Csepei Zsolt: v.á.r.ó.t.e.r.e.m.t.é.s.t.ö.r.t.é.n.e.t – a Váróterem Projekt tíz évének rövid története megbízható forrásból

A Játéktér 2020. őszi számából
Borítókép: VtP-szülinap a ZUG-ban. Fotó: Robert Puteanu

„[Második] II. Endre király udvarában járunk 1213-ban. A király idegen földön háborúzik. Távollétében [az egyetlen] Bánk bán a helyettese, akit [második] Gertrudis királyné országjáró körútra küld. Így a [második] királyné kormányozza az országot. [Ötödik] Melindát az udvarba hívja. [Második] Gertrudis királyné öccse, [első] Ottó, szeretné elcsábítani [ötödik] Melindát. [Harmadik] Biberachtól, a kóbor lovagtól kér segítséget. Országszerte nagy az elégedetlenség. A [második] királyné elnyomja a magyarokat, honfitársainak kedvez. Amíg az ország sínylődik, az udvarban nagy lakomák folynak. [Második] Petur bán képviseli az [ötödik] királynéval szembeni ellenszegülést. Lázadást szervez. [Második] Petur az [egyetlen] Bánk bánt is be akarja ebbe vonni, ezért hazahívja országjáró körútjáról.”

Valahogy így szólna a Bánk bán? Jelen! (2012) című osztálytermi előadásunk kezdőszövege, ha a jelenlegi szereposztás szempontjából igazán pontosan szeretnék fogalmazni.

Azért ez a példa, mert ez az egyik korai előadásunk, amely azóta, is mint Sancho Panza, hűségesen kísér álmalmainkon^[1] keresztül. Akkor is ott volt, amikor a színház online-ba kényszerült, és bár kétségkívül valós élményekkel, „bemutató-drukkal” és újfajta tapasztalással halmozott el, továbbra is áll a kérdés, hogy az online színház élő-e vagy holt, vagy hogy ebben a kontextusban „az élőt” nem célszerűbb-e „szinte^[2] párhuzamos”, vagy „közvetett színházként” emlegetni? Nem tudjuk. Nem tudom. Csak annyiban vagyok biztos, hogy Bánk bánunk látott már krétaportól pixelig mindent.

Ahogyan az utolsó előtti tőmondatból kiderül, igyekszem (bár hova ez a nagy igyekezet, hiszen az ellenkezője lenne inkább megerőltető) elsősorban a magam perspektíváját leírni ahelyett, hogy az általában véve vett csapat szócsöve próbálnék lenni. Utóbbi nehezen is volna lehetséges, figyelembe véve, hogy állandóan változó csapatunkban nincs konszenzus a színházcsinálás hogyanját illetően, illetve tíz év után is bizonyos kérdésekben közösen is csak tapogatózunk.

…szóval a Bánk bán (ígérem, épp csak egy bekezdésnyit lovagolok még a nemzeti drámánkon, utána egy váratlan (!) kötéssel tovább is lépek a „még múltabba”)

A Bánk bán-kori VtP (értsd Váróterem Projekt), azt hiszem, úgy viszonyul a jelenlegihez, mint a kétezres évek Kolozsvárja a maihoz. Persze csak az arányait és a hihetetlenségét kell figyelembe venni. (Nehogy valaki azt gondolja, hogy hirtelen meggazdagodtunk, vaktában építkezünk és csütörtök délutánonként túlárazott burgert kés-villázunk a száguldó araszoló kocsisoron mélázva a kirakat mögül.)

Csak hogy érezzük a távolságot és a kontextust, amiben működ(t)ünk: akkor még nem volt klímaváltozás (de volt!), sem post-truth, Andris^[3] még nem utazott ki Amerikába tanulni, még nem volt a helyi közbeszéd része a „political correctness” szóösszetétel, a Facebook a másodlagos hirdetési felület volt a plakát után, nem volt még Játéktér, és az Ecsetgyár is alig egy éve működött. Épp utóbbi helyre költöztünk be az Ismered a tejutat? (2010) című első bemutatónkkal, a II. emeletre, a Sala Mică stúdióterembe.

