Csog Brigitta: Kolozsvár nyomokban devised-t tartalmaz?

Interjú Imecs-Magdó Leventével az Occupy Yourself és bodoki-halmen katával a Parallel című előadás munkafolyamatáról
Megjelent a Játéktér 2024-es őszi számában

2024 nyarán védtem meg Devised módszerrel készült előadások Kolozsváron című mesteri disszertációmat, amely öt, devised-módszerrel készült előadást vizsgál. Dolgozatom témaválasztása egy viszonylagos szubjektív döntés eredménye. Viszonylagos abban az értelemben, hogy saját tapasztalok és a színházi vagy kulturális munkáról való személyes véleményem vezetett el a választáshoz, mindemellett azt gondolom, hogy ma már megkerülhetetlen ez a perspektíva. A devised módszer olyan munkafolyamatot eredményez, amely mentes a hierarchikus berendezkedéstől, ezáltal pedig egyfajta szabad gondolkodást biztosít. A gondolatok szabad áramlása, a különböző vélemények találkozása és ütköztetése jó hatással lehet az alkotófolyamatra. Azáltal, hogy a szerepkörök közötti határvonalak elmosódnak, felerősödik az együtt gondolkodás, amelynek hatására új utak nyílhatnak meg az alkotók előtt.

Kolozsváron az elmúlt tíz-tizenöt évben, amióta létrejött a két jelenleg legnagyobb közönséget lefedő független társulat a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület, illetve a Váróterem Projekt, a kísérletezés és az újszerű folyamatok irányába történő nyitás is gyakoribbá vált. Ez az a közeg, ahol gyakrabban alkalmazzák a módszert, ugyanakkor az állami intézmények esetében is láthattunk erre törekvéseket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az Ecsetgyárat sem mint kulturális központot – amely sajnos mára már nem működik –, hiszen az egyik első olyan közösségi alkotás révén létrejött projektnek adott otthont, amely jelentős figyelmet kapott a romániai színházi köztudatban.

A devised módszer használatát sok minden indokolhatja, ám a legfontosabb talán a hagyományos formáknak a megkérdőjelezése, azért, hogy egy alkotócsapat saját élményeit és tapasztalatait úgy tudja színpadra vagy egy bármilyen más térbe vinni, hogy az egyéni tudás és tehetség a meghatározó, nem az esztétikai minőség.

Vizsgálatomban öt előadással foglalkoztam, amelyeknek alapjául a devised módszer vagy annak bizonyos elemei szolgáltak. A Váróterem Projekt előadásában 2015-ben bemutatott (1) Occupy Yourself, illetve a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesületben 2018-ban bemutatott (2) 99,6% című előadások olyan független színházak produkciói, amelyek ma is működnek. A (3) Parallel című előadást 2013-ban mutatták be az Ecsetgyárban. A független szcénában létrejött előadások mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 2016-ban bemutatott (4) Homemade című előadást is vizsgáltam, illetve a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán 2024-ben létrejött (5) Chicken Teriyaki című előadást is.

A következőkben a felsoroltak közül két folyamatról beszélünk: Imecs-Magdó Leventével az Occupy Yourselfről, illetve bodoki-halmen katával a Parallelről.

Beszélgetés Imecs-Magdó Leventével az Occupy yourself című előadás munkafolyamatáról

A Váróterem Projekt közel tizenöt éve alakult független társulat, akik Kolozsváron alkotnak, de számos fesztiválon is megmutatták már előadásaikat. Meghatározó részévé vált fennállása alatt a kolozsvári színházi szférának, megkerülhetetlen jelentőségű terévé vált a városnak és az erdélyi magyar színjátszásnak egyaránt. Ahogyan azt megfogalmazzák, a kísérletezés olyan alapelvük, amely végigkíséri munkásságukat, és amely abból a vágyból született, hogy olyasmivel foglalkozhassanak, ami valóban érdekli őket.¹ Ez a gondolatuk párhuzamba állítható a devised színház kiindulási pontjával.

2015-ben Cosmin Matei rendezésében mutatták be az Occupy yourself című előadásukat, amely személyes történeteik és Máté Gábor a függőségekkel kapcsolatos diskurzusának fúziójából jött létre.

Csog Brigitta: Azt tudod, hogy hány devised-jellegű próbálkozásotok volt a Váróteremben?

Imecs-Magdó Levente: Tekintve, hogy csak az utóbbi időben kezdtünk el szövegből dolgozni, majdnem minden folyamatnak volt devised-jellege, de az, amit én vegytisztán annak tartanék, az a Mit csináltál három évig? című előadásunk, amelyet kollektív alkotásként írtunk alá. A kolozsvári diákéletről szólt, szerintem rendkívül vicces volt, viszont el kell ismernünk, hogy művészi értelemben mellémentünk több mindennek. Ennek a tapasztalatnak a hatására született meg bennünk az igény, hogy rendezőt hívjunk. Rájöttünk, hogy van bennünk tettvágy meg kreativitás, de még nem tudunk eleget a színházcsinálásról. Ugyanakkor nem bánom egy percig sem azt a munkát. Ekkor derült ki számunkra, hogy kell valaki, aki szerkeszti az egészet, aki azt mondja, ez ne maradjon, mert ismétlés, és már így is két és fél óra az előadás, stb. Szóval – többek között – ezek a gyakorlati dolgok hiányoztak.

Aztán jó pár évvel később vágtunk bele ismét az Öt szobás lakás vegytiszta devised projektbe. A produktum a Timelapse címet kapta – egy immerzív utazószínházat szerettünk volna, de nem került sor a bemutatóra. A családtörvény megszavazásakor kezdtünk el foglalkozni a saját családtörténeteinkkel, amikből jó anyagok születtek, de sehogy se állt össze, szerencsére el is vitte a covid.

