Csuszner Ferencz: Egy erő megkezdi csendes működését

A Játéktér 2015. nyári számából

A Kortárs táncelméletek című tanulmánykötetről[1]

„A »táncra« gondolva még a posztmodern és a neoavantgárd korában is olyan képeket látunk magunk előtt, amelyeken jól képzett és edzett testek ritmikusan elrendezett, koreografált mozdulatokat hajtanak végre” – írja kötetbeli tanulmányában Gabriele Brandstetter (95.). Hiába nyugtatnánk magunkat, hogy mi már a túlon is túl, a poszt-posztmodern korában leledzünk éppen, a fenti gondolattól aligha sikerülhet függetlenedni. Addig legalábbis semmiképp, amíg nem találunk egy, a kortárs tánc- és mozgásművészetet más módon, és nem egyszerűen a fenti idézet ellenében meghatározó definíciót, vagy amíg fel nem adjuk a meghatározásra irányuló törekvéseket. A kötet az utóbbi lehetőséggel él. Nem műfaji meghatározásokon keresztül nyúl a kortárs mozgásművészet egy-egy kiemelkedő szereplőjének munkásságához vagy egy emlékezetes alkotáshoz, hanem „különböző reflexiós módozatok, tematikák és aspektusok segítségével” (46.) vizsgálódik. Így éppen az történik, amit a könyv címében szereplő többes szám ígér: a tanulmányokban egymást nem kizáró elméleti megközelítésekkel szembesülünk.

Ugyanakkor a párhuzamosan érvényesülő táncelméletek nem könnyítik meg a produkciók elemző megközelítését. A kötet tanulmányszámba menő bevezetőjében maga a szerkesztő, Czirák Ádám figyelmeztet a kortárs tánc- és mozgásszínházról folytatott és folytatandó diskurzusok egyik nehézségére. „Az, aki a koreográfiai munkák leírására vállalkozik, olyan szélsőséges, mi több, végletes koordináták között kell rendszerezze a gondolatait, mint lassúság és gyorsaság, minimalizmus és eklektikusság, professzionalitás és amatőrizmus, teatrális és színháziatlan, művi és naturális, narratív strukturálódás és az elbeszélés dekonstrukciója…” (23.). És nem érnek véget itt a kihívások, hiszen az előadó-művészeti fogalomból antropológiai fogalommá bővülő koreográfia a róla szóló diskurzust is a megszokott sémák és határok meghaladására kényszeríti.

Talán ez a kényszerű kibővülés is oka annak, hogy az alapvetően tudományos szövegekben újra és újra metaforákra, illetve olyan utalásokra bukkanunk (pl. zen meditáció), amik bizonyos értelemben kitágítják (és így megkönnyítik) az egyes fogalmak értelmezési lehetőségét, másrészt viszont oldják a szöveg pontosságát. A Kortárs táncelméletek egyik legfontosabb értéke, hogy nyelvet próbál adni a kortárs mozgásművészeti produkciókról való beszédhez, ám egyúttal azt is megmutatja, hogy ez a tudományosságra törekvő nyelv önmagában aligha alkalmas a tánc, a mozgás pontos megragadására. Elképzelhető, hogy ez csak ideiglenes állapot, hiszen – Gabriele Klein szavaival élve – a táncelmélet „az akadémiai és művészeti berkekben meglehetősen fiatal” (202.). Elképzelhető, hogy a helyzet változni fog, ám a kötet tanúsága szerint kevéssé valószínű. Ugyanis a könyvben szereplő tanulmányok alapján a kortárs mozgásművészet szempontjából csak másodlagos mindaz, ami róla nyelvi szinten megfogalmazható. Ehelyett a produkciók során a mozgás vagy éppen a nem-mozgás, a nyugalom során megmutatkozó tapasztalati vonatkozások válnak relevánssá.

Nikolaus Müller-Schöll beszél strong és weak dance-ről, azaz erős és gyenge táncról. Míg az erős tánc jelentése legegyszerűbben talán a jól képzett és edzett testek ritmikusan elrendezett, koreografált mozdulataiként értelmezhető, a  gyenge tánc a mozgásművészet értelmezésének, újraértelmezésének és kiterjesztésének terepe. A  gyenge tánc egy lehetséges jellemzője, hogy az előadók „immár csak a tánc gesztusát adják elő” (232.), csak a lehetőségét villantják fel, így „mielőtt megkezdődne a tánc, abbamarad a táncolás, s ily módon újból felmerül a kérdés, hogy miben is áll a tánc, az a kérdés, amely minden »strong dance«-ben elveszett, hiszen a »strong dance« kénytelen volt feltételezni, hogy »a tánc« mint olyan létezik” (233.).

