Csutak Gabi: Schlingensief időgépe

Csutak Gabi: Schlingensief időgépe

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Uwe Walter

A berlini Kunst-Werke retrospektív kiállításáról


„Az anima jelentése: lélek. Animatográfnak nevezik az egyik legkorábbi képeket létrehozó szerkezetet. Az ’Animatográf’ azt rögzíti, ami a lélekben zajlik, vagyis nem más, mint lélek-író szerkezet.” (Christoph Schlingensief) 

A berlini Kunst-Werke Institute for Contemporary Art-ban rendezték meg a három évvel ezelőtt 49 éves korában elhunyt Christoph Schlingensief első átfogó retrospektív kiállítását. A 2014. január 19-ig látogatható impozáns tárlat betekintést nyújt a német kultúra fenegyerekének szerteágazó életművébe. Felsorolni is nehéz, hány területen alkotott: volt film-, színház- és operarendező, színész, akcióművész, képzőművész; közfelháborodást keltő talkshow-t vezetett a tévében, pártot alapított a kirekesztetteknek, hogy felhívja a figyelmet a demokrácia gyenge pontjaira, operaházat, iskolát és egészségügyi központot épített egy afrikai faluban. Provokatív attitűdje nem csupán az egyes művészeti ágak közötti határokon lendítette át, hanem a művészeteket a „valós élettől” – például a politikától mint valóságként kezelt fikciótól – elválasztó, gyakran tabuként kezelt határokon is.

Napokat el lehetne tölteni a háromszintes kiállítótérben, ugyanis a bemutatott anyag nagy része különböző akciók videodokumentációjából áll. Kissé ellentmondásos a helyzet, hiszen a kiállítás kurátorai kénytelenek egy olyan művészt bepréselni a múzeumi közeg kanonizáló keretei közé, akinek munkásságát a performatív jelleg, a spontaneitás és a szokatlan helyszínválasztás (köztér, cirkuszi sátor, gyár, természet által visszahódított ipari zóna, izlandi vulkán, elhagyatott német katonai repülőtér) jellemezte.

Az akciókat dokumentáló videók alapján a látogatók nagyon sok információhoz juthatnak Schlingensief munkáira, munkamódszerére, gondolkodásmódjára, habitusára vonatkozóan, de csupán frontális pozícióba kényszerülő, külső szemlélőként.

Ebben az információözönben bukkan fel a múzeum félhomályában az Animatográf-Parsipark címet viselő multimédia-installáció, amely amellett, hogy magába sűríti a schlingensief életmű meghatározó motívumait, lehetővé teszi, hogy a látogatók valóban részeseivé váljanak ennek a komplex univerzumnak.

Amint fellépünk a kör alakú talapzatra, amely az óramutatóval ellentétes irányban forog, mintha tényleg visszapörögne az idő: talán ringlispíl, talán forgószínpad vagy inkább asztaltáncoltatók mé­csesekkel és régi lámpákkal megvilágított terepe. Rögtön özönlenek is a szellemek – vetítőgépből, tévéből, képkeretekből –, miközben eltorzított orgonajátékra emlékeztető éteri zajok fokozzák a pszichedelikus hatást.

Első pillantásra úgy tűnik, mintha színházi díszletek között lennénk, ahol diktátorokról szóló színdarabot fognak játszani: Hitlert, Sztálint, Honeckert és Idi Amint ábrázoló újságkivágások vannak afalakon, a különböző zugokban elhelyezett régi tévékészülékeken több olyan videó is pörög újra és újra, amelyeken diktátorok láthatók valamilyen groteszk helyzetben. Az egyiken katonai egyenruhába öltöztetett majmok verik le Hitler portréját egy dolgozószoba faláról. Egy gyóntatófülkére emlékeztető elfüggönyözött szögletben Hitler mellett Sztálin és Eva Braun látható egy börleszk-pornóban, amelyben egymással és egy habos tortával játszadoznak.

Egy második világháborús repülőgéproncs falán derengő performansz során Schlingensief és csapata „ősgermán” pogány szertartásokat imitál: baltával levágják egy őz fejét, majd keresztre feszítik, merőkanállal öntik a vért lefejezett halak szájába, élő halat tömnek be egy pólyába bugyolált öregasszony kibuggyanó belsőségei közé, miközben ő átszellemülten mosolyog; szurokkal öntenek le valakit, majd tolluba forgatják. Az állatbőrökbe bújtatott fiurák egyikén horogkeresztes sisak és karszalag.