S ha devised, akkor nyilván Fishez: ez egy más jellegű kísérlet volt. Nem egy témából indultunk ki, hanem Sipos Krisztinának volt egy ötlete, voltak módszer-kezdeményezései, de inkább koordinátorként volt jelen, mint rendezőként. Egy ideig én is benne voltam, ezért tudok mesélni róla. Kezdeményezésekkel, javaslatokkal jött, és közös szálon mentünk tovább, olyan szinten is, hogy milyen gyakorlatokkal foglalkozzunk, milyen szemszögből vizsgáljunk egy problémát, bárki jöhetett ezekkel az inputokkal. Ez minden szempontból felszabadító folyamat volt. Én azért szálltam ki, mert túlzottan szeretem a konkrétumokat, és egy idő után kezdtem érezni, hogy csak akadályoznám az egészet a kérdéseimmel és a letisztázás iránti vágyammal. Nem egy téma mentén dolgoztunk, hanem inkább ötletek, vizualitás és megvalósítások mentén, ez viszont sikeres volt. De azért is sikerülhetett jól, mert volt egy koordinátora a projektnek, neki pedig egy szűk körű társalkotói csapata (pl. Gábor Zsófi látványtervező), akik kintről meghozták a döntéseket, kézben tartották a dolgokat, meghúzták a határokat.

Cs. B.: Mennyire volt közös döntés az, hogy a devised-t vagy részben devised-elemeket használjatok, vagy esetleg külső tényezők határozták meg ezt a döntést?

I.-M. L.: Kicsit visszamegyek az időben. Amikor elkezdtük a Váróterem Projektet, akkor nagyon a devised mellett kardoskodtunk, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy az konkrétan mit jelent. Meglátásom szerint a devised egy hierarchiamentes alkotói folyamat, amely a csapaton belüli konszenzus alapján megjelöl egy erős témát, ami mindenkit érdekel, és ezen a téma mentén – kvázi a nulláról – kezdenek el dolgozni. Kisebb-nagyobb kudarcaink okán viszont – mint azt már említettem – elkezdtük érezni azt az igényt, hogy hívjunk külső rendezőt. Így került képbe Albu István (Cím nélküli, hajléktalanokról szóló előadás), Botos Bálint (Advertego, Zéró) és a közös projektek izgalmasan alakultak, többségük kifejezetten jól sikerült, fejlődtünk. Cosmin Matei pedig ebben a passzban talált meg minket, amikor volt egyfajta sikerélményünk azzal kapcsolatban, hogy fiatal, kezdő rendezők fantáziát látnak a független színházban: olyan terepnek tekintik, ahol a kőszínházak által számukra nem biztosított lehetőségekkel találkoznak. Cosminnal három munkánk volt, és az Occupy Yourself állt a legközelebb a devised-hoz.

Cs. B.: Tudatosan használtátok a devised elemeit? Cél volt azt a fajta munkamódszert beépíteni a próbafolyamatba?

I.-M. L.: Biztos jobban tudod, mi a devised, hiszen ezzel foglalkozol. Mi nem 100%-ig devised módszerrel dolgoztunk, sőt, abszolút hierarchikusan felépülő csapatban alkottunk: Cosmin Matei, a rendezőnk elvégezte a „házi feladatait”, nagyon világos koncepcióval jött, tudta, mit és miért szeretne, illetve hogy miből akar dolgozni. Úgyhogy ezen a téren meglehetősen klasszikus alkotás felé mutatott a próbafolyamat.

Az Occupy Yourself című előadás két, erőteljesen elkülönülő részből áll: az elsőben dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyve alapján Hatházi András Máté Gábor doktor megformálójaként ezt az új megközelítésű, függőségekről szóló elméletet taglalta, azalatt mi nyomtuk a rockzenét. Vagy legalábbis megpróbáltuk. Ha most megkérdeznéd, hogy miért, csak annyit mondanék: Máté Gábor rocks! Jó megérzése volt ezzel kapcsolatosan Cosminnak, mert akkor, 2015/2016-ban, Máté Gábor nálunk még nem volt ennyire ismert és elismert. Most a self-help pszichológiának ő a Robbie Williamse, a terület szupersztárja, a Lady Gagája. De akkor még friss volt a könyv magyar fordítása, és tudtommal románul még meg sem jelent.

Az előadás második része viszont már teljesen devised módon jött létre, mert ott saját élményeinkből dolgoztunk. A szöveg is a próbafolyamat alatt alakult ki, és nyilván az is, hogy éppen mi történik a színpadon.

Hadd tisztázzam, hogy mit is jelent konkrétan ennek a második résznek a személyessége. Az első rész után úgymond megállt az előadás egy interaktív jelenet erejéig, amely során Hatházi a bevállalósabb nézőkkel a személyes függőségekről beszélgetett. A jelenet, ha komoly hozzászólások jöttek a nézőktől, egészen jól sikerült. Utána folytatódott a mi személyes, művészi formában tálalt megosztásainkkal. Ennek fontos eleme volt a mi egyhetes terápiánk, a bevonulásunk a magyarózdi drogprevenciós központba, amely egy keresztény alapon működő, férfiaknak szóló rehab. Befogadtak minket, de csak tiszta lapokkal, vagyis mindenki tudta, kik vagyunk, miért mentünk oda, és ugyanazok a szabályok vonatkoztak ránk is: elvették a személyinket, a mobiltelefont, az arcszeszt, hogyha netán inni támadna kedvünk. Részt vettünk az ott zajló terápiás munkában, meg a többi tennivalóban is. Ezeknek az otthonoknak általában van egy közösségi munkatábor jellege: a bentlakók gondozzák a kiskertet, amiből esznek, meg dolgoznak a kastélyban is. Ezekben a munkálatokban szintén részt vettünk.

Cs. B.: Éreztetek olyasmit, hogy elkezdtetek asszimilálódni az ottani környezethez és emberekhez?

