ő csinálta meg.”
g. Amikor a rendező–dramaturg viszony is rendben volt
A dramaturg és a színész közti munkaviszonyt a rendező is befolyásolja – ezt többször hangsúlyozták az interjúalanyok. Lássuk, egy színész hogyan mesélt erről: (sz.) „részt vettem egy olyan próbafolyamatban is, ahol igencsak nagy színészek nagyon óvatosan megkérdezték, hogy »ezt nem mondhatnám esetleg úgy, hogy…?« (…) A dramaturg ránézett a rendezőre, s nézte így a szöveget, s azt mondta: »de, miért ne?«, és átjavította. (…) Olyan furán megható harmónia volt ebben a dologban, hogy ja, igen, ezt így is lehet”.
1.2. Dramaturgok jó tapasztalatai színészekkel
(d.) „egy odalökött »köszi«
vagy egy »látom, hogy fáradt vagy«,
egy »hogy vagy?«”
a. A dramaturg munkájának elismerése
Dramaturgok többször beszélnek arról, hogy a bemutatót követő köszönet-nyilvánításokkor alkotótársaik gyakran elfelejtik, hogy abban a próbafolyamatban a dramaturgnak is része volt. Nagy ritkán azonban történik ez másként is: (d.) „bemutatókon ki szokták hívni a stábot, és akkor ugyanígy, az egyik előadáson hívtak engem is mint dramaturgot, és én azt az előadást feliratoztam is aztán mindig, és akkor a következő előadásokon (…) mindig kihívtak utána engem is, hogy meghajoljak. Ez például egy olyan gesztus, amitől én azt éreztem, hogy értékelnek”.
b. Apró figyelmességek
Mi fejezheti ki azt, hogy a színész számára fontos a dramaturg munkája? – kérdeztem; a dramaturg meg így válaszolt: (d.) „apróságok, tényleg még egy odalökött »köszi« vagy egy »látom, hogy fáradt vagy«, egy »hogy vagy?«”. Vagy: (d.) „tehát ki voltam facsarva. S ültem a nézőtéren kb. ilyen fejjel. [Egyik színésznek] pont nem volt jelenete, bejön egy pohárral, odajön, ideadja:
»vitaminos pezsgőtabletta«, s azzal elment. Érted? Én olyan hálás voltam, becsületszavamra. Szerintem ő nem is tudja, hogy az mennyire kellett oda”.
2. Rossz tapasztalatok
Ebben a részben arra törekszem, hogy a színészek és dramaturgok negatív élményeit, akárcsak a pozitívakat előbb, különböző típusokba szerkesztve bemutassam.
2.1. Színészek rossz tapasztalatai dramaturgokkal
(sz.) „Mert nekem a rossz dramaturg az,
amikor ülök, s azt mondom,
hogy »azta, hé, milyen okos a másik, édes jó istenem«.
Csak én állok itt, és nekem kell kimenni [a színpadra].”
a. Amikor a dramaturg „hierarchiában gondolkodott”
(sz.) „Van az az asztal, ami mögé úgy sorba beülnek. (…) Aki az asztal mögött van, az kicsit fennebb van valahogy.” És e mögött az asztal mögött ül a dramaturg is, aki – az interjúalanyok szerint – gyakran lenézi a színészt. Vagy kioktatja. És még (sz.) „az egy rossz érzés színészként egyébként, amikor látod, hogy a dramaturg sajnál, hogy te milyen szarul csinálod ezt”.
A dramaturgokon sokszor csak az látszik, hogy azt gondolják: (sz.) „a színész hülye” – mesélték a színészek. Amikor megkérdeztem, ezt pontosan miből érzik, egyiküktől a következő választ kaptam: (sz.) „hierarchiában gondolkodik, és nem csapatban. (…) Rangsorol aközött, hogy… Hogy mondjam neked? Az, hogyha a színésznek a teste reagál, az alacsonyabb rendű dolog, mint hogyha az agyával kigondol valamit, amit mond a szöveg… Érted? Ő a rációt fontosabbnak gondolja, és előbbre teszi, mint az ösztönös reakcióját a színésznek, és azt mondja, hogy a ráció, amit mond az agy, azt kell hozza a test, és nem fordítva. (…) Ez egy rossz dramaturgszokás, inkább így fogalmaznék, mert akkor tud jól működni a csapat, hogyha minden van benne, mert ha mindenki csak rációt hozna, az innen felfele [mutatja, hogy nyaktól felfele] lenne egy előadás. (…) Tehát, a színész hozza a testét, az ösztönét. A dramaturg nagyon erősen kell hozza a tudását, a lexikális tudását. (…) A dramaturg csak a színész függvényében tud dramaturgiát csinálni. Ha nem, akkor elemezni tud maximum, és egy irodalmi… Tehát azt meg tudja csinálni otthon a füzettel is. Leírja…”. Szóval, a dramaturgnak úgy kellene hoznia a tudását, hogy a színészé is elférjen mellette – vélik a színészek.
