Csuszner Ferencz: Te, nem akarod, hogy csináljunk egy performanszt?

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Bodoki-Halmen Zsolt

Beszélgetés bodoki-halmen katával

A Parallel bemutatása óta eltelt időben egyre többet hallani rólad független és kőszínházi projektek kapcsán egyaránt. Több helyen is meséltél arról, hogy miként jött létre a Parallel, de arról kevesebbet, hogy miként kerültél kapcsolatba a színházzal.

Első éven az Ecsetgyárban önkénteskedtem, innen indult az egész. A harmadik emeleten volt a Colectiv A, ott Temps d’Images[1]-os voltam. Rá egy évre lekerültem a második emeletre a Sala Micăbe, ahol felmostam, termet rendeztem, majd rendezőasszisztenskedtem a Székekben, aztán az Öregek könyvében, és szerveztem előadásokat meg közönséget. Utána a Groundfloor Groupnál is önkénteskedtem. Itt kerültem kapcsolatba többek között Sinkó Feróval, a kontakt impróval – ami hatalmas találkozás volt – és a saját testemmel is. Egyre több embert ismertem meg, és így jöttek a munkák. A legelső zenészmunkám 2012 novembere környékén volt. Diana Dragoșsal dolgoztunk a Space Delivery System című előadáson. Sinkó Feró volt a koreográfus. A bemutató utáni este – akkor kopasz voltam, és valami nagyon erős cicasminkem volt – kérdezte, hogy „Te, nem akarod, hogy csináljunk egy performanszt?”, mondtam, hogy „Há’ jó, gyere, csináljunk. Csináljunk egy drag king show-t”. És tulajdonképpen itt kezdődött a Parallel…

Ami aztán UNITER-díj-jelölésig jutott, sőt a csapat fele meg is kapta a Debüt-díjat…

Igen, a csapat fele meg is kapta… (nevet)

… és lehet, hogy némileg érzékeny téma, de a te esetedben azért nem lett UNITER-díj a dologból, mert 2014-ben kizáró tényezőnek számított a színészi végzettség hiánya. A saját munkád során mennyire érzed a színészképzés, színházi képzés hiányát?

Azt gondolom, hogy embertípustól függ: kinek mire van szüksége. Nem tudom, hogy nekem mire van szükségem. Arra jöttem rá, hogy sokkal könnyebb nekem úgy létezni, hogy az életet, az egész világot játszótérnek, meg egy kísérletnek fogom fel. Life is a project, and I have to experience it. A képzésbe nem látok bele annyira, de azt gondolom, hogy az egyetemen inkább arra készítenek fel, hogy hogyan legyél „kőszínész”, és ez engem nem vonz. Nem szeretnék feltétlenül színész lenni. Én egy jó ember akarok lenni, és kipróbálok dolgokat.

Life is a project… Mára már gyakorlatilag közhelynek számít, hogy projekteket, pályázatokat kell írni ahhoz, hogy független kezdeményezések megvalósulhassanak. A jelenlegi helyzetedben milyen lehetőségeket látsz a saját tevékenységeid finanszírozására?

Nem csak pályázatokból lehet megélni. Legalábbis én dolgoztam egy évet – Kaja Tanya és újságkihordás, ez a kettő ment párhuzamosan –, ebből tartottam fenn magam. Most szeptember óta van a Caravaggio Terminal – amiért nagyon hálás vagyok. Általában havonta kétszer játszunk, és van a Parallel, amivel utazunk. Ez a kettő biztosítja, hogy lakbért, számlákat és kaját fizessek magamnak. Ezenkívül marad annyi időm is, hogy teljesen idétlen projekteket kitaláljak, és azokkal kísérletezzek, anélkül, hogy bárkinek szóljak róla. Aztán egyszer csak feldobom az ötleteimet…

Említetted a RAP-ot, ami a CNDB (Centrul Național al Dansului – București / Bukaresti Nemzeti Táncközpont) és a Colectiv A közös, Rezidențe, ateliere, public című rezidenciaprogramja.[2] Idén egy négyhetes rezidencia-időszak erejéig része voltál a programnak, és eközben jött létre a w w w. o r g[3] című produkció. Mire jók ezek a rezidenciaprogramok?

A rezidenciaprogramok lehetőséget adnak arra, hogy emberekkel találkozz, hogy kísérletezz. Olyan helyek, ahol nem muszáj valamit bemutatnod, hanem teret kapsz arra, hogy feldobj egy témát, és azzal kezdj bármit.