I.-M. L.: Azt mondanám, hogy megleptük magunkat, pozitív értelemben. Úgy, ahogy Máté Gábor is kevéssé volt ismert akkor, azt hiszem, a mi korosztályunk körében maga a terápia és az önmagunkkal való munka sem volt annyira magától értetődő, mint most. A legtöbbünknek biztos először volt az a feladata, hogy magával foglalkozzon egy csoporton belül. Nagyon megszerettük azokat az embereket, akik ott voltak, és ők is minket. Többen, miután kijöttek a központból, elkezdtek járni az előadásokra, keresték a társaságunkat. Kedves találkozások voltak, mert többnyire nem a mi buborékunkból jöttek, és ezt a legnagyobb jóindulattal mondom. Erre pedig rátevődött az, hogy ők az életük megmentésén dolgoztak, és teljes komolysággal beleálltak ebbe. Egyszer sem éreztették velünk, hogy kívülállók vagyunk, örültek nekünk. Ehhez az is hozzájárult, hogy velünk volt Sebők Maja és Udvari Tímea, ők pedig fél éve nem láttak nőt, erre szembejön két csinos fiatal lány. De ebből sem származott semmi kellemetlenség. Nem éreztették velünk, hogy csak művészek vagyunk, és ki akarjuk őket használni, hogy belőlük akarunk előadást csinálni. Ezt egyébként igyekeztünk tisztázni már az elején, hogy nem róluk akarunk előadást csinálni, hanem gyakorlatilag magunkkal akarunk dolgozni velük együtt, az ő módszereik által.

Mindenki felfedezett valamilyen függőséget magában; Máté Gábornak az újszerű megközelítése pont arról szól, hogy a függő nem kizárólag az alkoholistákra meg a drogosokra aggatott megbélyegző jelző, hanem a függőségnek a szisztémája, struktúrája, a mintázata majdnem mindenkiben megtalálható, és ezek az élet minden területén kijöhetnek, csak az imént felsoroltak vannak leginkább mediatizálva és stigmatizálva. Nikotinfüggőség, kávéfüggőség, rengeteg játékgépfüggő, munkafüggőség – ez utóbbi volt nálam revelatív, amit addig nem vallottam be magamnak. Volt, aki a sorozat- meg entertainment-függőséget fedezte fel magában, amelyek látszólag ártalmatlannak tűnő dolgok, és valóban: nekünk nem megy tönkre az életünk ezektől, de attól még a mintázat ugyanaz.

Az én monológom a munkafüggőségről szólt: a jelenet felfokozott technozenével kezdődött, amelyre elkezdtem egyszerre bulizni és mondani a szöveget, aztán a zene leállt, én pedig maradtam ebben a non-stop buliban fizikailag. Volt, amikor csak lekondiztam az egészet, és volt, amikor tényleg találkozott a két dolog, és az erős tudott lenni. Majánál egy komplexebb kérdéskör volt terítéken: a nikotinfüggőségből indult ki, de a lényeg mégis az volt, hogy hogyan jön elő a megfelelési kényszer és a kötődési nehézségek. Ő magyarországi, aki itt töltött pár évet, mégsem sikerült megtanulnia románul: a monológjának elég nagy részét románul mondta, és ez a küzdelem, hogy megértesse magát egy idegen nyelven, amit nem birtokol, nagyon erős volt. Szép pillanatok voltak, főleg az első előadásokon, amíg be nem ült a román szövegnek a ritmusa, és utána meg profin tudta tolni. Az érzékeny, performatív dolgok könnyen csúsznak át formába. Azt hiszem, Cosmin sem, meg mi sem rendelkeztünk kellő tudással ahhoz, hogy frissen tudjuk tartani. Ezek persze már belső érzések, lehet, hogy a nézőknek ugyanaz lejön akkor is, ha mi úgy érezzük, hogy nem.

Cs. B.: Hogyan alakult ki a csapat, hogyan válogattátok össze a projektre az embereket?

I.-M. L.: Szolid csapatunk volt. Udvari Timi akkor csatlakozott hozzánk, a többiekkel már több éve együtt dolgoztunk. Cosmin részéről ez volt az első megkeresés, nem ismertem azelőtt. Be kell vallanom, azért mondtam igent rá, mert a hideg, számító menedzseragyam azt súgta, hogy ez a projekt biztos nyer a pályázaton, és nyert is, nagyon szép pontszámot értünk el. Volt bennem kis félelem amiatt, hogy nem láttuk a referenciamunkáit, de hamar kiderült, hogy elkerüli azokat a csapdákat, amelyeket egy ilyen téma előirányozhat. A dramaturg kapcsán voltak gondok, mert Raluca Sas nem volt alapértelmezetten benne a csapatban és a személyes szövegeket valakinek rendszereznie kellett. Később csatlakozott a csapathoz és szedte ráncba a szöveget. A csapat tagja volt Hatházi András is, aki Máté Gábort játszotta. Cosmin mindenképp szeretett volna egy idősebb figurát erre a szerepre, és nyilván nem véletlen az sem, hogy éppen Hatházira gondolt, hiszen ő volt az egyetemen az évfolyamvezetőnk, egyfajta mentorunk, s ez sem volt mellékes szempont. Szívesen elvállalta. Részünkről volt egyfajta izgalom amiatt, hogy a tanárunkkal fogunk játszani. Akkor még nem tegeződtünk.

Cs. B.: Milyen fázisai voltak a munkafolyamatnak, mert tudom, hogy volt a bevonulás, gondolom ez volt az első fázis.

I.-M. L.: Homályosak már az emlékeim, de nem ez volt a legelső. Emlékszem, hogy volt egy dokumentációs rész, ahol nyilván elolvastuk a könyvet, és sokat beszélgettünk róla, illetve volt egy néhány napos kidei alkotótábor, ahol különböző improvizációs technikákkal ismerkedtünk meg. Csak ezután történt az egyhetes magyarózdi bevonulás. András nem volt velünk ezen a terápián, ő csak később csatlakozott. Utána pedig elkezdődtek a próbák, ez az időszak meglehetősen klasszikus módon zajlott.