b. Amikor a dramaturg csak a rendező barátja volt, a színészé nem
Az a néhány színész, aki az egyetemi évei alatt már dolgozott dramaturghallgatóval, azt fogalmazta meg, hogy a legnagyobb különbség az akkori és a mostani színész–dramaturg viszonyban az, hogy a korábbi tapasztalatokhoz képest a kommunikáció a dramaturggal most minimális. Azaz, a dramaturg legtöbb esetben csak a rendező munkatársa, tehát ők színészként egyedül a rendezőtől kapnak instrukciót. A színházban egyszer csak azzal találkoztak, hogy a színésznek és a dramaturgnak semmi köze egymáshoz – mindenki végzi a saját dolgát; a szöveghez, az előadás dramaturgiájához kapcsolódó munkából a színészek pedig teljesen kimaradnak.
A dramaturg általában „burkot épít” maga köré, nem osztja meg a színészekkel a gondolatait, a véleményét. Ettől függetlenül még lehet, hogy a rendezővel beszélget, viszont így a színész számára a dramaturg nem tud más lenni, mint egy „örök kívülálló”, aki ott van velük, és még sincs. (sz.) „Én dolgoztam ilyen próbafolyamatban, ahol a dramaturg a rendező barátja volt, és abban az időben úgy éreztem, hogy a dramaturg, az egy ilyen megfogalmazhatatlan, elérhetetlen, érinthetetlen saját tulajdona a rendezőnek, és neki van, a rendezőnek van az az előjoga, hogy rendelkezhet egy dramaturggal vagy egy baráttal, aki beleszólhat, aki fogja a kezét, aki segíti a gondolkodásban. És úgy irigyeltem is ezt. És ebben a próbafolyamatban mindig az volt bennem, hogy (…) jó lenne megközelíteni, és jó lenne vele szóba állni, de úgy valahogy volt egy fal.”
c. Amikor nem szólalt meg a dramaturg
Aki csak a rendező barátja, az általában csak a rendezővel beszél. Ez sokszor nem tetszik a színészeknek, mert a dramaturg hangját ők is hallani szeretnék. Beszélgetéseinken viszont emellett az is elhangzott, hogy (sz.) „egy jó dramaturg ezt tudja, hogy le lesz csapva, mint a taxióra, hogyha akkor szólal meg, amikor nem kéne”. Ugyanakkor az a helyzet is kellemetlen – mondták a színészek –, amikor ott ül valaki próbán, de úgy tesznek, mintha ott sem lenne.
Sőt, ha a szöveggel kapcsolatban merülnek fel kérdések, akkor sem mindig kapcsolja be a dramaturg az aktív-gombot: (sz.) „rengeteg olyan dramaturggal találkoztam én, aki pontosan abban a stádiumban hallgatott, mint a kuka, ami istenigazából az ő terepe. Tehát, amikor kibomlik a szöveg stb. Amikor értelmezni kell, amikor sokat kell beszélni. És onnantól kezdve te onnan fentről nem tudsz rá máshogy tekinteni, mint aki itt ül, de vele is csak sűrűbben [vagyis többen] voltunk”.
Hogy miért nem szólalnak meg próbán, arról a dramaturgokat is kérdeztem. Ennek kapcsán legtöbben pontosan azt az élményüket mesélték el, hogy vagy a rendező vagy a színész által úgymond ’le lettek csapva, mint a taxióra’: (d.) „akkor én, a nagyon boldog és lelkes, kezdtem mondani a próba közepén, hogy ezt ne így, s azt ne úgy. (…) S akkor [a rendező] mondta, hogy ezt csináljuk úgy, hogy én jegyezzem meg, hogy mit gondolok, s akkor vele megbeszélem. Neki ez volt a kérése, hogy ne direktben a színészekkel, ne direktben velük beszéljek, hanem a rendezőn keresztül”.
Vagy egy másik dramaturg-élmény: (d.) „én teljesen természetszerűen ugyanúgy kommunikáltam, mint azelőtt (…), és amikor az első mondatnál megszólaltam volna, akkor mondta, hogy hallgassak. Bementünk az irodába, jól lebaszott, s akkor két hónapig ültem, s hallgattam”. Úgy tűnik tehát, hogy a dramaturgok legtöbbször nem „kukán” kezdik, csak az időközben őket ért visszajelzések, a megszólalásaik folytán kialakult feszültségek miatt döntenek úgy, hogy inkább majd próba után beszélnek a rendezővel.
