Csog Brigitta: Kultúrák és generációk közti párbeszédben – interjú Kovács Géza rendezővel, bábművésszel

Csog Brigitta: Kultúrák és generációk közti párbeszédben – interjú Kovács Géza rendezővel, bábművésszel

Borítókép: vaol.hu

A művészettel foglalkozó intézmények számára – főleg azoknak, amelyek tekintélyes történelemre tekintenek vissza – nehéz megtalálni azt a metszéspontot, ahol egyszerre lehet büszkén viselni múltbéli értékeket és receptívnek lenni a jelenre is. Kovács Géza egy olyan alkotó, akit egy jó vásári bábjátékkal mindig le lehet venni a lábáról, de nem vesz nyúlcipőt akkor sem, ha állást kell foglalni az aktuális kérdésekben. Ez a fajta kettősség volt jellemző a Puck Bábszínházban létrehozott a Mese a csodálatos szőlőfáról című bábelőadásának próbafolyamata során is, amelyet a nézők 2023 decemberében láthattak először. Egy hosszú munkanap után ennek apropóján beszélgettem vele a történet megszületéséről, bábos szakmáról, szakmai nagymamáról és a nevelők neveléséről.

Különlegesen cseng ez a cím, ami a Puck bábszínház régi és új terére is utal: Mese a csodálatos szőlőfáról[1]. Hogyan született meg az előadás gondolata?

A nyolcvanas évek végétől, de inkább a kilencvenes évek elejétől sokat jártunk Kolozsvárra és Erdélybe is játszani, ami elsősorban Kovács Ildikónak volt köszönhető. Ildikó a kilencvenes évek tájékán érkezett hozzánk Kecskemétre – én már egy pár évvel előtte ismertem egy pécsi munkája kapcsán, és meghívtam a Ciróka Bábszínházba, ami akkor vált ki a kecskeméti Katona József Színházból. Eljött, megnézte a társulatot, ez alkalommal beszélgettünk, sokat beszélgetett a társulattal is, és egymásra találtunk. Megérezhette abban a társulatban – amelynek a tagjai között ott volt Rumi László, Pályi János, Kiss Rita, sokan, akik meghatározó személyiségei lettek a magyar bábművészetnek – hogy új energiákra lelt, vagy talán a régi kolozsvárihoz hasonló alkotói akaratot, vagy azt, hogy nagyon fontos volt nekünk. Ott volt Boráros Szilárd tervező barátom, Majoros Gyula, és nagyon sokan a tervezők közül is. Elkezdődött egy közös gondolkodás, közös munka. Ildikó odaköltözött Kecskemétre, ezáltal erőssé vált a szakmai és emberi kapcsolat is. Ez egy olyan időszak volt, amikor csak az lett szétosztva a társulat között fizetésként, amit megkerestünk, és Ildikó ugyanannyit kapott, mint bármelyikünk. Ha keveset tudtunk játszani, akkor keveset kerestünk, pedig voltak köztünk családos emberek is már. Ez egy erős összekovácsolódást eredményezett. Ildikó nem csak a mesterünk lett, hanem a szakmai nagymamánk. Mindig kérte, hogy tegezzük, volt, aki tudta tegezni, de talán mi ketten Pályi Jánossal valahogy sosem tudtunk erre átállni, és magázódó viszonyban maradtunk. Ettől az időszaktól kezdve sokat jöttünk Erdélybe, sok helyen játszottunk azokban az években, jó barátság alakult ki az akkori Puck bábszínházas kollégákkal, színészekkel, díszítőkkel. Kialakult egy szakmai és emberi kapcsolat. Ildikó sokat mesélt arról, hogy itt van ez a szőlőfa, már akkor is terebélyes volt, vagy talán még terebélyesebb, és mesélt arról is, hogy voltak évek, amikor a ház lakói közösen szüreteltek róla, ami egy ünnep volt. Engem azóta foglalkoztatott ez a dolog, ennek a fontossága, hogy milyen meghatározó dologgá tudott ez válni. Az, hogy van egy művészeti intézmény, amelynek az udvarából lakások is nyílnak, vannak lakók, és van egy mágikus fa, egy égig érő fa, amelyik benövi az egész udvart, összeköt embereket, ünnepeket teremt, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen érdekes lenne egy történetet találni hozzá. Aztán ennek a gondolata hol elaludt bennem, hol visszatért. Majd újra találkoztunk Varga Ibolyával, és elkezdtünk erről beszélgetni, vele kezdődött ennek az ötletnek a konkretizálása. Ekkor én elkezdtem megfogalmazni ezt a történetet, és ahogy íródott, ahogy újabb és újabb rétegek rakódtak rá, folyamatosan alakult, változott. Azon túl, hogy megjelenik benne a szőlőfa, ami egyszerre jelképezi a Puck Bábszínházat, meg a több évtizedet, ami itt elmúlt, egy alapja volt a dolognak: Ildikó személyét mindenképp bele akartam fogalmazni figurákon vagy olyan történetszálakon keresztül, amelyek hozzá kötődnek. Szép lassan elkezdtek kirajzolódni a rétegek: van egy mágikus öregasszony, aki az első változatban egy végállomásszerű buszmegállóban üldögélt volna, ahonnan mennek vagy jönnek, vagy ki tudja, hogyan működnek a buszok, és lett volna ott egy macska, meg egy madárfigura is. A kettejük konfliktusa alakította volna a történetet, a mágikus öregasszony történetéből kibontakozva. Ez egy folyamatosan változó, alakuló történetvezetés volt, amelyben letisztult az, hogy szeretnék Ildikó régi figuráiból párat beemelni a történetbe. Fontos volt, hogy az alkotótársakat is az alapján tudjam kiválasztani, hogy van kapcsolódásuk Ildikóhoz. Bartal Kiss Ritának is erős kötődése van Ildikóhoz, és Lászlóffy Zsolt is úgy került be a történetbe, hogy kolozsvári származásúként gyakorlatilag fiatal kora óta ismeri Ildikót. Emellett az is fontos volt, hogy a gyerekek és szülők egy teljes értékű, érvényes előadást kapjanak.