Cs. B.: Mennyi időt ölelt fel a próbafolyamat?

I.-M. L.: Két, két és fél hónapot dolgoztunk annak idején az előadásainkon, a terápiával együtt maximum három hónap lehetett. Az biztos, hogy nem a hathetes gyorstalpaló, ami a színházakban zajlik. Általában minden előadásunknak elég sok időt adtunk.

Egy másik fontos etapja a folyamatnak: volt egy szűk körű online találkozónk Máté Gáborral. Olvastuk előtte a könyvét, így nem az információk miatt maradt emlékezetes a beszélgetés: jó volt látni, megtapasztalni azt, hogy neki mennyire fontos ez a téma. A pályázatban arról is volt szó, hogy a bemutató másnapján tart egy előadást Kolozsváron, amely végül, nem is annyira az anyagiak, hanem az ő sűrű programja miatt elmaradt. Szerveztünk viszont egy nyilvános Skype-konferenciát. Cosmin egy idealista – szerintem a mai napig az, de akkoriban biztosan az volt – és nagyon azt akarta, hogy ezzel az előadással változtasson a világon: azt akarta, hogy szervezzünk orvosi egyetemistákat, pszichológusokat, akik az előadás hatására másképp tekintenek majd a szakmájukra, de ez sajnos nem így működik. Nehéz a világon változtatni a színházzal. Amúgy is nehéz persze, de a színházzal pláne.

Cs. B.: De abbahagyni azért nem kell.

I.-M. L.: Persze, hogy nem. Például nagybátyám pont akkor készült az El Caminóra, és az előadás hatására nem vitte magával a mobiltelefonját, vészhelyzet esetére vett egy „butafont”. Szerintem már ezért megérte megcsinálni ezt az előadást: egy embernek tíz napra kivonul az életéből az okostelefon. Az már valami. Mások is voltak még, akik tettek egy-egy fogadalmat, vagy megérintette őket ez a dolog.

Cs. B.: Volt előadás utáni beszélgetés a nézőkkel? Bevontátok valamilyen módon őket?

I.-M. L.: Az előadás interaktív része ilyen: volt ehhez egy okosan megírt felvezető-szöveg, ami által könnyen ment át szabad beszélgetésbe. András pedig nagyon jól csinálta ezt, és élvezte is. Értette az elméletét és ezáltal tényleg egészen profin tudta menedzselni. Volt például egy bácsi, akiről kiderült, hogy ő is részt vett Magyarózdon a Bonus Pastor-terápián. Őt András felvitte maga mellé a színpadra, ahol a bácsi tartott egy kis előadást. Sokan nem hitték, hogy nem beépített ember volt. Lényeges hozzátenni, hogy a megosztás fontos része a terápiának, így a bácsinak kézenfekvő volt a helyzet. A kérdés, amit András a publikumhoz intézett, az volt, hogy kinek milyen függősége van. Sok olyan válasz jött, hogy telefon, kávé, cigi, de azért bevállaltak néha egy-egy alkoholizmust, sőt, volt olyan, aki a szex- és pornófüggőségét vallotta be. Az már valami, amikor egy számodra ismeretlen, idegen környezetben, egy színházi eseményen ezt felvállalod és két mondat erejéig még bele is mész. Ez azt jelenti, hogy kaptál valamit az azelőtti részben, a Máté Gábor-elméletnek garázsrockkal kísért ismertetésén.

Még egy sztori: voltunk egy szkopjei fesztiválon az előadással, ahol húsz perc után beragadt a felirat, és senki nem értette, mi történik. Amíg próbáltuk ezt a technikai problémát megoldani, addig András előre hozta az interaktív részt, és angolul kezdte leimprózni az egészet. Profi volt.

Cs. B.: Kell egy alap biztonsági helyzetet megteremteni ahhoz, hogy a néző is tudjon menni ezzel.

I.-M. L.: Abszolút, és ezt nagyon érzékenyen, finoman kezeltük. Például Udvari Timinek le kellett vetkőznie, a nézők közé is kiment, óhatatlanul hozzáértek a testéhez a nézők – ez egy nagyon erős dolog. Eközben mondta a monológot arról, hogy milyen gyerekkori problémákkal kellett szembenéznie. Senki nem húzta el a kezét, senki nem ment ki. Azt hiszem, hogy éretten működtek együtt a nézők és az előadás.

Cs. B.: Ha jól értem, akkor a szerepkörök le voltak osztva, és elhatárolódtak egymástól, tehát nem volt átjárás a szerepek között.

I.-M. L.: Nem, nem volt meg az átjárás. Világos felállás volt.

Cs. B.: Gondolom, hogy a különböző elemek is ebben a tiszta lebontásban készültek. A szöveget a dramaturgok írták át azok alapján, amiket ti megírtatok?

I.-M. L.: A mi szavaink és mondataink voltak, igen. A nyári kidei workshopon olvastuk át együtt a könyvet, beszélgettünk, és akkor kezdtünk el írásban válaszolni a Cosmin által összeállított kérdésekre, majd végeztünk konkrét imprókat is. Azután következett, szintén nyáron, a magyarózdi bevonulás, és utána kezdtük el ősszel vagy télen a munkát.

Cs. B.: Ez már teljesen devised-szerű.

I.-M. L.: Végülis igen. De Cosmin nemcsak koordinálta a munkát, hanem abszolút ő felelt a döntésekért, meg ő készült fel ebből a témából, mi csak kvázi becsatlakoztunk.

Cs. B.: Milyen érzésekkel maradtál a próbafolyamat után? Gondolod, hogy bármilyen szinten megváltoztatott a folyamat? Másabb volt, mint egy meglévő szövegnek a feldolgozása, amikor nagyon kész dolgot kapsz, konkrét instrukciókkal, aminek lesz egy végterméke, de nem fog annyira messze állni az eredetitől, amiből kiindult. Ehhez képest ez mégis másabb jellegű munka.