Többek között a gyenge tánc által is felvetett problematika, a tánc mint olyan létezésének megkérdőjelezése vezet el egy másik tanulmányban szereplő gondolathoz: „Valójában idegenként szembesülünk vele [a tánccal], olyan idegenként, amely éppen azért, mert megvonja magát egy önazonos jelenléttől, a tapasztalat olyan mezejét nyitja meg, melyben azért hárul ránk valami, mert felkelti a figyelmet” (134.). A nem ismert, nem könnyen azonosítható tánc kapcsán emeli ki Gerald Siegmund a kortárs mozgásművészet egyik legizgalmasabb, ugyanakkor az egyik legnagyobb kihívást jelentő  tulajdonságát. Az önazonos jelenlét megvonása nemcsak leveti magáról az otthonost kereső, az újrafelismerő látással közelítő nézői tekintetet, hanem egyúttal lehetővé – és elengedhetetlenné – teszi a látó látás alkalmazását. „A semmiben, azon a sem térben és különösen nem időben meghatározható helyen, ott, egy erő megkezdi csendes működését”, írja André Lepecki (67.). Ha ez az ott az idegenként megjelenő tánccal való szembesülés pillanata, akkor a csendes működését megkezdő erő nem egyéb a befogadó felkeltett figyelménél, ami elvezet a gyenge tánc kérdéseinek felismeréséhez.

Kai van Eikels A gyülekezésen túl című tanulmányában a Ligna-csoport Rádióbalett című performansza alapján vizsgálja a kapcsolódás és a szétszóródás lehetőségeit. Mint írja, „a kollektív cselekvés stratégiája” által implikált egyik elmozdulás „a gyülekezéstől a szétszóródás felé” történik, „mégpedig a szétszóródásban rejlő kollektivitás felé, amely nem pusztán a gyülekezés ellentéte vagy hiánya”, hanem olyan önszerveződés, „amelynek nem ismerhetőek fel világosan a határai, és amely, bár nem csoportként jelenik meg, mégis alkalmas arra, hogy mozgósítsa és érvényesítse a kollektíva (Kollektiv) erőit” (241.). Eikels elsősorban politikai és társadalmi folyamatokról beszél szövegében, de ha az idézett részekben a kollektíva szót koreográfiára cseréljük, a látó látást megkövetelő, kortárs mozgásművészetre is érvényes állításként is (újra)olvashatjuk.

A Kortárs táncelméletek című kötetben Czirák Ádám bevezetője mellett négy különböző fejezetben tizenkét tanulmány szerepel. A TESTISÉG – MOZGÁS – ÉRZÉKELÉS fejezetben José Gil, André Lepecki és Gabriele Brandstetter járják körül a táncos testének és a test különböző állapotainak témakörét. A HIÁNY – ALTERITÁS – OBSZCENITÁS fejezet a táncművészet tendenciáit vizsgálja a távollét és az elkülönböződés kapcsán; a fejezet tanulmányait Gerald Siegmund, André Eiermann és Hans-Thies Lehmann jegyzik. A Gabriele Klein, Nikolaus Müller-Schöll és Kai Van Eikels szövegeit tartalmazó KRITIKA – ELLENÁLLÁS – KOLLEKTIVITÁS fejezet a táncelméletet és táncművészetet mint kritika megfogalmazására alkalmas gyakorlatot mutatja be. Az ÉRINTÉS – ÉRZET – (MEG)ÉRINTETTSÉG fejezetben pedig a fizikai érintések és az érzelmek közötti összefüggéseket kutatja Erin Manning, Gerko Egert és Krassimira Kruschkova.

A szövegekben folyamatosan visszaköszön a hiány kérdése. A cselekvés vagy a cselekvő hiányának, a közösség, a felismerés vagy az önazonosság hiányának tematizálása következtében az üresség, illetve feldolgozásának lehetséges stratégiái válnak a kötet központi motívumává – ugyanígy a Kortárs táncelméletek és az általa bevezetett Performansz című könyvsorozat is a kortárs előadó-művészetről folytatott diskurzusbeli űr pótlására alkalmas stratégiai fontosságú lépés.

Mára a sorozat második kötete, az André Lepecki elemzéseit tartalmazó A tánc kifulladása. A performansz és a mozgás politikája[2] is megjelent. A tavasz óta kézbe vehető  kötet ajánlója szerint ez a kiadvány is a Kortárs táncelméletekben kijelölt irányt követi, és nem kevesebbet vállal, mint azt, hogy: „jelentősen és radikálisan átrajzolja a táncról való gondolkodást”.