Valamelyik előadásunk után egy volt tanárunk ezt mondta róla, magázó formulával: „Ti túl sok színházi könyvet olvastatok. Mindent is bele akartatok gyúrni ebbe az előadásba.” Meglehet, hogy az idézet nem pontos, de mentségemre mondom (írom), sokat időztem azon, hogy etikus-e kitennem az idézőjelet. Az „idézet” (ez akkor így már performatív?) tartalmát tekintve annyi igazságot rejt, hogy a kezdetekben valóban hit, naivitás és csapongó lendület jellemezte a vonatállomásokhoz címzett színházi képződményünket. Ezek voltak a mi kilencvenes éveink.

Az viszont egyáltalán nem igaz a kétes pontosságú idézetből, hogy túl sok színházi könyvet olvastunk volna. Sőt, az ismereteink és érdeklődésünk (vagy fordítva) igazából csak a budapesti független színházi szféráig terjedtek ki, onnan nyugatra (vagy a másik három égtáj valamelyike felé) nem nyúltak a csápjaink. A szabadság, amibe a reményeinket fektettük, igazából a naivság és az erdélyi magyar belterjes színházi közeg béklyója volt. Csak sokkal később jöttünk rá, hogy a szabadságvágyból nem lesz önmagától szabad alkotás, hogy azt is tanulni kell, mint ahogyan a világhírű Gob Squad, She She Pop vagy Rimini Protokoll alkotóinak egy része is a giesseni iskolában mélyült el a közösségi vagy alternatív alkotás tudományában, nem mellesleg egy ingerektől sokkal inkább bombázott, nemzetközi környezetben. A kreativitás nem elég. Ha magaddal elégedetten szeretnél valamit mondani a világról, akkor tisztánlátásra, nyitottságra, tanulásra és konkurenciára (mint inger) van szükség, rengeteg munkára és módszerre. Különben marad az „első magyar független erdélyi társulat”-doboz.

Voltak előadásaink, amelyeknek nagy buzgalommal mentünk neki, idővel egyenesen szégyellni kezdtük, s mégis játszottuk tovább. Miért?

Olykor nem akart elapadni a közönsége, máskor kötelezett valamilyen pályázat vagy a tudatalattinkban bujkált a beégett modell a havi programról, a rendszeres játszásról, az elvárásokról, amelyek egy „rendes színházzá” szeretnének avatni.

Nem tudok erre igazán jó választ találni. Petőfi sem árulta el soha, hogy: végső soron miért szereti az őszt?

VtP

Nevet egy kocsmában választottunk. Persze előtte másik háromban is hánytuk-vetettük a lehetőségeket. Kellett egy név. Akkoriban divatos volt magyar nyelvterületen az ’alternatív’ jelző. Kizártuk, mert úgy éreztük, hogy „dobozol”. Próbáltunk elvetni mindent, ami rendszerre emlékeztetett. Aztán adminisztratív és a már fentebb vázolt okokból mégis hamar egy klasszikus rendezői (még akkor is, ha nem volt rendező egy projektben) modellben kezdtünk el dolgozni. Ahogy tanultuk, amit láttunk, ugye. Friss színészek, tojáshéjjal a hátsójukon, mit akarnak: tanulni emberektől. Így tekintettünk a rendezőkkel való munkára, miközben ott bujkált bennünk az igazi szabad alkotás vágya. Lehet, hogy a kettő nem zárja ki egymást, de megint csak az örök kérdés: mit akarunk? Színészek akarunk lenni? Az a szabad alkotás, ha mi lehetünk egy projektnek a rendezői, dramaturgjai is? Vagy ez épp gátja annak, hogy valami igazán profi legyen? Vagy a színész határain (hol vannak?) belüli egyéni kiteljesedés a cél? Hát ki mikor mit akar(t)?

Elkalandoztam. Szóval a név. ’Alternatív’ kizárva.^[4] Jó. Legyen ’stúdió’.^[5] De nincs is stúdiónk. Mi az, hogy ’stúdió’? Plan B^[6] Stúdió? Stop. Mit akarunk? Mit akarunk?