I.-M.L.: Igen, más jellegű munka volt, de a várótermes múltunkhoz képest mégis kicsit klasszikusabb volt, olyan értelemben, hogy volt már egyfajta szöveg, és a mise-en-scène már fejben kész volt. Mindenképpen jól sikerült, utána visszahívtuk Cosmint, volt további két közös projektünk, amiből a második (Reacting Chernobyl) szintén sikeresnek mondható, a harmadikkal (IntimIdate Me) bebuktunk. Cosmin külön világ: mindenben keresi a performativitást, de hiányzik munkáiból a humor, ami nekem/nekünk fontos. Az Occupy kapcsán azt érzem, hogy értékes előadás született, nyelvezetében is újszerű volt. Az előadás egyik díjának valahogy úgy hangzott a neve, hogy „A proaktív performativitás ereje és hatékonysága a függőségekről kialakult felfogás megváltoztatásában”. Ez fontos volt, mivel egy szakmai zsűri is kimondta azt, amit gyakorlatilag Cosmin is szeretett volna: az előadás ne csak művészeti alkotás legyen, hanem valamit változtasson. Lehet, hogy nagyon kicsiben, de a szűk lehetőségeink között valamit, azt hiszem, csináltunk.

Beszélgetés bodoki-halmen katával a Parallel című előadás munkafolyamatáról

Az egykori Ecsetgyár terét 2009-ben vették birtokukba „műtermet kereső művészek, galériák, különböző nonprofit előadó-művészeti szervezetek”. Közösségi energiákból, de nem közös projektben 2014-ben hatvan kortárs művész, szervezet, alapítvány és menedzser dolgozott együtt az épületben. Fennállása alatt kortárs táncnak, független színházi projekteknek, és egy nemzetközi fesztiválnak is otthont adott.² Itt működött a GroundFloor Group is, amelynek ernyője alatt, a Colectiv A-val koprodukcióban jött létre a Parallel című előadás. A GroundFloor Egyesület kortárs tánccal kapcsolatos műhelyeket, előadásokat és eseményeket szervező műhely, amely az Ecsetgyárban működött. Hozzájuk kötődik a Trans-Contact nemzetközi fesztivál megszervezése; közösségépítő tevékenységet végeztek azáltal, hogy műhelyeket és intenzív kurzusokat is szerveztek.³ A Colectiv A egy kultúrával foglalkozó civil szervezet, az Ecsetgyár alapítótagjainak egyike, a Temps d’Images nemzetközi fesztivál szervezője. Tevekénysége által aktívan részt vesz Kolozsvár kulturális porondjának fejlesztésében azáltal, hogy kutatással foglakozó műhelyeket, kortárs táncműhelyeket, interdiszciplináris előadásokat, művészeti rezidenciákat és részvételi kulturális projekteket stb. hoz létre.⁴ Mindezek ismeretében megállapíthatjuk azt, hogy a Parallel esetében is a létrehozó szervezetek az alternatív formákkal és olyan művészeti programokkal foglalkoznak, amely új utakat kínálnak.

A Parallel című előadást 2013-ban mutatták be az Ecsetgyárban Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezésében. Számos fesztiválrészvételt és díjat élt meg.⁵

Csog Brigitta: Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy miért választottátok a devised módszert, hogy egyáltalán választás volt-e, közös döntés volt-e, vagy bármilyen külső tényezők határozták meg.

bodoki-halmen kata: Azt így elmondanám az elején, hogy az, amikre én visszaemlékszem, azt lehet, hogy megelőzték olyan dolgok, amikről én nem tudok és az is lehetséges, hogy vannak dolgok, amikre mások máshogy emlékeznek, vagy máshogy fogták fel. Tudtommal nem egyeztünk meg abban, hogy van ez a devised módszer, és mi eldöntjük, hogy kimondottan e szerint a módszer szerint fogunk dolgozni. Viszont úgy tudom, hogy Sinkó Ferenc e szerint dolgozott már eleve, és az volt, azt hiszem, egy szempont, hogy közösen alkossunk valamit, és több nézőpont kerüljön bele, illetve hogy valamennyire a rendező és színész közti hierarchikus viszony helyett inkább közös alkotás legyen a cél.

Cs. B.: Volt még a Parallel után az Ecsetgyárban hasonló folyamatod?

b.-h. k.: Ami a leginkább hasonlított ehhez és az Ecsetgyárban mutattuk be, illetve ott történt a próbafolyamat is, az a Parental Ctrl című alkotás, ami szintén GroundFloor-produkció, Feró volt a rendező, koordinátor, és Ötvös Kinga, Sipos Krisztina és én voltunk benne előadóként. Adorjáni Panna is része volt a projektnek, és nem tudom, hogy rendezőasszisztensi státuszban volt-e, de szövegekkel is foglalkozott és koordinációs dolgokkal is, illetve Kelemen Kinga volt az, aki a produceri részt vitte. Most visszatérnék a koordinációs részre, nem biztos, hogy én ezt jól használom, e helyett talán a közös alkotás lenne egy megfelelő körülfestője annak, ami igazából történt, hiszen Pannának is ugyanolyan fontos szerepe volt, mint Ferónak, Kingának, Krisztinának, nekem. Hasonló keretek között dolgoztunk, rengeteget beszélgettünk, a próbafolyamatot megelőzte egy nyári egyhetes közös torockói kirándulás, és az, hogy együtt alakítottuk a témát, beszélgettünk, kísérleteztünk. Tehát mindenki szerves része volt a folyamatnak, és azt hiszem, hogy ez az, ami a leginkább hasonlított a Parallel folyamatához, ami az Ecsetgyárban történt.