A ’megszólalhat-e próbán a dramaturg?’-kérdésemre egyik fókuszcsoportos beszélgetésen a színészek a következőt válaszolták: (sz.) „ha már ott ül, és ott van, akkor van neki is szája, szeme, füle, és valamit érez, vagy valamilyen hatások mindenféleképpen érik. Ha már ez megtörténik, akkor csak el tudja mondani, és csak azon múlik, hogy »gyere, na, mondd el, légy szíves, te is«”.
d. Amikor megszólalt a dramaturg
Néhány színész szerint van olyan dramaturg, aki (sz.) „azzal jelzi a bölcsességét, és azzal fejezi ki a hatalmát, hogy »nem úgy van, mert ott ’hogy’-ot kellett volna mondjál, nem más kötőszót«. Ilyenkor nekem a cérna, az szakad”. Jelenetbe beleszólni – állítják a színészek – számukra nem a leghasznosabb; megbeszéléseken, kiértékelőkön viszont a dramaturgnak is joga van ahhoz, hogy elmondja az észrevételeit. Persze, mérlegelnie kell, hogy a megszólalása mikor hatékony, mikor nem, de a csapattal és magunkkal szemben sem tehetjük meg – mondja egy dramaturg –, hogy a próbafolyamat alatt semmire ne jelezzünk vissza: (d.) „ha van egy benyomásod, akkor ne félj attól, hogy butaságot fogalmazol meg. Vagy merd azt mondani, hogy »nem tudom, mi nem jó. Nézzük meg, keressük meg. Nem tudom a választ, de valami miatt úgy érzem, hogy nem jó«. És felvállalod, hogy nem tudod; vagy hogy nem voltál még ilyen helyzetben. És nem az van, hogy ezzel hallgatsz, mint szar a fűben, hogy nehogy kiderüljön, hogy te nem tudod, de majd utólag meg tudod mondani, hogy hogy kellett volna”.
e. Az az idegtépő sutyorgás a nézőtéren
Feszültséget gerjeszt, bizalmatlanságot szül, és sok színész begörcsöl attól, ha a rendező meg a dramaturg sugdolózik a nézőtéren. Ha még egy rendezőasszisztens is van, akkor ebből a színész már tényleg csak annyit lát, hogy a háromfejű sárkány megint mocorog: (sz.) „Ha az utcán kellene elmondanom, hogy mi a dramaturg, akkor azt mondanám, hogy a színészeknek és a rendezőknek a legjobb barátja, aki mindenben mindig segít, de ha egy kocsmában kéne elmondanom, akkor elmondanám az első tapasztalatomat a dramaturggal. Jött egy rendező, egy rendezőasszisztens és egy dramaturg, én meg idejöttem ebbe a színházba, így meg voltam meredve, azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni, s kaptam másfél oldal monológot, s ennyi volt a szerepem a darabban. S úgy éreztem magam… Mentem be ilyen nagyon félénken, és még jött a fény is rám, és mondtam, mutattam a tehetségemet, mert ez volt az antrém ide. Ezek meg hárman, bazdmeg, folyamatosan azt láttam, hogy ez a sárkány így beszélget, s a végén azt mondták nekem, hogy nem »hibrisz«, hanem »hübrisz«”.
f. Egyet mond a dramaturg, s mást a rendező
Megszólalni próbán dramaturgként persze azért nem egyszerű, mert – főleg a rendezői színházban – pontosan kell tudni, mi a rendezői szándék, hogy ahhoz kapcsolódva, azt kiegészítve, ne pedig annak ellenében tegyen a dramaturg javaslatokat. Próbán gyakran folynak egóharcok a dramaturg és a rendező között – mesélik a színészek, majd sorra teszik fel a kérdéseiket: olyankor kinek a pártjára kell állni? Azzal kell egyetérteni, akinek a verziója szimpatikusabb?
Egy független társulat színészeinek erről az volt a véleménye, hogy a rendező és a dramaturg közti értelmes vita számukra egyáltalán nem zavaró, főleg ha ők is részt vehetnek ebben a beszélgetésben. Bár azt a függetlenek is megjegyezték, hogy (sz.) „abban az esetben nem érdekel, hogy előttünk történjen, hogyha nem teljes mértékben szakmai. Hogyha egóharcok, akkor »faszom, cigiszünet, és rendezzétek el«”.
