Csűrös Réka: Török árnyak nyomában

Csűrös Réka: Török árnyak nyomában

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Fotó: http://wha.com.tr/en/intangible_cultural_heritages_4.php

Jó néhány évvel ezelőtt Bursának, az Oszmán Birodalom hajdani fővárosának szívében, az 1400 körül épült fedett bazárban bóklásztunk. Egyik sarkában aprócska régiségkereskedés bújt meg, melynek ajtaján ott díszelgett az idegen ajkú látogatónak semmit nem mondó Karagöz felirat. Ahogy ott álltunk, kiszaladt a tulajdonos iskoláskorú fia, vendéglátóm tanítványa, és már invitált is barátságosan befelé. Amikor megtudták, hogy magyar vagyok, oldottabbá vált a hangulat, teával kínáltak, leültették a történelmi tudatuk szerinti legnyugatibb türk nép képviselőjét, kitették a „zárva” feliratot az ajtóra, és olyan csodával ajándékoztak meg, amelyről ma is azt hiszem, hogy értelmet adott színház iránti érdeklődésemnek. Apa és fia eltűnt egy pici paraván mögött, majd a négyzetméternél alig nagyobb, kifeszített vászon képernyőn hirtelen fény gyúlt, és tamburincsörgés meg sípszó közepette ragyogó, színes árnyékok népesítették be a fehér felületet: Karagöz, Hacivat, Zenne, Beberuhi… Így kezdődött ismeretségem a török árnyékjátékkal, s ez az első, meghatározó élmény évekre elkötelezett. Akkor egyetlen szót sem értettem a szövegből, melyet a bábokat életre keltő régiségkereskedő adott elő olyan különös módon, hogy senki nem hitte volna: egyetlen ember eleveníti meg és beszélteti a figurákat. Néhány újabb törökországi út és tudatos tanulmányozás kellett ahhoz, hogy megértsem, mivel ajándékozott meg Bursában a véletlen.

Alapjában véve a klasszikus Karagöz leginkább az olasz commedia dell’artéra hasonlít: a karakterek kinézetüket és beszédmodorukat tekintve is kötöttek, az előadás előre betanult szövegrészek és rögtönzött jelenetek váltakozásán alapul, a történetek mindössze vázlatos formában, néhány mondatban rögzítettek, az előadó tölti meg őket tartalommal és élettel. Elmaradhatatlan szereplője a kopasz, ágrólszakadt, csalafinta, mindenkit becsapni és kifigurázni igyekvő Karagöz, valamint barátja, a tehetős, hiszékeny, konformista, művelt, tudományokban jártas Hacivat. Az állandó karakterek között ott találjuk Çelebit, az örök szerelmes isztambuli urat, a hajdan jóvágású, de kiöregedett ópiumpipás Tiryakit, Zennét, a női főszereplőt, a beszédhibás Beberuhit, az igazságtevőt, aki velőtrázó üvöltéssel lép színre. A történettől függően olykor megjelennek a különféle nemzetiségek képviselői: az Arnavut (albán), Arap (arab), Ermeni (örmény), Muhacir (a balkáni vándor), Kürt (kurd), Acem (perzsa), Rum (görög), Frenk vagy Frengi (európai), Yahudi (zsidó), néhány történetben pedig természetfeletti lények, boszorkányok, dzsinnek, szellemek is életre kelnek.

A Karagöz-előadó rendkívül sokoldalú egyéniség: nemcsak kiváló színész, aki sípol, dobol és emellett több tájszólással és hangszínnel játszadozik könnyedén, miközben figuráit mozgatja, hanem ügyes kézműves is, hiszen bábjait maga készíti, az alapanyagként szolgáló bőrt maga cserzi, vágja, festi és illeszti össze. Manapság már nem minden előadónak van segédje, mint hajdanán.

A Karagöz múltja elvész az idő homályában, a műfaj egyik kutatója, Kudret Cevdet a kínai árnyjátékból származtatja, melyet a türk törzsek adaptáltak és hoztak magukkal Belső-Ázsiából a Közel-Keletre.[1] Metin And [2] ezzel szemben egyiptomi arab hatásnak tulajdonítja a megjelenését Törökországban. Ali Mazahéri leírja, hogy már a 11. századi török és arab bazárokban, kocsmákban és kávézókban is elterjedt szórakozás volt az árnyjáték és a laterna magica[3]. Hermann Reich[4] a bizánci mímusjátékkal hozza összefüggésbe a Karagözt, és azt állítja, hogy a figurák, a történetek és az elmesélésük során használt elemek mindannyian jelen vannak a hellén műfajban is. Egy dologban azonban mindannyian egyetértenek: ez a színházi forma az iszlám előtti időkbe nyúlik vissza, és kezdetben rituális, kultikus szerepe lehetett, amely az idők folyamán népi színjátszássá alakult. A népmesékben és a népi kultúrákban a báb a varázslás egyik eszköze, és ez nemcsak a török vagy a magyar kultúra sajátossága, hanem egyetemes jellemvonás: a báb valakinek a lelkét hordozza, ennek megjelenítésére szolgál.