Cs. B.: Hogyan alakult ki, vagy hogyan állt össze a csapat?

b.-h. k.: Feró már említette korábban, hogy szeretne létrehozni egy előadást és egy másik csapatot össze is hozott, amelyikkel elkezdtünk volna kísérletezni és alkotni, de nem kaptunk támogatást, ezért a projekt nem folytatódott. Aztán ezután körülbelül egy évvel, vagy legalábbis egy ilyen kilenc-tíz hónapra rá, a Temps d’Images keretein belül jött egy lehetőség és ő arra gondolt, hogy ezt a projektet folytathatnánk. Abból a csapatból, akikkel először kezdtünk volna dolgozni, én maradtam mint előadóművész és az új lehetőség okán Lucia Mărneanuval beszélt még, hogy őt egyáltalán érdekelné-e, elvállalná-e, gondolom, azután kereste meg Leta Popescut is, és így indult az egész. Szóval én úgy tudom, hogy Feró volt az, aki az embereket behívta a projektbe, és bár nincs erről pontos információm, de az is valószínű, hogy Kelemen Kingával ötleteltek együtt erről.

Cs. B.: Milyen fázisai voltak a munkafolyamatnak, gondolok itt arra is, hogyha volt bármi megelőző kutatás, beszélgetések vagy workshopok, bármi. Illetve, hogy körülbelül mennyi időt ölelt fel az egész?

b.-h. k.: Ha nem tévedek, két hét volt, amíg mi összeállítottuk a Parallelt, és azt megelőzően még, amikor volt ez a kezdeti fázis, akkor találkozásaink voltak, amikor beszélgettünk, arról készült hanganyag is, szóval ez volt a research része. Utána meg rengeteget beszélgettünk, videókat néztünk, ötleteltünk, mozgásokat próbáltunk ki. Volt olyan nap, amikor különböző témákra kísérleteztünk a térben, de mindig volt egy mozgásos bemelegítő, amit közösen csináltunk, és a közös alatt értem Letát, Ferót, Luciát és engem. Voltak kísérleti részek is, ahol Lucia meg én voltunk a térben és mozogtunk, végül is improvizáltunk különböző témákra, és ezekből alakultak ki bizonyos szegmensek, amik bekerültek az előadásba. Mindig voltak beszélgetések, ezek alatt pedig feljöttek témák, aztán ennek alapján valakiben szöveg született meg, vagy elkezdett keresgélni otthon, és ilyen research-szerűen videókat vagy bármilyen anyagot keresgélt, ami ehhez tartozott. A szöveg szempontjából a sajátomról el tudom mondani, hogy nagy részét én írtam, illetve Lucia is foglalkozott a saját részével, emellett pedig közösen is összeültünk szöveget szerkeszteni. Az elején például workoutoltunk is, mert az előadás elején súlyokat emelünk, úgyhogy ilyen oldala is volt. Arra, hogy danaga hogy dolgozott a zenei anyagon, nem emlékszem pontosan, de ami az én énekanyagaimat illeti, volt egy, ami már eleve kész volt, és a másik meg úgy történt, hogy elküldött Leta, hogy csináljak egy számot, aminek eleget téve elvonultam a szeparéba/öltözőbe ezzel foglalkozni.

Cs. B.: Egyébként az első jelenetsorra, fizikailag másként készültetek, vagy ezt teljesen a maga nyerseségében szerettétek volna megmutatni?

b.-h. k.: Az biztos, hogy gyakoroltunk, én például tudom azt, hogy nem nagyon tudtam ugrókötelezni, és ott kellett ugye ugrókötelezzek. Szóval voltak gyakorlatok, de ha jól emlékszem, akkor nem volt túl nagy hangsúly fektetve erre a részre. Azonban beszélgetni rengeteget beszélgettünk, szóval azt hiszem, hogy ez egy ilyen átfogó és nagyon jelenlévő rész volt a munkafolyamatban.

Cs. B.: Az megfogalmazódott bennem kérdésként, amikor néztem az előadást, hogy itt azért dolgoztok személyes tapasztalatokból, élményekből, meg nyilván van egy kapcsolódásotok ahhoz, ami a színpadon történik, vagy ami amögött van, ami a színpadon történik. Volt nektek, a játszóknak valami extra személyes felkészülésetek, hangolódásotok az előadások előtt vagy a próbafolyamat alatt?

b.-h. k.: Én a saját folyamatomban azt vettem észre, hogy az segít, hogyha reggel eszek, vagy nem eszek déltől később, hogy ne legyen tele a gyomrom, mert az lefoglal, akkor valahova máshova megy el a figyelmem. Szövegösszemondóztunk, mindenki a térben bemelegített. Azt akartam mondani, hogy Lucia ügyesebb volt abban, hogy fizikailag bemelegítsen, de próbálom tanulni azt, hogy ne hasonlítsam össze magam másokkal, úgyhogy átfogalmazom, és azt mondom, hogy azt érzékeltem, hogy Luciánál a fizikai bemelegítés nagyobb teret töltött ki, mint nálam. Számomra az előadás előtti ráhangolódás az volt, hogy a térben egy napüdvözletet lenyomtam, ez volt az én jókívánságom, vagy valami arra, hogy hogy legyünk a térben. Illetve időt töltöttünk egymással, tehát szövegösszemondó, beszélgetés, ezek történtek, legalábbis aznap amikor kellett játszanunk.

Cs. B.: Az is kérdés számomra, hogy meg voltak-e határozva a szerepkörök. Volt-e átjárás a különböző alkotótársak között a folyamatban?

b.-h. k.: Úgy emlékszem, eléggé egyértelmű volt az, hogy játszani Lucia meg én fogunk, ezért ilyen szempontból voltak meghatározott szerepek, stabil szerepkörök, meg a kurátori rész, a szerkesztési rész, hogy a színpad világába mik kerülnek be, az gondolom, hogy Ferónak meg Letának volt főleg a feladatköre. Szóval ezek stabilabb, meghatározottabb szerepkörök voltak, a zene szintén egy ember feladata volt [danaga], de ezenkívül voltak átjárások a szövegírást tekintve.