Kőszínházi helyzetben azonban, ahol a színész rendszerint egy irányból várja az instrukciót, több eséllyel okozhat zavart a rendező és a dramaturg közti nyilvános egyet-nem-értés. Könnyen értelmezhetik úgy ezt a színészek, hogy a dramaturg túllépte a hatáskörét, vagy (sz.) „hogy van két rendező, csak az egyiket másképp hívjuk”. Ennek még kevésbé etikus változata, amiről a színészek szintén beszámoltak, amikor a dramaturg a rendezőt megkerülve adott nekik instrukciót: (sz.) „nekem az volt a legrosszabb tapasztalat, mikor például a dramaturg úgy jött oda, hogy köszönőviszonyban nem volt, mondjuk, azzal, amit a rendező kért. Sőt, volt, hogy úgy jött oda, hogy »ő [a rendező] nem veszi észre… Vagy: neki ez nem annyira fontos… Vagy: ez egy hülye, de hogy szerintem ott a szöveg…«.
g. Csontra vágták a szöveget
Tőmondatok. Hétreplikás rövidke jelenetek, amelyek alatt a karakter alaptulajdonsága minimum háromszor változik: az első megszólalásánál nagyszájú, aztán hirtelen félénkre vált, az utolsó replikájában viszont azért még vagánykodik egyet. Nekifogsz felépíteni a jelenetet, de elég hamar elakadsz, képtelen vagy követni a fonalat; és van, hogy a rendező sem igazán segít ebben – több társulatnál is panaszkodnak erről a színészek. (sz.) „Ezzel én is nagyon sokszor találkoztam, hogy annyira csontra vágták a szöveget a rendezővel együtt a dramaturgok, hogy elkezdtünk dolgozni, és egyszerűen nem volt mit játszani. A jelenetek annyira ki voltak vékonyítva, úgymond, hogy egyszerűen nem volt, mibe belekapaszkodjon a színész.”
h. A dramaturg nem tudott magyarul
Adódnak helyzetek, amikor olyasvalaki a dramaturg, akinek voltaképpen nem ez a szakmája, és nem is ért a dramaturgiához – meséli egyik interjúalany. A kollégája meg ezt fűzi hozzá: (sz.) „most már tényleg mellékes, hogy egyáltalán nem ért a dramaturgiához, mert nem ez a szakmája. De román nyelvű, és egy magyar nyelvű előadásnak a dramaturgja. És ez megtörténik. Na, ez a baj, hogy ebbe emberek nem gondolnak bele, hogy ez olyan, mintha a nadrágomat a fejembe húznám, és azt mondanám, hogy »fasza a pólóm, mi?«”.
És amikor azt kérdezem, miért nem jelzik a vezetőségnek, hogy ez nekik nem megfelelő, így folytatják: (sz.) „ilyen dilettáns helyzetek vannak, és látod, hogy ez valami miatt megy. Nem szólhatsz. Mert politikai okokból, mert az a dramaturg igazából egy önkormányzati ember”.
Az interjúk során többször megfogalmazódott, hogy a vezetőségnek vagy azoknak, akik ezt jóváhagyják, nem egyértelmű, hogy a dramaturgnak ismernie kellene a nyelvet, amin játszódik az előadás: (sz.) „a dramaturg nem érti azt a nyelvet, amin mi majd pont két nap múlva bemutatunk, és azt sem tudja, hogy mit ejtek ki a számon. Ez valahogy nem fér össze az én agyamban”.
i. Amikor a dramaturg inkább irodalmár volt
A „rossz” dramaturg még akkor is irodalomnak tekinti a szöveget, amikor az már a színészhez került. Túlságosan ragaszkodik a szavakhoz. Roppant érzékeny arra, ami a papíron van. (sz.) „De a rossz nem azt feltételezi, hogy azért rossz, mert intellektuálisan nincs ott, hanem pont azt gondolom, hogy aki túl intellektuálisan közelíti meg, és nem a helyzetet nézi, nem a szerkezetét az előadásnak, hanem azt, hogy egy bekezdésen belül két azonos szó ne forduljon elő, mert az nem lesz szép.”
Hajlamos a dramaturg ott ragadni az elméletekben, elfilozofálgatni, belefeledkezni saját „cirádás körmondataiba”. Ezt néha annyira meggyőzően teszi, hogy még a színészt is lenyűgözi. A baj csak akkor kezdődik, amikor mindazt, ami elhangzott, gyakorlatba kellene ültetni. Akkor derül ki, hogy az elmélet áll-e a lábán. Sokszor nem – mesélik az interjúalanyok. (sz.) „Hasznos, ha ott van [a dramaturg próbán], de legtöbb esetben nem ott van. Mert a dramaturg annyi, mint egy ceruza. Ő kigondol otthon valamit, kihúz valamit, s aztán kezdjen vele az ember, amit akar. Példát tudnék mondani az elmúlt évadból legalább kettőt.” Elérkeztünk hát ahhoz a problémához, amit színész-interjúalanyaink kivétel nélkül mind átéltek: amikor a dramaturg nem jelent meg a próbákon.