Harmadéven feltűnt, hogy nagyon élvezzük az évfolyamunk közönségét. Fiatalok, lelkesek (más kontextusban fujj!), szeretik a merev színházi protokollokkal szemben azt a lazaságot, ami egy egyetemi produkciót övez. És mi is szeretjük. Hogy nem tökéletes a miliő. Hogy még meglát két néző cigizni előadás előtt (ha énekes szereped van, azért előadás előtt 15 perccel már nem kéne). Szóval közösség. Ahol észrevehetnek véletlen, bámulhatsz másokat, beszélgethetsz, vársz valamit, aztán továbbmész. Váróterem. A Projekt már csak úgy hozzácsapódott a ’stúdió’ vagy az ’alternatív’ alternatívájaként.

Elfelejtettem a sokáig befutót: Pylades Klub^[7]. Ez sokáig futott, de Andris megtorpedózta, mert túl komolytalan. (Ennél azért részletesebb volt a kifejtés, de erről majd a pletykarovatban.)

Az utolsó szó: Váróterem Projekt, aztán „idővel úgyis beépül a köztudatba”. Ez igaz is lett, csakhogy kicsit hosszú idő volt, amíg levetkőzte azt a vélekedést, ami a mi lírai megvilágításunktól igencsak távol esett: húgyszag, csövesek, idegeskedés, rohanás, káosz, illetve „kispad, ameddig nekünk is jut hely egy rendes színházban”.

A saját, prózaibb hozzáállásom (bár én mondtam ki a végleges nevet először) az, hogy hosszú, nehézkes, román nyelvterületen marketing-öngyilkosság: nem csoda, hogy román barátaink előszeretettel „cei de la ZUG^[8]”-gal illetnek inkább, és csak a figyelmesebbek javítanak egy botlás után „Varoterem”-re, inkább csak irántunk való tiszteletből. Részemről teljes a megértés, főleg, hogy a ZUG vs. Váróterem Projekt-identitás jó ideje a csapatban is X-akták-kategória.

Első előadásaink az Ecsetgyárban készültek, és SMS-ben hívtuk a nézőket, akik nem spóroltak az idejükkel. Kijöttek értünk az akkor még ismeretlenebb, félreeső, de vonzó központba: volt közönségünk szép számmal.

Három előadást hoztunk ott létre, köztük egy improvizációs előadást és egy kétszereplős bábelőadást. A későbbi tereinkhez hasonlóan a fűtésrendszer ott sem volt még tökélyre fejlesztve, úgyhogy (emiatt, vagy csak mert úgy alakult) elsősorban a melegebb hónapokban dolgoztunk.

Kalandnak éreztük, élveztük minden percét a munkánknak és büszkén cipeltük a háromszemélyes díszlet-fémszekrényt vagy a linóleumtekercseket a második emeletre.

Nem sokkal később már gyanúsabb büszkeséggel cipeltük lefelé is, ugyanis az ecsetgyáras kaland véget ért: a stúdió, ami befogadott, megszűnt, pontosabban gazdát cserélt, és átalakult. Nekünk pedig költözni kellett, és elkezdődött egy még érdekesebb kaland. Az összeharácsolt díszleteinket és a „független színházas starter pack”-et (szerelőláda, power tape, projektor) bekéreztettük egy Györgyfalvi negyedi garázsba, és nekifogtunk az első felvállaltan közösségi alkotásban készült előadásunk létrehozásának, a Mit csináltál három évig?-nek (2011). Saját történeteinkből, kolozsvári egyetemi legendákból, hírekből dolgoztunk, de metodológiailag továbbra is az egyetemen tanult, igencsak szűk sávban mozgó módszerekre hagyatkoztunk, a „sztori-impró-karakter-jelenet-jelenetek”-tengelyen. Próbaterem hiányában ősz elején bekéreztünk az egyetemre, majd a tanév kezdésével bemosolyogtuk magunkat a Studház^[9] Imago-termébe vagy néha egymás konyhájába. Civil munkáink ebben az időben a rádiózástól az autómosón és a sztriptízbár-menedzseren keresztül a konyhai kisegítőig és a bébiszitterig terjedtek. Persze időnk volt, nem igazán hátráltattak családi kötelezettségek és tavaszi fáradtságok.

