Csuszner Ferenc: Valóra válni

Csuszner Ferenc: Valóra válni

A Játéktér 2013. téli számából

A Get Real – Documentary Theatre Past and Present című kötetről[1]

A dokumentarista színház az elmúlt két évtized során begyűrűzött a romániai és azon belül az erdélyi színházi életbe is. Az irányzat talán legismertebb hazai képviselő­je Gianina Cărbunariu, aki az általa rendezett előadásokon keresztül sikeresen emelte be a dokumentarista színházat a hazai színházi köztudatba. Ennek ellenére a kevésbé ismert alkotók dokumentarista előadásai alig kelte­nek visszhangot. A helyzet kevéssé megle­pő. A dokumentarista színház újjáéledése óta nemzetközi szinten is csak elvétve jelentek meg komolyabb figyelemre számot tartó, ezt a színházi irányzatot elemző elméleti írások. Az állapot orvoslására 2006-ban a The Drama Review Carol Martin szerkesztette őszi száma a dokumentarista színházat vette górcső alá, majd 2009-ben, mintegy reakcióként a TDR említett számára, a Palgrave Macmillan ki­adó megjelentette a Get Real – Documentary Theatre Past and Present című tanulmánykö­tetet.

A kiadó Performance Interventions című sorozata, amelybe a Get Real is tartozik, első­sorban a kortárs színház társadalmi és politi­kai problémákat feldolgozó, ezekről párbeszé­det kezdeményező irányaival foglalkozik. Sok egyéb téma mellett külön kötet jelent meg a terror elleni háborúval foglalkozó színházi pro­dukciókról, a kortárs feminista színházi törek­vésekről, a nagy-britanniai queer előadásokról, a menekülttáborok lakói által létrehozott alko­tásokról vagy akár a nagy-britanniai, Margaret Tatcher utáni időszak politikai színházáról.

A Get Real tizenöt tanulmánya legalább tizenöt különböző nézőpontból járja körül a dokumentarista színház múltját és jelenét, úgy, hogy közben a szerzők állításai gyakran csengenek össze, megerősítve, kiegészítve a korábban olvasottakat. A kötet nyitó- és zá­rótanulmánya elsősorban elméleti, a fennma­radó tizenhárom inkább esettanulmányként vizsgál egy-egy előadást, társulatot vagy szer­zői életművet, közben pedig a műfaj egészére vonatkozó kérdéseket vet fel. A tanulmányok­ban leggyakrabban visszaköszönő két elem: a dokumentarista színház határainak és egyes formáinak, a dokumentum mibenlétének meg­határozására tett kísérlet, illetve a marginalizált közösségekről és közösségekhez szóló lehet­séges beszédmódok. A kötet szerzőinek és tanulmányainak többsége Nagy-Britanniából, a fennmaradó rész az Amerikai Egyesült Álla­mokból, Kanadából, Ausztráliából, Dél-Afriká­ból, Libanonból és Izraelből származik.

Janelle Reinelt kötetet nyitó írása elsősor­ban Carol Martin a The Drama Review doku­mentarista színházról szóló számában megje­lent írásán, dokumentumfilmes elméleteken és két előadáson keresztül vizsgálja a dokumen­tarista színház határait, ígéretének mibenlétét és képességét, hogy ígéretét valóra váltsa. Végül a valósághoz való hozzáférés, a való­sággal történő kapcsolatteremtés biztosítá­sát határozza meg ígéretként, egyúttal viszont arra is rámutat, hogy ez megvalósíthatatlan a felhasznált dokumentumok tényszerűsége, a kreatív feldolgozási folyamat és a nézői szán­dék hiányában. Már ebben a tanulmányban megkülönböztetésre kerül a verbatim és a tör­vényszéki színház, de ez utóbbi csak később, Chris Megson a Tricycle Theatre egy előadá­sát vizsgáló esettanulmányában nyer konkrét meghatározást, illetve Derek Paget kötetzáró írásában szerepelnek további jellemzők, ame­lyek tisztázzák a két forma egymással szem­beni, illetve a dokumentarista színházon belüli helyzetét.

Carol Martin egy nagy-britanniai, egy liba­noni és egy izraeli produkción keresztül vizsgál­ja a média szerepét a dokumentarista színház­ban, közben pedig nemcsak az adott színházi forma meghatározását, hanem magát a do­kumentum fogalmát is tágítani igyekszik. Míg a dokumentumra elsősorban egy múlt- vagy jelenbeli történés materiális megörökítéseként tekintünk, addig az általa említett előadások a jövőre reflektáló vagy immateriális dokumentu­mokkal dolgoznak.

Alan Filewood a dokumentumok helyett a színész testére és jelenlétére hivatkozik mint a hitelességet biztosító elsődleges forrásra, így gyakorlatilag maga az előadó test válik tény­szerű dokumentummá. Ehhez kapcsolódnak az Alison Jeffers esettanulmányában tolmá­csolt színészi megszólalások, melyek szerint a menekültek helyzetéről szóló előadásokban a színész elsődleges feladata, hogy arcot és hangot kölcsönözzön az arc és hang nélküli­eknek. Filewood ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a dokumentarista színházban nemcsak az az elsődleges kérdés, hogy kiről és hogyan, hanem az is, hogy kihez, milyen közösség tagjaihoz beszélünk.

A marginalizált közösségekről szóló pro­dukciókat középpontba helyező esettanulmá­nyok aprólékosan ismertetik a közösségek helyzetét, közben pedig több olyan kérdést is felvetnek, amelyek mind etikai, mind gyakorlati szempontból kiemelt jelentőségűek. Néhány példa: közösségen belülről vagy kívülről ér­kezzen a történet elmesélője? Tanúként vagy elszenvedőként jelenjen meg a narrátor? A kö­zösség erősségeire és hagyományaira, vagy annak szenvedésére összpontosítson az elő­adás? Ki az előadás haszonélvezője? Szárma­zik a közösségnek bármi haszna az előadásból, vagy újabb kizsákmányolás áldozatául esik?

A Get Real tanulmányai a dokumentarista színház múltjáról és 2009-es jelenéről szól­nak ugyan, de a kötet központi kérdése ma is ugyanúgy érvényes, mint négy évvel ezelőtt. Az információhoz szinte kizárólag a média szűrőjén keresztül jutó társadalomban, ahol a szűrők léte alapjaiban kérdőjelezi meg a ren­delkezésre álló dokumentumok hitelességét, lehetséges-e – és ha igen, hogyan – egy pro­dukció során úgy beszélni adott eseményekről, hogy azok az újraértelmezés, újrahasznosítás során ismét valósággá válhassanak? A könyv ugyan többszörösen is válaszol a kérdésre, de a válaszok csak annyira kielégítők, amennyire lehetnek. Amennyire egy remek szakácskönyv olvasásával jóllakhat az ember.



[1] Alison Fosyth – Chris Megson (ed.): Get Real – Do­cumentary Theatre Past and Present. Basings­toke–New York, Palgrave Macmillan, 2009.