j. Amikor a dramaturg nem járt próbára
Láttuk az olvasópróbán, aztán bemutatón – mondják számtalanszor. A színészek nagy része soha nem vett részt olyan próbafolyamatban, amelyen a dramaturg végig jelen lett volna. (sz.) „Én eddig meg voltam győződve, hogy a dramaturgnak az a dolga, hogy ő előkészíti a szöveget, össze van vágva valamennyire, gondolom, mi megkapjuk, s ennyi. Azzal ő kiment. Ezt tapasztaltam.” Vagyis az erdélyi magyar színházakban sok előadás úgy jön létre, hogy bár a szereposztásnál fel van tüntetve a dramaturg, a színész nem találkozik vele.
(sz.) „Ahol elkezdtem én a szakmát gyakorolni – mondjam így –, ott a dramaturg nem osztott, nem szorzott. Gyakorlatilag az összes előadás úgy ment le, hogy papíron ott volt, de egyébként nem. (…) Próbákon sem volt ott, nem volt szerves része a munkának olyanszerűen, hogy most olvasópróbától bemutatóig gyakorlatilag nem is létezett. S igazából évadok mentek így le.”
Mindezektől függetlenül a szöveg a próbákon életre kelt – ha volt dramaturg, ha nem. Lássuk, mi minden történt az elmúlt évadokban azokkal a szövegekkel, amelyekre a dramaturgok nem vigyáztak eléggé.
k. A dramaturg hiányának következményei
A színész érzi, hogy a szövege nem működik. Kérne segítséget, de gyakran nincs, kitől. A rendező vagy nem ért magyarul, vagy – mert ez is megtörténik – nem tartja fontosnak szöveggel kapcsolatos kérdések tisztázását. (sz.) „Mindegy, én megváltoztatom, csak akkor az az én munkám, és nem tudom, hogy mennyire van jogom az ő munkájába beleszólni. De onnantól kezdve, hogy ő nincs ott, onnantól kezdve azt mondom, hogy »hát, bocs, én kell kimondjam ezeket a dolgokat, én kell valamit kezdjek azzal, amit te leírtál, úgyhogy muszáj belepiszkáljak«.”
Az igazi káosz pedig akkor kezdődik – hangzik el –, amikor egy előadáson belül minden színész elkezdi átírogatni a szövegét saját ízlése, képessége szerint. Ha volt is valamikor egységes nyelvezete annak a szövegnek, onnantól kezdve biztos nem lesz. Hogy a próbafolyamat alatt bekerülő dalszövegeket a színészek írják, esetleg fordítják, az mondhatni általános jelenség. Szinte nincs olyan társulat, ahol ez ne történt volna meg. És nem azért, mert a színészek mindenáron ragaszkodnak ehhez a feladathoz.
Ha magyartalannak, nyelvileg hibásnak tűnik a szöveg, dramaturg hiányában (sz.) „mi hajlamosak vagyunk ezt az irodalomfóliát rátenni, s ami nem helyes, meg nem izé… Mert mi nagyon értünk hozzá, azt úgy szépen kijavítgatjuk. Gondoljatok vissza, hogy hányszor van ilyen, de soha nem jutsz el addig, hogy »állj meg, nem mindegyik szereplő beszél egyformán egy darabban«. Mint ahogy nem beszélünk mi sem. Lehet, hogy ez egy szándék. Szépen megszüntetsz egy szereplőt azért, mert minden izéjét kijavítod szépen, mert az irodalmi szűrő, az muszáj működjön, mert a közönség nem fogja érteni”.
A színész szöveggel szembeni felelőtlensége is fokozódik, ha nincs ott a dramaturg. A színészek meg nem akarnak, nem mernek rászólni egymásra, vagy egyszerűen úgy érzik, nincs joguk ezt megtenni. (sz.) „Eljutott az előadás olyan fegyelmezetlenségi fázisba, amikor mindegy volt, hogy mit mondunk a színpadon. Most nem konkrétan én… De a színész megengedte magának konkrétan azt, a főszereplői vagy a nem-tudom-milyen szereplői a történetnek, hogy ha éppen nem jutott eszébe valami, akkor bármi… És ez megismétlődött. Többször is megismétlődhetett ez a dolog. (…) Sajnos került olyan bajba egy produkció, hogy igenis egy Csehovban el lehetett mondani egy szöveget úgy, mintha egy operettben lettünk volna.”