Arra, hogy saját magunkból dolgozunk (később visszaüt), a hamisítatlan eredetiség garanciájaként tekintettünk, illetve a rengeteg munkát és az ösztönösen bennünk lévő kreativitást is a biztos minőséggel hoztuk összefüggésbe (haha). A próbafolyamat közben többször felmerült problémaként, hogy formailag haladunk a jelenetfüzérek felé, a végeredmény mégis egy háromórás jelenetsor lett, hosszú díszletátállásokkal, amik alatt a nézőknek az élő zenét (Iszlai Józsi) kellett volna élvezniük, ha sikerül szegényeknek észrevenni a valahol a bal oldalukon mosott-narancssárga foltban rejtegetett alkotót.

Nyilván közönségsiker lett, hála a fergeteges humorának és az ismerős történeteknek. Szakmailag viszont azon előadások közé soroljuk, amelyekben bár kétségkívül van érték, tanácsosabb tanuló-előadásként felfogni (melyiket nem?).

A bemutatót a Tranzit Ház fogadta be, úgyhogy következett egy év ingázás a garázs és Malom utca között az 1310-es Daciával.

Azzal a Daciával (köszi, Apa!), amelyikkel következő nyáron ledöntöttük (húztuk^[10]) a negyedik falat, amikor első állandóbb játszóhelyünkre költöztünk, a Dávid Ferenc utcába. Egy régi nyomdában terveztük megépíteni az első Várótermet, és a naivitásunk volt az, ami elhitette velünk, hogy van kapacitásunk újjáépíteni, és színházi stúdiót varázsolni egy kétszáz négyzetméteres omladozó épületből, és előteremteni a tízezer eurós (de inkább száz) nagyságrendű befektetés összegét.

Vigyázat, SPOILER: nem sikerült.

2013 nyarán ezt még nem tudtuk, így flakonos temesvári sörök kíséretével törmeléket lapátoltunk a padlástérről, falakat bontottunk és gipszkartonból újakat építettünk, majd a munka lendületével ottmaradtunk két évig.

Néhány kényelmi igényünket elfojtva tudtunk ott próbálni, de nem voltunk benne biztosak, hogy lehet-e előadást tartani, amíg két dolog meg nem győzött:

Az első, amikor Nándi^[11] egy júniusi napon a romok között koslatva odajött hozzánk, és azt mondta:
– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– A rosszal, nyilván!
– Megbaszott az áram.
– S a jó?
– Van áram! Három fázis. (Három fázis = színház.)

A másik, hogy a készülő előadásunk rendezője a bizonytalanságokat (a padló fele hiányzott, volt egy félméteres lyuk a plafonban, ahol esik be az eső, nincsenek emelvények, nincsen kiépített elektromos hálózat, nincs fűtés, dohos minden) lezárandó, kijelentette, hogy ott készítjük az előadást. Pont.

Pontosabban három.

Elkezdtünk egy újabb féldokumentarista előadást a régi módszerekkel, ezúttal a hajléktalanokról, rendezővel. Ebből ismét egy majd háromórás tanuló-produkció sült ki, egy feszültségekkel teli, önbizalom-próbáló munkafolyamattal. Újabb kihívásokkal szembesített a furcsa független lét: a nyarat két alapító taggal kevesebben zártuk, a készülő előadásra pedig négy frissen végzett színész csatlakozott hozzánk. Más jellegű, kintről jövő változásokra valószínűleg ekkor már fel voltunk vértezve, viszont a megváltozott csoportdinamika teljesen új kihívás volt: hirtelen sok volt az ellentétes hang, sok volt a moderálni való, és nem működött az a fél-demokratikus rendszer, aminek hellyel-közzel udvaroltunk. A fő gond számomra mégis a „művész-színházi” gondolkodásmód és a tárgyalt, kiszolgáltatott csoport szociális helyzete közötti feloldatlan ellentét. Annak az őszintétlensége, hogy látszólag a hajléktalanokon lévő hangsúly végeredményben az előadásra került. Ha nyersen szeretnénk fogalmazni, kihasználtunk egy sérülékeny csoportot a színház kedvéért, még akkor is, ha ebben semmilyen tudatosság vagy rosszindulat nem volt. Az előadás végül négy hazai játszást és egy fesztiválrészvételt élt meg, mi pedig a „hogyan ne!” tanulságával gazdagodtunk (és néhány kiheverendő frusztrációval).^[12]

A mélypontot szükségszerűen felfelé ívelő görbe követte, még ha ez a munkakörülményekre továbbra sem vonatkozott. Előbb bemutattuk a paraFabulák (2013) című tárgyanimációs előadást, ami felszabadító és formailag üde kísérletezés volt, és végül egyik legkedveltebb utazós produkciónkká vált.