Fotó: Oana Pop

Milyen volt a kommunizmus éveiben színházat csinálni? Volt-e gondod a cenzúrával?

Nem foglalkoztunk a cenzúrával. Én 1983-ban végeztem az Állami Bábszínházban, és elég gyorsan színházvezető is lettem, hiszen 1985-től már Kecskeméten voltam tagozatvezető. A bábműfaj bizonyos értelemben véve marginális volt, nem törődtek velünk túl sokat. Az előttünk lévő generációnak ezzel azért keményebben szembe kellett nézni, de mi már egy felpuhuló rendszerben voltunk benne, ami Romániában sokkal keményebb volt. Amikor Sütő Andrást játszottunk, vagy olyan darabokat, amiket nem volt szokás azokban az években játszani, annak volt jelentősége, de szabadok voltunk a gondolkodásunkban. Nem próbáltuk korlátozni magunkat. Az, hogy mi a barátaimmal, Rumi Lacival és Pályi Jánossal utcaszínházat csináltunk, nagyon korán, már 1985 tájékán ezzel foglalkoztunk, az egy még nagyobb szabadságot jelentett, mert az utcaszínháznak mindig van valami spontán közösségteremtő ereje, ahogy abban a fél- vagy egy óra hosszú játékidőben képesek vagyunk összeszedni és összekovácsolni nézőket, akik nem fizető nézők, hanem a mi képességeink alapján gyűlnek össze. Nem volt önkorlátozás. Azt érzékelem, hogy a mai magyar társadalomban iszonyatos erővel van jelen az önkontroll, az önkorlátozás, az öncenzúra. Ez a nyolcvanas években ilyen formában nem volt jelen. Nem figyeltünk arra, és a társadalom nagy része sem, hogy egzisztenciális problémát jelenthet egy-egy megfogalmazott kijelentés. Ma a színházvezetők és az alkotók egy része – de főleg, aki színházvezető – nem mer megfogalmazni dolgokat, mert félti a saját és az intézménye egzisztenciáját. Ezzel én nem sírom vissza azt a rendszert, szó sincs róla, hanem elmondom azt, hogy mi az, amivel ma találkozik az ember.

A Mese a csodálatos szőlőfáról-előadás egy kulturális párbeszéd lehet a különböző alkotási módok, a kifejezés és a reprezentáció formái között. Tekinthetjük ezt egyfajta hídnak, ami összeköti a Kovács Ildikó által kialakított és tanítványai által megőrzött bábjátszást és az aktuális generáció által képviselt bábjátszási technikákat, formanyelvet.