Az idei RAP során – nemzetközi szinten is rendhagyó módon – producereknek is hirdettek rezidenciahelyeket. Milyen volt együtt dolgozni egy producerrel, aki átvállalta a szervezési feladatokat?

A RAP-nál volt egy hónapom, én írtam meg a projektet, aminek a szexchat volt a témája, és az érdekelt, hogy mennyire degradálódik a test vagy az elme, vagy hogyan tudsz egy ilyen dologhoz hozzáállni. Csoma Nóra lett a producerem, akivel az volt a szerencsém, hogy már ismertük egymást. Kísérleteztünk egy hónapig. Nem tudtam a stúdióban dolgozni, úgyhogy abban a lakásban dolgoztunk, amit kaptunk a RAP-tól, és nagy szerencsénk volt, hogy végül nálad játszhattunk először. Tényleg az volt, hogy elhatároztuk „Jó, kész, mi nem akarunk a stúdióban dolgozni, és akkor egy tömbházlakás lesz vagy bármi”, és rá egy félórára kaptuk tőled az üzenetet, hogy „Van egy projektem…”

Azóta többször is módosult a w w w . o r g…

Az o r g most is ugyanúgy egy kísérlet, mint eddig. Vannak fix elemei, de mindig nyitottnak kell lennie arra, hogy változzon, mind a helyszín, mind az emberek reakciójának függvényében.

Míg a Parallelben szemtől szemben állsz a nézőkkel, a w w w . o r g-ban egy külön szobában ülnek a nézők, és majdnem minden mozdulatot, eseményt audiovizuális technológia segítségével közvetítesz egy másik szobából. Mennyire dolgozol másként, ha direkt kapcsolatban vagy a nézővel, vagy ha valamiféle takarás mögött játszol?

A Parallelben attól függetlenül, hogy a nézőkkel szemben vagyok, adott egy tér, a budi, ahol egy drag show-t nyomok, de ez a drag king show olyan, mintha magamnak mondanám a tükörbe. Ilyen szempontból szinte ott van egy lepedő. Az o r g-nál a takarás eleve kizárja a nézőt. Ha van is egy kamerám a nézők szobájában, és látom őket, még akkor sem olyan személyes… Miután az o r g-gal új térbe költöztünk, kipróbáltuk, hogy milyen az, ha a nézőket én fogadom. Ez a váltás nagyon jólesett, sokkal közvetlenebb lett a kapcsolatom a nézőkkel.

A Parallelben nagy hangsúlyt kap a zene. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Caravaggio Terminaljában zenészként jelensz meg, de ugyancsak zenészként szerepelsz a KÁMSZ Hattyúdal című, készülő előadásában….

A három előadás nagyon különbözik egymástól, és mindenik új dolgokat hozott. A Parallel nagy kihívás volt, mert először léptem úgy színpadra, hogy előadás végéig ott legyek. Ott két dalt éneklek. Az egyik már korábban megvolt, a másikat az előadásra írtam. A Caravaggio Terminalban Robert Woodruff rendező arra kért, hogy zenészként és performerként legyek jelen az előadásban, aki egy ponton belép az ukulelével vagy a mikrofonnal, és elénekel két éneket. Nagy szabadságot kaptam és nagyon sok türelmet mindkét produkciótól. A Hattyúdalban – most kezdtük a próbákat egy hete – zenészként veszek részt, de a színészekkel, rendezővel, dramaturggal együtt egy csapatként működünk, és például a mozgáspróbákon mindenki részt vesz. Most alakul az előadás, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.

A RAP során egy-egy mentor is segítette a rezidensek munkáját. A ti esetetekben Farid Fairuznak (Mihai Mihalcea) jutott ez a szerep. A mindennapok során van olyan személy a környezetedben, akit mentorodnak tekinthetsz?

Például Sinkó Ferót meg Kelemen Kingát úgy hívom, hogy ők a művészszüleim. Lehetőségeket biztosítanak nekem, hogy kibontakozzak. Ferónak rengeteg türelme van, egyszerűen annyi – és nemcsak hozzám, hanem mindenkihez –, hogy az ritka, és kíváncsi ember. Ezt nagyon értékelem benne. Kingának is rengeteg a türelme. Nagyon szeretem ezt a kombinációt, hogy Feróval lehet alkotni, Kinga pedig sokkal racionálisabban közelít bizonyos dolgokhoz, és ez egy tökéletes kombináció. Nekik nagyon-nagyon sokat köszönhetek.