Cs. B.: Lehet, hogy érintettük már, de arra lennék kíváncsi, hogy a szövegben vagy az előadás bármelyik pontján megjelenik-e valamilyen külső nézőpont. Vagyis volt bármilyen külső személy, akivel beszélgettetek, vagy akitől bekerültek történetek vagy szempontok, amiket feldolgoztatok?

b.-h. k.: Az én szövegrészemet a saját szemszögemből írtam, nem beszélgettem másokkal és nem is hoztam be más ismerőseimnek a történetét, viszont vannak olyan részek, amik különböző stand-up-okból inspirálódtak. Ami a Lucia részeit illeti, úgy tudom, hogy ő sem beszélt másokkal feltétlenül, ahogy visszaemlékszem, mindig a saját magunk kicsi világából hoztunk be dolgokat. Vicceket azért gyűjtöttünk persze, meg ahogy mondtam, a stand-up rész lehet, hogy inspirálódott más helyekről is, de arról nem tudok, hogy más történeteket beleszőttünk volna.

Cs. B.: Nézve is ez volt az érzésem, hogy elég személyes megnyilatkozások. A téma meghatározásával Feró jött, vagy ez közösen fogalmazódott meg?

b.-h. k.: Volt egy bemutató, ahol kopasz voltam és macska-sminkem volt, ami után Feró azt mondta, hogy kell csináljon egy előadást, ez pedig nem egy téma, de utána, amikor elkezdtünk beszélgetni akkor lehet, hogy magától jött fel ez a téma, és így alakult. Vagy egyszerűen fontos volt mindkettőnk számára Luciával is, és fontos volt annyira Ferónak is és Letának is annyira, hogy errefelé alakuljon.

Cs. B.: Amikor elkezdtem keresgélni, és főleg miután megnéztem a felvételt, csodálkoztam azon, hogy már ilyen régen lett bemutatva, mert ahhoz képest nagyon mai, sajnos még mindig aktuális tud lenni. Nem azt mondom, hogy polgárpukkasztó, de biztosan lennének cikkek, ha még ma is játszanátok. Találkoztatok a bemutató után nagyon erős ellenérzésekkel a közönség részéről, mert azt tudjuk, hogy szakmai berkekben nagyon sikeres volt?

b.-h. k.: Azt hiszem, volt egy előadás, amiről valakik kimentek. A közönség részéről viszont nem érzékeltem ellenérzést az előadás irányába, habár valaki megjegyzést tett egyszer a testfelépítésemre, ami szerint a láb- és karizmaimhoz képest a hasam és melleim ellentmondóan rugalmatlanok(?), pötyhedtek(?). Ezzel a személlyel aztán nekem lett erős ellenérzésem, hiszen ezt – egyébként az előadáshoz semmivel sem hozzájáruló – véleményt az illető nyugodtan megtarthatta volna magának, sőt, elég klassz lett volna, ha nem ez ragadja meg a színpadi látványvilágából. Nem is tudom, milyen kategóriába soroljuk ezt, ami egyértelműen társadalmi nyomás arra tekintve, hogy hogyan kéne egy testnek kinéznie. Body shaming? Objectifying? Nem is tudom. De a legerősebb ellenérzést, azt hiszem, hogy attól a nénitől kaptuk, aki része volt az UNITER-bizottságnak. Az egyik előadás után bejött beszélgetni velünk, hogy valamilyen keretbe tudjon helyezni bennünket és neki az nem működött, hogy személyes történetekről beszélünk, mert az nem színészkedés, szóval ez volt a legerősebb ellenérzés, amivel én találkoztam, amire legalábbis visszaemlékszem. Azért is történt ez szerintem, mert az én esetemben az van, hogy én nem végeztem színi egyetemet, szóval nem tudott betenni a színész kategóriába, és gondolom, ez a kategorizálás segített volna neki abban, hogy valahová elhelyezzen a fejében.

Cs. B.: Igen, csak a kérdés az – számomra nem kérdés, de kérdés az –, hogy ez mennyire van rendben. Szerintem egyáltalán.

b.-h. k.: Nem a legkorrektebb, de tényleg nem vagyok színész, és bár előadóművészettel néha foglalkozom, de a szónak a szoros értelmében tényleg nem vagyok színész.

Cs. B.: Értem a szempontot, viszont valahogy mindig elhiszem azt, hogy ezeken már túlléptünk mostanra, hogy nem ez a lényeg, hogy nem azt nézzük, hogy mi történt valakivel a múltban, hanem hogy működik-e valami, érvényes-e valami, ezt fontosabbnak tartom. A térrel kapcsolatosan is van kérdésem. Mennyire volt könnyű a próbákat leszervezni?

b.-h. k.: Nekem könnyűnek tűnt, nem emlékszem, hogy mások kellett volna próbáljanak, és ezalatt a két hét alatt elég szabadnak tűnt nekem a tér. Biztos, hogy az segített, hogy a GroundFloornak volt irodája az Ecsetgyárban. Illetve a Colectiva A volt az egyik szervezet, aki felkérte Ferót erre a projektre, és nekik is volt irodájuk a gyárban. Azt hiszem, mindkét szervezet osztozott a téren, emiatt eleve könnyebb volt ezeket leszervezni.

Cs. B.: Milyen érzésekkel maradtál ezután a próbafolyamat után, gondolod, hogy megváltoztatott bármiben téged mint alkotót?