Nagyon összetett műfajról beszélünk, hiszen a zene, képzőművészet, irodalom, mozgás, mozgatási technológiák együttesét mind magába foglalja a bábművészet. Annyi minden jelenik meg egy-egy előadásban, hogy a művészeti ágak közötti hídnak is tekinthetjük. Visszacsatolva Ildikó személyéhez – aki a Puck Bábszínház rendezőjeként a pantomimnek is rendkívül fontos szerepet tulajdonított, sok előadásában megjelent ez a művészeti ág, és az itteni színészekkel egy nemzetközi hírű pantomimcsoport is működött –, ő maga is ezt a fajta komplexitást próbálta a művészetében létrehozni. Arról nem beszélve, hogy ha a kultúrák közötti párbeszédről beszélünk a Puck Bábszínház esetében, amelyik egy két tagozatú színház, akkor itt egy alapvető, elengedhetetlen párbeszédkészségnek kellene folyamatosan jelen lennie, amit Ildikó fantasztikusan képviselt. Ha a magyar, román és szász kultúrkörök között valakire hídként tekinthetünk az erdélyi létezésben, akkor azt Ildikó tökéletesen megszemélyesítette, mert őt a romániai román bábos szakma is éppen úgy elfogadta és olyan tisztelettel kezelte, mint a magyar nyelvű, vagy éppen a nagyszebeni rendezései során a német nyelvű szakma. Rengeteg román nyelvű bábszínházban dolgozott, de a magyarországi bábszakmában is kiemelkedő személyiségként tartották számon. Tehát ő maga egy híd volt a kultúrák közti párbeszédben, és végtelen tisztelettel viseltetett a kultúrák irányába. Ez a fajta komplexitás, azt gondolom és remélem, hogy öröklődött a tanítványaiban is. Mindegyikünk számára, vagy mindegyikünkben megvan ez a párbeszédkészség.

Kovács Ildikó. Fotó: Pályi János

Az messzebbre vezet, hogy mi most a korszerű, mi nem korszerű, mi az, ami érvényes ma, mi az, ami nem érvényes. Szerintem, ami érvényes, az eldönti, hogy korszerű, vagy sem. Ilyenkor mindig felteszem azt a kérdést magamnak és másoknak is, hogy egy vásári bábjáték most korszerű vagy sem. Hiszen olyan elemi erőket mozgat meg a nézőkben és a játékosokban is, hogy alapvetően egy korszerű, örökérvényű forma. Szerintem már mindent kitaláltak ebben a műfajban. Az, hogy ezt hogy szintetizálod, hogy formálod, alakítod át a te nyelvedre, te látásmódodra, az egy megközelítési kérdés. Ehhez hozzátevődhetnek az újabb és újabb technológiák, de az csak egy újabb színt jelent. Az alapvető lényegén ennek a mitikus és nagyon szakrális, mélyről jövő művészeti ágnak nem változtat, legfeljebb csak gyengíti.

Hogyan írnád le a bábszínház mai közönségét? Vannak-e észrevehető különbségek az előadás üzenetének a befogadásában vagy a gyerekek reakcióiban?

Egész biztos, hogy vannak, hiszen változik a világ, változnak a gyerekek reakciói. Nem mindegy, hogy milyen csomagokat kapnak, gyermekkoruktól fogva milyen módon jutnak kulturális adalékanyagokhoz. Nagy részük ki sem bújik a számítógépből, a szülőknek közelharcot kell vívni – már ahol a szülő megpróbálja egyáltalán megvívni ezt a harcot azért, hogy kiszakítsa a gyerekét ebből. De amikor egy érvényes előadással találkozik a gyermek, szerintem olyankor a reakciók ugyanazok. Most kicsit visszacsatolok, mondjuk Pályi János Vitéz László-játékára: szerintem harminc évvel ezelőtt ugyanilyen elemi erővel reagáltak. Vagy Heni bácsira, Kemény Henrikre ugyanilyen módon reagáltak, mint ahogy most reagálnak az előadására, vagy húsz évvel ezelőtt is ugyanúgy reagáltak az én Vasilache-játékomra, mint ahogy most reagálnak. Viszont arról lehet beszélni, hogy a figyelem, a koncentrációkészség hogy van jelen a gyerekekben, milyen terheléssel érkeznek egy-egy előadásra, a pedagógusok hogyan készítik fel őket az előadásra. Ez egy alapvető kérdés, Szombathelyen gyakran találkozunk ezzel a problémával. Ez részben a bábszínház felelőssége is, hogy hogyan próbálja ezeket a csatornákat megmozgatni a pedagógusok felé. Ezt én az igazgatói pályázatomban a nevelők neveléseként fogalmaztam meg, mert azt gondolom, hogy a szülők és a nevelők nevelésével kell kezdeni, mert alapvetően ők a közvetítők a gyerekek felé.

Mit tartasz a mai bábművészet nagy kihívásának? Hogy látod a fejlődését?