A wagneri operákban megjelenő germán mondavilág motívumainak ötvözése a náci szimbólumokkal összetett üzenetet hordoz: felidézi és egyben nevetségessé is teszi a nácik pogány hősök iránti rajongását, ugyanis a két világ közötti párhuzam a barbárságra és az enyészetre fókuszál a hősiesség és halhatatlanság ideálképei helyett. A felelevenített mitikus motívumok több szinten is degradálódnak: infantilis falfikán kerülnek egymás mellé a nagy germán „hősök”, „Odin, Wotan, Wagner”; a vetített képeken szereplő szimbolikus motívumok kézzelfogható oszladozó-foszladozó tárgyakként jelennek meg a kaleidoszkópszerű labirintusban. Az építmény tetején ott rozsdásodnak a kellékek: a pogány szertartáson használt kehely, mellette valódi ragacsos tollak tapadnak a valódi horogkeresztes sisakra, ráadásul a mindenütt terjengő tyúkólszagban néha az oszlopokra szögezett szárított halfüzérek bűzét is érezni lehet.

Az Animatográf attól válik különösen lenyűgözővé, hogy egyrészt elvont, szimbolikus tartalma­ kat hordoz, másrészt nagyon is konkrét, az ember minden érzékszervét bombázó megkerülhetetlen valóság. Nem véletlen, hogy feltűnően hasonlít azokra a hajléktalanok lakta színes kunyhókra, amelyeket gyakran látni Berlin foghíjtelkein. Ezek a kunyhók egyfajta időkapszulaként összegyűjtik és újrahasznosítják a civilizáció által termelt, majd kidobott tárgyakat, ebből építenek menedéket a társadalom peremén, a társadalom ellenében. Ugyanis nem csupán a tárgyak, hanem az eszmék hordalékát is összegyűjtik: különböző jelszavakkal hirdetik kívülállásukat, tiltakozásukat a társadalom
nagy része által reflktálatlanul elfogadott értékrenddel szemben. Schlingensief egy jóval komplexebb szinten, de ugyancsak eszmék és tárgyak szövevényes hordalékát helyezte a maga szédítő forgószínpadára, miközben ő maga is szívesen játszotta a társadalmi jelenségekre reflktáló rebellis kívülálló szerepét.

Gépezete olyan intenzitással, olyan már-már brutális erővel von be a maga izgalmas és elrettentő világába, hogy akár ellenreakciót is kiválthat a látogatókból. Testi jelei voltak, hogy részese és nem csupán megfiyelője lettem ennek a világnak: émelyegni kezdtem a folyamatos forgástól és a halszagtól, nem tudtam, hogy hova álljak, hogy ne vetüljenek rám, ne vakítsanak el a villódzó ké­pek, nem tudtam, hogy hol lehet kiszállni a pörgő gépezetből. De a pánik küszöbén rájöttem, hogy valószínűleg pont azzal a szándékkal épült ez a szerkezet, hogy képes legyen ilyen hatást kiváltani. Pszichoszomatikus tüneteim éppen azt bizonyítják, hogy a szerkezet remekül működik, én pedig abba a kivételes helyzetbe kerültem, hogy valóban szerves részévé váltam egy műalkotásnak.

Ekkor döbbentem rá, hogy az Animatográf valójában Kafka A fegyencgyarmaton című novellájában szereplő büntetőszerkezet egy változata: míg a kafkai kínzógép tűkkel írta bele az elítéltek bőrébe a bűnt, amit elkövettek, addig Schlingensief gépezete fénnyel írja rá történelmük borzalmait a látogatók testére. Nagyon is emberi reakció volt tehát, hogy el akartam onnan menekülni. De ugyanúgy emberi az is, hogy végül menekülés helyett inkább tovább zuhantam abban a mérgezett időkapszulában történelmünk rettenetes hordalékával együtt. Hagytam, hogy egyszerre legyen úrrá rajtam a tériszony és a klausztrofóbia, mintha egy fekete lyuk belsejébe kerültem volna. Később, miután vége lett ennek a rohamszerű állapotnak, már könnyű volt megtalálni a kijáratot. Meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy csupán tizenöt percig voltam bent, pedig legalább másfél órának tűnt.