b.-h. k.: Ez egy érdekes kérdés, már csak azért is, mert általában az emberek azt kérdezik, hogy az előadás miben változtatott meg, de hogy a próbafolyamat, azt nem szokták. Ugyanakkor ez ugyanannyira meghatározó vagy fontos, és ezen még nem gondolkodtam. Nekem ez a módszer az, ami szimpatikus, és ami organikusabban az én nyelvezetem, úgyhogy valahol modellként is szolgált ahhoz, hogyha másokkal dolgozom vagy dolgoztam. Tulajdonképpen az olyan fajta alkotás érdekel még mindig engem, ahol közösen viszünk be témaköröket, amik érdekelnek, és közösen találunk egy közös pontot, és engem még mindig ez foglalkoztat, hogy ha együtt alkotok valakivel, akkor hogyan tudunk létrehozni valami olyasmit, amiben egyenlő félként tudunk részt venni és jelen lenni. Ugyanakkor ez, az érdeklődésemben, arra is kihat, hogy hogyan tudunk úgy alkotni, hogy utána az alkotás, amikor megosztjuk, mennyire tud befogadó lenni azok számára, akiket eddig nézőknek hívtunk, és a néző-előadó viszonyt hogyan tudjuk inkább résztvevővé varázsolni. Persze, ez az alkotástól és attól is függ, hogy kikkel dolgozunk együtt, milyen szempontok kerülnek előtérbe, és hogy az alkotás maga milyen formában jön létre, illetve hogy annak a bizonyos keretnek mi a megengedő-képessége, befogadóképessége, vagy mit tud adni. Valószínű, hogy ha nem is tudatosan, de az, ahogy dolgoztunk a Parallelben, valahol belül biztos dolgozott, és dolgozik bennem alapként, bázisként. Most csak azt emeltem ki, hogy próbáljuk eltüntetni a hierarchikus formát, de ugyanakkor, ami nagyon fontos nekem, az a kísérleti rész, hogy menjünk be és nézzük meg, játsszunk el vele. Azt hiszem, hogy ez arról is szól, hogy nem végrehajtok valamit, hanem körbejárjuk és megszagoljuk, ide-oda tologatjuk és játszunk vele.

A devised módszerre jellemző szabadság és a kollektív alkotás hozadéka jótékony hatással van a folyamatokra. Ahogy a fenti előadások esetében is láthattuk, fontos, hogy létezzen közös érdeklődés, hogy közös üggyé válhasson az, amivel az alkotócsapat foglalkozik. 

Az előadások közül egyikről sem lehet teljes mértékben kijelenteni, hogy az alkotók a munkafolyamat során a devised színház munkamódszereit követték. A főbb szempontok viszont esetükben is a következők voltak: közös téma mint kiindulási pont; a csapat kialakulása, amely a közös téma fontosságára épül; a szerepkörök közti határvonalak eltörlése, vagyis az alkotók egyenlősége; illetve az előadás különböző elemeinek közösen történő kidolgozása.

Az alkotás demokratizálódása, a klasszikus színházi berendezkedés szerinti hierarchia megbontása szintén olyan szempont, amely a devised módszer esetében alapvető fontosságú, az elemzett előadások esetében azonban nem valósult meg, vagy csak részlegesen. A klasszikus színházi berendezkedéstől olyan automatizmusokat örököltek az alkotók, amelyeket nagyon nehéz kiküszöbölni, ahogyan azt a fenti két előadás esetében is láthattuk. Mindezek ellenére, ami a szöveget, illetve az előadás különböző elemeit illeti, már sokkal organikusabban alakulnak ki. A szöveg mindkét előadás esetében kollektív munka eredményeként jött létre, hol teljes egészében, hol pedig részleteiben. Mindebből arra következtethetünk, hogy az arra vonatkozó vágy, hogy valamilyen közös anyagból dolgozzanak, hogy
mindenkinek lehetősége legyen a saját részét hozzáadni a szöveghez, mindkét folyamatban hangsúlyosan jelen volt. A rendező jelenléte pedig a biztonságra irányul, a csapaton belüli és az egyének biztonságára, illetve a produkció és ebből adódóan az intézmény biztonságára is.

Az is világos, hogy a háttér- vagy befogadóintézmény is nagyban befolyásolja az alkotást. A devised megközelítés nem egy olyan folyamat, amely mindenki számára működőképes tud lenni. A Váróterem Projekt esetében is megfogalmazódik, hogy az évek során szükségessé vált egy rendező jelenléte a próbafolyamatokban vagy éppen egy meglévő szöveg használata. A devised színház kiindulási pontjaként a rendezői színház és a hierarchia megbontását, illetve a szövegalapú alkotói folyamatok átgondolását nevezhetjük meg. Ennek gyökereit a hajlandóságban találjuk, hogy a különböző társulatok nyitnak az új formák felé, hogy a döntéseknél konszenzusra törekednek csapaton belül, hogy hagynak teret a kísérletezésre, hogy mindenkinek van beleszólása a folyamatba. Lehet, hogy még messze állunk attól, amit a Rimini Protokoll a 100% City nevű projektteljükkel megvalósított⁶, viszont gondolkodásmódban a paradigmaváltás már megtörtént.

1. A Váróterem Projekt honlapja, https://varoteremprojekt.ro/hu/tarsulat/, (letöltés dátuma: 2024.05.19.). ↩︎
2. Tompa Andrea, Van másik világ, Magyar Narancs, 2014, Van másik világ | Magyar Narancs, (letöltés dátuma: 2024.06.02.). ↩︎
3. Civilek.hu honlapja, https://www.civilek.hu/civil-szervezetek/groundfloor-group-egyesulet/, (letöltés dátuma: 2024.06.02.). ↩︎
4. A Colectiva A civil szervezet honlapja, https://colec tiva.ro/despre/, (letöltés dátuma: 2024.06.02.). ↩︎
5. A csapat további tagjai: Valentin Oncu (díszlet), danaga (zene), Bocskai Gyopár (jelmezek), Almási Attila (technikai asszisztens). ↩︎
6. 100% City, Rimini Protokoll és a HAU Hebbel am Uferrel koprodukciója. Világpremier: 2008. február 1., HAU 1 Berlin, 100% Berlin. A Rimini Protokoll 100% City nevű projektjének részeként több 35 európai városban válogattak össze 100 helyi lakost, akiket saját terminológiájuk szerint szakértőknek neveznek. Szakértők abban az értelemben, hogy saját nézőpontjukat, helyzetüket ők maguk tudják a legmegfelelőbben képvisleni. Az előadások minden szempontból helyi erőforrásokból, a közös cél mentén, a csapat teljes bevonódása által jöttek létre. ↩︎