Ha most intézményvezetőként végignézem az elmúlt négy-öt évünket, hogy milyen kihívásokkal álltunk szemben, nem művészi értelemben véve, hanem fennmaradási, létfenntartási kérdések szempontjából, amik ugyanúgy meghatároznak művészeti kérdéseket is, alapvetően az látszik, hogy a világ kezd átstrukturálódni. Azok a szervezeti formák, amelyekben eddig a bábszínházak és a színházak működtek, a társadalmi igények és a financiális okok miatt félő, hogy kezdik elveszíteni az érvényességüket. Több olyan szempontrendszer lép be a világ rendszerébe, amelyik változásokat generál a színházak működésében. És ehhez – a Covidtól kezdve a háborús válságon át – még hozzá kell tenni azokat válságokat, amelyek az elmúlt években bekövetkeztek. Illetve azt is, hogy milyen egzisztenciális félelmek alakultak ki, hogy egyáltalán fennmaradnak-e a színházak. Ehhez még hozzájön a fogyasztói szokások változása is, hiszen az emberek jó ideig nem mertek színházba járni. Megerősödött – ahogy én nevezem – a konzervkultúra fogyasztása is: a vendéglőkbe is kevesebbet járnak az emberek, Kolozsvár utcáin is látjuk az ételfutárokat, és hogy micsoda felfutása van ennek. Ez is a fogyasztási szokások megváltozását jelenti, és ez elől a színházak sem tudnak kitérni. Nálunk még bizonyos értelemben véve egyszerűbb a helyzet, mert ott egy egynemzetiségű társadalomról beszélünk. Egy olyan országban, ahol több nemzetiség él együtt és többnyelvű színházak vannak jelen, ez szerintem még fokozottabban jelenlévő probléma. De az megfigyelhető, legalábbis Magyarországon, de a világ számos pontján, hogy a bábszínház reneszánszát éli. Nemcsak önmagában a bábszínház, hanem ahogy alkotók mozgásszínházban, táncszínházban, kőszínházban rácsodálkoznak a bábszínház adta lehetőségekre, hogy hogyan jelennek meg bábszínházi formák nagyon komoly kőszínházi előadásokban. Az utóbbi tíz évben szerintem ez nagyon erős folyamat.

Fotó: Oana Pop

Mit gondolsz, mi az egyetemes kultúrából származó referenciacímek és a kortárs szövegek reprezentációjának az ideális aránya egy bábszínház repertoárján?

Én annak a gyakorlatát tudom elmondani, ahol folyamatosan jelen van a kortárs irodalom, a tradíció és a népmese is. Nem szeretem a társadalmi problémák kikerülését, ha egy színház folyamatosan a homokba dugja a fejét. Szerintem az nem élő színház. A gyerekeknek is joguk van a saját problémáikkal szembesülni egy színházi előadásban, és ha nem is kapnak megoldásokat rájuk, de legalább jelenjenek meg felvetés szinten. Mindez persze sok kérdést felvet, és sok támadási felületet is jelent. Nem tudom, hogy Romániában megvan-e ez a jelenség, de Magyarországon létezik, hogy összekeverik a népszínművet a népszínházzal. Egy vidéki színház, amelyik operettet játszik, szörnyű minőségben, az azonnal népszínháznak nevezi magát, miközben Franciaországban a negyvenes évek végén kialakult népszínházban több kultúra és műfaj is megjelent, a célja pedig az volt, hogy felemelje a nézőt. Én azt gondolom, hogy a nézőt fel kell emelni, és nem lehajolni hozzá, nevelni kell és beszélni az ő problémáiról. Persze, nem mindig csak sírni, hanem nevetni is kell tudni egy színházban, de ezt felelősséggel kell tenni, és nem szabad kitérni a problémák elől. Szombathelyen nemrég mutattuk be a Lili és a bátorság[2] című előadást, ami gyermekabúzussal kapcsolatos előadás, és amelyik mellé drámapedagógiai foglalkozás is került. Sok embernél kiverte a biztosítékot, de közben azt gondolom, hogy beszélni kell róla, mert a gyereknek joga van megérteni bizonyos helyzeteket. De ugyanúgy az ifjúsági, felnőttelőadásokban, például Jeles András rendezéseiben nagyon komoly problémákról, akár a fedélnélküliségről beszéltünk. Nagyon sok előadás megkerül ilyen társadalmi problémákat. Enélkül szerintem nem élő, lélegző a színház. A korszerűség és a tradíciók ütköztetését és továbbéltetését látom egy színház működésének alapjaként.

Szerinted miért érdemes a kicsiknek megnézniük a csodálatos szőlőfa meséjét?