Eltekintve a műfaj eredetét vitató elméletektől és argumentumoktól, igazolt tény az, hogy a Karagöz a 16. század közepére már elterjedt, kedvelt színfoltja volt a szerájoknak, kávézóknak és népünnepélyeknek. Annyira, hogy – bár az iszlám az emberábrázolást nem helyesli – felmerült az igény, hogy a játékra vonatkozóan hivatalos álláspontot is kialakítsanak. Néhány korabeli törvény kifejti, hogy a Karagöz morális és oktató szempontból építő jellegű, és javaslat születik arra, hogy a vallásnak legalábbis tolerálnia kell a játékot, hiszen a benne kifejtett gondolatokat az iszlám is képviseli.[5]

Bár a Korán maga semmiféle előírást nem tartalmaz a világi festészetre vagy szobrászatra nézve, csupán az Allah mellett vagy helyett imádott bálványokat ítéli el[6], a Hadîsban, a Koránt elemző teológiai munkában ez a tiltás már mindennemű figuratív ábrázolásra kiterjed.[7] A képkészítőre a pokol kínjai várnak, hiszen olyat követett el, amit csak az istenségnek szabad: élőlényeket alkotott. Az iszlám kezdetén ez az álláspont annyira határozott volt, hogy az embert formázó gyermekjátékokat és a kenyértésztából formált emberi alakokat is betiltották, és tilos volt minden olyan eszköz használata is, amelyet embert vagy állatot mintázó alak díszített. Nem véletlen az, hogy ennek hatására az iszlám díszítőművészet mindmáig a növényi és geometriai minták, valamint a kalligráfia elképzelhetetlenül gazdag tárházát használja az ember- és állatábrázolás helyett. A Karagöz mint az emberi formák vászonra vetülő árnyéka, szintén e tiltás alá esett volna. Túlélését a játék prológusába foglalt „küldetésnyilatkozat” szavatolta: a bevezető részben az előadó többször is megemlítette, hogy az árnyjáték a tasavvuf edebiyati (szufizmus) irodalmi-szellemi irányzatba ágyazódik be, és annak hű követője[8]. A török irodalomnak ez az ága az iszlám misztikát szólaltatja meg, amely a görög filozófia iszlamizált tézisei mellett több vallási irányzat gondolatait vette át és dolgozta fel.[9] A világ egysége és a világmindenségben megtestesülő Isten a szufizmus alapgondolata, amely átvette számos más kultúra elemeit is. Az előadó a prológusban kiemeli, hogy a Teremtő két világot alkotott: a nem látható, példás világot, amely az egyetlen, tökéletes, igaz világ, valamint a látható, változó világot, amely illuzórikus, és mindössze egyszerű szimbóluma az előzőnek. Ennek a platóni filozófiából ismeretes, a szufi misztika által átvett tézisnek köszönhető az, hogy a Karagöz máig fennmaradt. A gondolatot olykor tovább bontják: a vászonra vetülő alakok szimbólumok, melyek Tanri, a teremtő létét bizonyítják.[10] Az árnyjáték tehát misztérium: az emberi lények tünékeny mivoltát a mozgó árnyak, a Teremtőt a fény jelképezi, az árnyak léte tőle függ, ha ő eltűnik, az árnyak is megszűnnek létezni. Ily módon az árnyjáték talán a legkifejezőbb formája a szufi misztika alapgondolatának, hiszen az ebben kevéssé jártas, a Karagözt szórakozásnak tekintő néző is megértette a mögötte rejlő üzenetet. A Tanri (Teremtő) elnevezés egyébként még az iszlám előtti időkbe nyúlik vissza, és a türk népek meséiben és mondáiban Allah egyik névváltozataként a mai napig is él.