Vagy van dramaturg, időközönként be is jár próbára, de a színésszel nem kommunikál, és nem is követi, hogyan hangzik a színpadon a szöveg. Olyankor egyik színész odasúgja a másiknak, hogy ezt majd úgyis másképp fogja mondani, mert így szerinte nem jó, és amúgy sem fogja ezt senki észrevenni. És valóban: állítólag nem vették észre. (sz.) „Én nagyon sok sunyizást láttam, s csináltam már én is elégszer, megvallom őszintén. Betettem szöveget, kivettem szöveget, »elfelejtettem« szöveget, mert nem volt, akivel megbeszéljem, hogy nem okés, hogy nem jó, hogy nem szolgálja.”
És még nem is beszéltünk arról, amikor papíron sincs dramaturg, mert – ahogy mesélik a színészek – a rendező meg van győződve arról, hogy a dramaturgi munkát ő tökéletesen el tudja végezni. A színészek meg hiába jelzik, hogy lassan már semmi nem érthető az egészből, a rendező nem ismeri be, hogy nincs neki dramaturgiai érzéke. Aztán meg olyan rendező is van – mondják –, aki imádja a szöveget, amit kiválasztott, vagyis egyetlen mondatot sem enged kihúzni belőle.
2.2. Dramaturgok rossz tapasztalatai színészekkel
(d.) „»Amúgy is miért van bent próbán?«
Na, hogy ilyen totál ellenséges menet volt,
hogy én mit keresek ott.”
a. „Mikor lesz már szöveg?”
Amikor az a terv, hogy próbafolyamat közben alakuljon a szöveg, a dramaturgnak a színészek előtt gyakran bizonygatnia kell, hogy nem az ő lustasága miatt nincs végleges szöveg, hanem azt szeretnék, hogy a színészekkel közösen találják meg az előadás nyelvét, és hogy ezzel tulajdonképpen a színészi szabadságot támogatják. Néhány dramaturg szorong ezektől a színészek irányából érkező számonkérésektől, viszont van olyan dramaturg, aki már határozottan tudja ezt a helyzetet kezelni: (d.) „van olyan, hogy érzem a nyomást, mondjuk, hogyha nincsen szöveg, s ő [a színész] fél attól, hogy meg kell tanulja, s nem-tudom-mi. Volt erre példa, s olyankor megnyugtattam, hogy értem, látom, de én is dolgozni próbálok, nem az időt lopom”.
b. Majd a dramaturgon keresztül
Amikor a színész nem tudja meggyőzni a rendezőt, vagy nincs bátorsága arra, hogy szemtől szemben kifejezze a nemtetszését, a dramaturgnál próbálkozik. (d.) „Kellett valamit csináljanak [a színészek], ami nem volt jó, vagy nem tudták, vagy nem akarták megcsinálni. A rendezőt meg nem tudták meggyőzni arról, hogy nem akarják megcsinálni. S akkor igazából úgy jöttek hozzám, mint a gyengébbik láncszemhez, aki majd a rendező ellen… (…) Ezeket azért ki kell szűrni, hogy mikor miről van szó. Arról van-e szó, hogy lusta megcsinálni, lusta foglalkozni vele, vagy tényleg problémás valami.”
c. „Ki vagy te?”
Ha a dramaturg javasolni szeretne valamit, ha hibákra hívja fel a színész figyelmét, sokszor találkozik ezzel a reakcióval: (d.) „ki vagy te, hogy beleszóljál?, miért szólsz bele?” A dramaturg-interjúkból az derül ki, hogy még ha nem is mondják ki ezt a színészek, azért gyakran éreztetik.
d. Amikor a színész alaptalanul kötekedett
Amikor nem szakmai, építő jellegű párbeszéd kialakítása a cél, hanem a provokáció, annak a dramaturg sem örül: (d.) „»mikor megírtad ezt a szöveget, akkor mit gondoltál, hogy mégis mit fog üzenni? Mi az üzenete ennek a darabnak mégis?« Olyan volt a hangsúly, hogy abból éreztem, ez most kötekedés. De azelőtt két napig a mondatait nem tudta elmondani a színpadon, és a próbát sem vette komolyan”.
e. Amikor végig sem hallgatta a dramaturgot
Elkezdi a dramaturg megosztani a színésszel az észrevételeit, és a mondata közepén a színész közbevág: (d.) „»Tudom, tudom«. De nem tudta, hogy mit akarok mondani. Ilyen nagyon sokszor volt. Mondtam, hogy »ott, amikor…« S erre: »tudom, tudom…«.”
f. „Van egy dramaturgunk, hol van?”