Mert megjelennek benne olyan tradicionális, vásári figurák, amik a maguk földhöz ragadottságánál, életszerűségénél fogva nagyon szórakoztatóak, de egyben tanulságosak is. Bizonyos értelemben véve Vasilache, Kasperl és Vitéz László egy-egy nemzeti karakternek a hordozóerői. Az előadás beszél az egymás iránti barátságról, szeretetről, arról, hogy képesek vagyunk egymást szeretve, segítve legyőzni a gonoszt. Azt gondolom, hogy elég komplex módon képes ezt megfogalmazni. Emellett pedig helyspecifikus színházi előadás. Alapjában véve máshol is érvényes lehet, de próbáltunk arra hangsúlyt fektetni, hogy itt, Kolozsváron felismerhető, ráismerhető legyen. Így a színház sajátjává tud válni az előadás, legalábbis remélem, hogy a sajátja lesz.

Fotó: Oana Pop

Mit gondolsz, hogyan egészítheti ki ez a történet a mai animációs mesékkel és táblagépes játékokkal ostromolt gyerekek nevelését?

Azt hiszem, hogy nekünk nem kell kiegészíteni azt, ellene menni pedig úgysem tudunk, hanem olyan értéket kell felmutatnunk, amelyik működik és érvényes a gyerekek számára.

Mi a bábszínház szerepe a gyerekek formálásában?

A bábszínháznak ebben sok szerepe és fontossága lehet, ha felelősséggel teszi azt. Nem vagyok naiv, sok hatás éri a gyerekeket, és nem találkoznak olyan sűrűn a mindennapokban a bábszínházzal, hogy a nevelésükben ez nagymértékben jelen tudjon lenni. De nekünk, akik ezt műveljük, azzal a tudattal kell tegyük, hogy igenis szeretnénk, hogy szerepe legyen az ő nevelésükben. Miközben tudjuk, hogy csak egy pici pont vagyunk az ő idejükben, életükben, de a felelősség az óriási. Visszacsatolnék Ildikóhoz, aki kiáltványokat írt a gyerekekkel közösen, amelyekben megfogalmazta a gyerek egyenjogúságát, egyenrangúságát, a felelősségünket a gyerek irányába. Ha ezzel a felelősséggel fogalmazunk meg egy előadást, akkor szerintem már megtettük, amit meg kellett tennünk. Itt Erdélyben vagy Felvidéken vagy Délvidéken, ahol a nyelv megőrzésének is fontos szerepe van, még nagyobb szerepet játszik a bábszínház és még nagyobb a felelősség, hogy milyen anyagokkal, milyen előadásokkal lépünk a gyerekközönség elé.

Milyennek láttad, látod a kolozsvári közönséget?

A kolozsvári közönség éppen olyan, mint a szombathelyi, vagy a kecskeméti közönség. A kolozsvári román közönség ugyanolyan, mint a kolozsvári magyar közönség. Én nagyon örülök, hogy Ildikó örökségül hagyta nekünk ezt a szemléletet, hogy egész egyszerűen az emberi minőség számít az alkotói folyamatokban. Én a saját színházamban is azt gondolom, hogy az első az emberség, az emberi minőség, azt követi a tehetség és a szakmaiság. Ezek a legfontosabb részei, mert emberi minőség nélkül a tehetség semmit nem ér. Jó, ha a szakmaiság mellett ott az emberség, és az emberség mellett ott a szakmaiság. Mi ezt örökül kaptuk.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Békesség, boldogság. Én a következő félévben nem rendezek, mert nekem ez az utolsó félévem az igazgatásban. Július elsején lejár a szerződésem, nem is pályáztam meg tovább. Novemberben nyugdíjba megyek, onnantól kezdve, ha hívnak, akkor maximum két előadást fogok rendezni az elkövetkezendő időszakban. De csak ha megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azt rendezzem, amihez igazán kedvem van. Emellett játszom a saját szólójátékomat, ami most különösképpen aktuális, hiszen most kaptam meg a diplomámat 2005-ből a Vasilache-játékomra, amellyel itt, a Puck Bábszínházban díjaztak[3].

Fotó: Oana Pop

[1] Mese a csodálatos szőlőfáról, Puck Bábszínház, Kolozsvár. Rendezte: Kovács Géza. Bemutató dátuma: 2023. december 16.

[2] Lili és a bátorság, Mesebolt Bábszínház, Szombathely. Rendezte: Somogyi Tamás. Bemutató dátuma: 2020. július 14.

[3] 2005-ben a Puck Bábszínház negyedik alkalommal szervezte meg a Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválját, ahol Kovács Géza Vasilache-játéka (Griff Bábszínház, Zalaegerszeg, rendező: Kovács Ildikó) a legjobb alakítás díját kapta.