A fentiek alapján érthető, hogy a többi színházi formát kevéssé toleráló iszlám nemcsak megtűrte, de pártfogása alá vonta a török árnyjátékot, mert általa azok is részesülhettek a szufi tanításban, akik egyébként filozófiával vagy irodalommal alig kerültek kapcsolatba. Egyre szélesebb körben való elterjedésével az árnyjáték azonban lassan népi bohózattá alakult. A török birodalom politikai és erkölcsi hanyatlása ihletforrásként szolgált, az előadások színteréül szolgáló kocsmák és kávézók pedig jelentős társadalmi szerepet töltöttek be. A 17–18. század laikusabbá váló társadalmában az árnyjáték közönsége megváltozott, és a műfajnak idomulnia kellett a változáshoz: témáit a korrupt birodalom mindennapjaiból merítette, vaskos, elsősorban aktualitásukkal ható tréfákkal fűszerezték a már amúgy is frivol játékot, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Top Kapı Múzeum gyűjteményében fennmaradt Karagöz-figurák egyike-másika hatalmas fallosszal rendelkezik.

A játék kötött strukturális elemei azonban megmaradtak: a bevezetőben már erotikus felhangú versikét szavalt Hacivat, de azért ott van a szultán jóindulatáért mondott fohász is, ami a játék szabadosságát tekintve nem rossz taktika. A bevezetőt követő improvizált, szójátékokban gazdag párbeszédet a nézők igényeinek megfelelően lehetett nyújtani. Ekkoriban egy-egy előadás – a wayanghoz hasonlóan – akár tíz-tizenöt órát is tarthatott.[11] A karakterfigurákat nyelvezetük különböztette meg egymástól: Hacivat a kor hivatalos, irodalmi nyelvét, a perzsa és arab szavakban bővelkedő oszmán törököt beszélte, míg Karagöz a parasztok nyelvét, a tulajdonképpeni törököt. A kettő közötti különbség, valamint a birodalom területén élő számos törzs és nemzetiség nyelvének, hanglejtésének imitálása, az ebből adódó félreértések, valamint a beszédhibás szereplők, raccsoló öregek, a mindenáron beszélni akaró, erőlködő némák szórakoztatóbbá tették a játékot. A jól ismert, állandó szereplők szintén ebben a periódusban jelentek meg, és karaktereik meg is őrződtek: a dúsgazdag Çelebi, a ledér vagy hűséges Nő (Zenne), az Arab, a Perzsa stb.[12]

A 19. században a Karagöz mindennapi szórakozássá fejlődött. A magyar utazók közül többek között Erődi Béla Török mozaik c. úti beszámolójában tesz említést róla[13]. A világosi fegyverletétel után emigrációba kényszerülő Szemere Bertalan is szemléletesen írja le: „Kávéházon és fürdőn kívül egyetlen mulatsága a törököknek Karagőz elmésen bohó mutatványai. … Képzeljünk egy sötét kárpitot, melynek közepén egy hátulról megvilágított átlátszó kockatér van, s melyen a játszó személyek árnyalakjai megjelennek, köztök fő maga Kara-gőz és furfangos inasa, kik egymást kölcsönösen, s ketten együtt a többi szereplőket minden úton s módon rászedni törekednek. A játék tárgya, közbeszőve fülkínzó dalokkal, miket egy csörgő dob zörgése kísér, vagy szerelmi kaland, vagy a persák kicsúfolása, vagy valami napi esemény; s a határtalan s kíméletlen szabadság, mellyel Kara-gőz a szultánt kivéve mindent megbírál és kicsúfol, basát, muftit, dervist, kadit, bankárt, az oka, miért előadásait a nép annyira kedveli. A török nyelv kétértelmű s kétélű szókban, szójátékban igen gazdag, elmésségei találnak anélkül, hogy sértenének. … Igaz, a nézőket oda vonják holmi botrányos jelenetek is, meg vastag tréfák, szemtelen elmésségek, nyers kifejezések s dolgok, mikért ha a bábuk nem pirulnak, a nézők pirulhatnának; aztán egy rendőr mindig jelen van, ki hosszú botjával rendre utasítja a hahotás kacagókat, de Kara-gőznek nem szól.”[14] A kipellengérezetteknek azonban mindez nyilván nem tetszett, így II. Mehmet és Abdulaziz idején is betiltották a Karagözt, ami természetesen csak olaj volt a tűzre.

Az utókor számára felbecsülhetetlen szolgálatot tett Kúnos Ignác, magyar keletkutató, amikor az 1800-as évek végén, Ahmet Vefik Pasa vendégeként három Karagöz-játék teljes szövegét rögzítette és tette közzé[15], kézzel fogható közelségbe hozva ezzel a folyton változó, rögtönzésen alapuló műfajt. Mivel Kúnos elsősorban nyelvész, természetesen nyelvészeti szempontból vizsgálja és elemzi a rögzített szövegeket.