Dramaturgi munkát is végző irodalmi titkárok mesélték, hogy amikor valami gubanc volt próbán, a színészek így elégedetlenkedtek: (d.) „hogy tudjuk megengedi magunknak azt, hogy van egy dramaturgunk, és nem képes lehozni a seggét az irodából?”. Nem számított, hogy annak az előadásnak nem ő volt a dramaturgja, a színészek nem tudtak különbséget tenni az irodalmi titkár és a dramaturg közt. Nem értették, hogy az adott munkatárs az irodalmi titkári munkájáért kapta a fizetést, nem a dramaturgiért; és hogy a dramaturgi munkát nem minden esetben kérhetik tőle számon.
g. „Ez most már így fog meghalni.”
A színészek túl fáradtak – mesélik a dramaturgok. Inkább elengednek problémákat, minthogy megoldást keresnének rájuk. Ha valamivel nem értenek egyet, nem érvelnek. Inkább beletörődnek. Sokszor az érződik, eltűnt már belőlük a lendület. (d.) „Mintha ebben a közegben az lenne, hogy mindenki már túl sokat csalódott ahhoz, hogy higgyen abban, hogy tényleg meg fog történni valami új vagy valami más. Valami, amiben jól érzi magát. Vagy nem kell azt mondja, hogy »na, beletörődtem, ez van, ez most már így fog meghalni«.”
Végül pedig: néhány saját tapasztalat
Színésszel dramaturgként nyolc évvel ezelőtt, 2012-ben találkoztam először – akkor volt az első színházi munkám. Másodéves egyetemista voltam, színháztudományt hallgattam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, amikor Visky András Megöltem az anyámat című szövegén dolgozhattam két színésszel, Molnár Margittal és Harsányi Attilával. A rendező Visky András volt, engem dramaturgnak kért fel. Én pedig nem tudtam, mit jelent dramaturgnak lenni. Visky kérésére próbanaplót kezdtem írni a folyamatról, amelynek szerkesztett változata akkor meg is jelent itt, a Játéktérben.[3] Szóval, nem tudtam, mi a dramaturg feladata, de azt hiszem, akkor még nem is igazán gondolkodtam ezen. Kellékeket készítettünk, padlót festettünk, turkálóba jártunk jelmezt keresni. A színészekkel meg szöveget tanultunk: „végszavaztam” nekik. Ha arra volt szükség, súgtam, vagy jegyeztem a fény- és hangjeleket, mozgásokat. Próbák után még sokáig ott maradtunk Margóval a térben. Szavakra, hangokra szedtük a szöveget. Volt, hogy egyetlen szóhoz órákig kerestünk jó hangsúlyt. Átnéztük az aznapi jegyzeteket, rögzíteni próbáltuk az instrukciókat. Hogy a színésszel hogyan kell dolgozni, arról fogalmam sem volt – Margó arra kért, maradjak még vele próbák után, jelezzek vissza, mondjam el az észrevételeimet. És nekem ez lett a természetes.
A Megöltem az anyámat után aztán Kolozsváron a színis évfolyamtársaimmal dolgoztam együtt a 70 kg – One Girl Show (Borsos Júlia egyéni vizsgaelőadása, 2013), A hatodik hét (a harmadéves színészhallgatók vizsgaelőadása, r. Szilágyi-Palkó Csaba, 2013) és a Plazma (mesteris vizsgaelőadás, r. Hatházi András, 2014) című előadásokon. Ezekben a munkákban a színészhallgatók bátran mondták, mikor mire van szükségük; miben tudok nekik segíteni. A 70 kg és A hatodik hét szövegeit közösen írtuk, és tulajdonképpen együtt készítettük az előadást.
Aztán, a diploma megszerzése (2013) után a Kolozsvári Állami Magyar Színházban dramaturgasszisztensként dolgoztam a Hullámtörés (r. Tom Dugdale, d. Biró Eszter) és az Amerika (r. Michal Dočekal, d. Visky András) című előadásokban. Ekkor azt vettem észre, hogy a dramaturg leginkább a rendezővel dolgozik, a színésszel pedig alig. Az egyetemi éveim alatt tapasztalt aktív színész–dramaturg munkakapcsolat az intézményes közegben már nem igazán volt jellemző. Nem jutott idő arra, hogy a színész visszajelzést kapjon a dramaturgtól; vagy olykor nem is kaphatott tőle rögtön, mert előbb a rendezőnek kellett jóváhagynia a dramaturg gondolatait. Akármikor viszont nem lehetett a rendezővel sem beszélni, meg kellett várni az erre leginkább megfelelő időpontot. Elbátortalanodtam én is; nem tudtam, mikor szabad megszólalnom, kivel beszélhetek, és egyáltalán mit mondhatok.
Bizonytalan azonban ezen a téren nem csak én voltam. Azt láttam, hogy a színházban a színészek sem tudják, mikor mehetnek oda a dramaturghoz, mit kérdezhetnek tőle, miben kérhetik a segítségét. Abban az időben megkérdeztem néhány dramaturgot erről, és kiderült, számukra sem világos, meddig tart a dramaturg hatásköre, mihez van joguk a próbán, vagy hogyan tudnának a színésznek segíteni.
Későbbi dramaturgi munkáimban az egyetemi éveim alatt tapasztalt színész–dramaturg kommunikáció közvetlenségét próbáltam érvényesíteni. Nem akartam túllépni – a számomra igen homályos – hatáskörömet, de feladatomnak éreztem, hogy visszajelezzek a színésznek, hogy a hangsúlybeli és szövegértelmezési hibákat kijavítsuk. Jegyzeteket készítettem a színészeknek, amelyeket előbb megmutattam a rendezőnek, és amennyiben ő egyetértett az ott leírtakkal, odamentem a színészhez. A jegyzetek kapcsán a színészekkel nekifogtunk a szöveggel kapcsolatos kérdések átbeszélésének, vagyis elkezdtünk együtt dolgozni.
Eleinte féltem a színészek reakciójától: milyen alapon akarom megmondani nekik azt, hogy mi hogyan volna jobb? Felháborodás, sértődés helyett azonban leginkább köszönetet kaptam. És én is hasznosnak éreztem végre a munkámat.
De olyan esettel is találkoztam, amikor a rendező nem engedte, hogy dramaturgként a színésszel külön dolgozzak. Vagy a színész nem értette, miért szólok bele a próbába; megkérdezte, mit ír a szerződésemben, kinek képzelem magam. Vagy volt színész, aki jelezte, hogy amikor megszólalok próbán, azt érzi, mindjárt elkap egy bútordarabot a díszletből, és hozzám vágja. Ezekben a helyzetekben nem könnyű megítélni, kinek van igaza. Dramaturgként sem egyszerű kijelölni a saját határaimat: hol kezdődik a dramaturgi munka, hol ér véget? Mi az, amit dramaturgként kötelességem jelezni? És mi az, ami már a hatáskörömön kívül esik?
Szóval, a bizonytalanságom nem múlt el: a dramaturgi munkával kapcsolatban egyre több kérdésem lett. Ezeket a 2018-ban készült készült beszélgetések során feltehettem a dramaturgoknak és a színészeknek. Egyöntetű válaszokat aligha találtunk, de az egymással megosztott történeteink, azt hiszem, mégiscsak valamiféle felszabadító erővel bírtak. Rájöttem például arra, hogy a kételyeimmel nem vagyok egyedül.
Kutatásom kezdetén – többnyire akkor még saját élményeimre alapozva – feltételeztem, hogy a színész és a dramaturg közti viszony nem egyértelműen pozitív, ilyen sok rossz tapasztalatra azonban nem számítottam. A velem megosztott néhány jó élménybe viszont azóta is próbálok belekapaszkodni: amikor a dramaturg teret hagyott a színésznek; amikor a dramaturgnak voltak válaszai; amikor végig jelen volt; amikor kreatívan járult hozzá a munkához; amikor hatékonyan használta a technikát (online szövegkönyv, próbanapló) és amikor a rendező–dramaturg viszony is rendben volt. Ezek megerősítenek abban, hogy a dramaturg és a színész igenis képes jól dolgozni együtt, és valóban szükségünk van egymás munkájára.
[1]A beszélgetések azokkal a dramaturgokkal készültek, akik 2010 és 2017 közt a legtöbb dramaturgi munkát végezték az erdélyi magyar kőszínházaknál és független társulatoknál, valamint olyan színészekkel, akik ezeknél a társulatoknál jelenleg is játszanak. Az opera, a bábszínházak és a mozgásműhelyek dramaturggal való munkakapcsolata szintén fontos aspektusa lehetne e témának, a kutatásom viszont ezekre nem terjedt ki.
[2]Deák Katalin: „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk” – a dramaturg megbecsültségéről. Játéktér, 2019/3. (letöltés dátuma: 2020. 11. 17.).
Deák Katalin: Segít vagy akadályoz? – a dramaturg és az intézmény viszonya Erdélyben. Játéktér, 2019/4. (letöltés dátuma: 2020. 11. 17.).
[3]Deák Katalin: Marginális terekben. Napló az Aradi Kamaraszínház Megöltem az anyámat című előadásának próbáiról, 1–3. rész, Játéktér.ro. Elérhető: első rész, második rész, harmadik rész. (letöltés dátuma: 2020. 08. 08.).