A Karagöz a 19. században már rég átlépte Törökország határait, és nemcsak a szomszédos országokban jelent meg és vált kedvelt műfajjá, hanem átvándorolt az afrikai kontinensre is. A görögök például mára már annyira a sajátjuknak tekintik Karayosist, hogy olykor még török eredetét is kétségbe vonják.[16]

Romániában a 17. század óta ismerik a Karagözt[17], de alaposabb leírása nem maradt ránk, csak annyit tudunk, hogy elsősorban vásárok alkalmával játszották. Hajdani népszerűségét azonban mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a román nyelv szókincsét a caraghios szóval gazdagította. Magyarországon a török hódoltság idején, úgy tűnik, nem honosodott meg a műfaj, legalábbis írásbeli nyoma ennek nem maradt.

Egy darabig úgy tűnt, hogy a huszadik század változásait a Karagöz nem éli túl. A török függetlenségi háború végén Atatürk drasztikus, Törökországot a modernizáció útjára terelő intézkedései megpecsételni látszottak a Karagöz sorsát, hiszen a hagyományt ellenző irányzat nem kedvezett a műfaj fejlődésének. Az olcsó szórakozást biztosító mozi és a televízió megjelenése, illetve a modernizációval együtt járó életmódváltás végleg megpecsételni látszott a Karagöz sorsát. A kilencvenes évek elején mindössze hat előadó tevékenykedett az akkoriban egyébként körülbelül 62 millió lakost számláló Törökországban.

A kilencvenes évek derekán azonban a törökökben ismét fellángolt az oszmán hagyományok iránti érdeklődés, és ha lassan is, de a Karagöz újjáéledni látszik. Több egyetem bábszínész szakán tantárgyként oktatják, az előadók megsokasodtak, és Európában a különféle nemzetközi fesztiválok alkalmával fel-feltűnik egy-egy Karagöz-előadás is. A műfaj azonban átalakulóban van, az új elvárásoknak megfelelően új karakterek, új történetek jelennek meg a vásznon. Cengiz Özek iskolásoknak szánt előadásában egészen újszerű figurákkal dolgozik, a történet a hulladék újrahasznosítására hívja fel a gyerekek figyelmét, és Karagöz figurája mellett megjelenik többek között a szeméthabzsoló szörnyeteg is. Nemrég az iszlám nagyböjt (Ramadan) idején Isztambul történelmi központjában hatalmas vászonra kivetített, kihangosított Karagöz-előadást nézhettünk. Az evolúció alaptétele szerint az a (mű)faj marad fent, amely legjobban képes a változásokhoz alkalmazkodni. Ma már úgy tűnik, a Karagöz ebbe a kategóriába sorolható.

__________________________________________________________________

[1] Kudret Cevdet: Karagöz. Ankara, Bilgi Yayinevi, 1968, I. köt., 17.
[2] And Metin: Karagöz – Türkish Shadow Theatre. Ankara, Dost Editions, 1979, 113.
[3] Aly Mazahéri: A muszlimok élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989.
[4] Hermann Reich: Der Mimus. Ein literar-enwickelungs-geschichtlicher Versuch. Theorie des Mimus. Berlin, Weindmansche Buchhandlung, 1903, 618.
[5] Dinescu Viorica: Teatrul de umbre turc. Bucureşti, Editura Meridiane, 1982, 83.
[6] Korán, Budapest, Helikon Kiadó, 1990, 2. szúra, 165.
[7] Dinescu i. m., 86.
[8] Uo., 87.
[9] Világirodalmi Lexikon, 15. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993, 200.
[10] Kudret: Karagöz. Ankara, Bilgi Yayinevi, 1968, III., 12.
[11] Dinescu i. m., 98.
[12] Kudret i. m., 343.
[13] Erődi Béla: Török mozaik. Terebess Ázsia E-tár, http://terebess.hu/keletkultinfo/erodi.html
[14] Szemere Bertalan: Utazás Keleten a világosi napok után. Budapest, Terebess Kiadó, 1999. (http://terebess.hu/keletkultinfo/szemere0.html#11). A Karagöz két szóból (kara – fekete, göz – szem) tevődik össze. Mivel a múlt században a törökök még arab írásjeleket használtak, Szemere valószínűleg a hangzása alapján jegyezte le az elnevezést.
[15] Kúnos Ignác: Három Karagöz-játék. Budapest, Franklin Társulat, 1886.
[16] Patrick Leigh Fermor: Roumeli: Travels to Northern Greece. London, Penguin Books, 1983, 102.
[17] Dinescu i. m., 166.