Rögtön utána^[13] elkezdtünk dolgozni az Advertegón (2013), amely a csapat életének egyik meghatározó munkája lett.

Kellett ehhez a találkozás Botos Bálint rendezővel, aki erdélyi viszonylatban abban az időszakban valószínűleg a legprogresszívabban gondolkodó, kísérletezni vágyó színházi alkotó volt. Kellett ehhez az előző három év próbálkozása, hogy végre elkezdjenek nem kielégíteni minket azok a mechanizmusok, amelyeket az egyetemről hoztunk, és amelyek mentén többé-kevésbé addig alkottunk.

Kellett ehhez egy próbatér, amely hideg, roggyant és büdös, de cserébe bármikor bemehetünk.

Az Advertego gyökerei tematikailag rengeteg irányba ágaztak, a Ceaușescu-rendszer örökségétől a kommunikáción, egón és önbrandingen keresztül a függőségekig.

A színpadi létezésnek hibrid vagy folyamatosan egymásba csúszó, eltűnő és visszatérő, megtévesztő alakjaival kísérleteztünk. A tér is hol önmagát játszotta, hol pofátlanul azt állítottuk a különböző berendezett szigetekről, hogy azok egy-egy helyszín.

Kis zárójel: (itt jöhetne egy „feszegettük a határokat”-mondat).

A határokat nem feszegettük, csak összemostuk őket. Bizonyos pillanatokban még az előadás alatt sem tudtuk magunknak meghatározni, hogy pontosan miben is mozgunk. Lehet, hogy ez blaszfémia egy színész szájából, de mégis ez az állapot tartotta éberen a játékos figyelmünket és kíváncsiságunkat, és ez tette lehetővé, hogy a játék szabadsággá fejlődjön.

Apropó szabadság. Az évad tavaszán ismét megtapasztalhattuk, hogy milyen a kötöttségekmentes élet: a Dávid Ferenc utcai ingatlanból mennünk kellett, ugyanis lett egy vendéglő-terv konkurenciánk. Érthető. Szerencsénkre a munkálatok elkezdéséig otthagyhattuk a díszleteinket, technikai felszerelésünket és az emelvényrendszert, amit Levivel^[14] odaköltözésünkkor építettünk, kiváló ácsmesteri készségekről téve tanúbizonyságot.^[15]

Tavasszal itt-ott összepróbáltunk még egy gyerekelőadást, a Borsópróbát (2014), játszottunk pár előadást fesztiválokon, de az energiánkat főleg pályázatírásra és térkeresésre fordítottuk.

ZUG-korszak

A 9-es kolozsvári buszjárat ablakából látta meg Levi a hirdetést a Traian utca egy omladozó épületének homlokzatán, és nemsokára már mérőszalaggal a kezünkben szakértettük az újabb romot, amibe színházat álmodtunk. Méreteiben tökéletes volt, kellően magas, oszlop nélküli, udvarral és még egy nem túl nagy raktárhelyiséggel is rendelkezett. Szűk öt hónap alatt sikerült élhető és közönségbarát térré varázsolnunk,^[16] és 2014 októberében megtartanunk benne első előadásunkat (Advertego), néhány meghívott előadással és koncertekkel egyetemben.

A ZUG új fejezetet nyitott: végre emberibb körülmények között tudtunk próbálni, egy színházi stúdióhoz nagyon hasonlító térben, és csak télen került elő a BRACO^[17] meg a síkabát.

Még az első évad őszén (karácsony előtt) mutattuk be a Zérót (2014), ami formailag sokkal kevésbé volt kísérletező vagy szabad, mint az Advertego, esztétikailag és tartalmilag viszont kiforrottabb, kompaktabb előadás lett.^[18]

Tavasz végén nekifogtunk egy elmebeteg projektnek, amit végül egy megszakítás után következő év januárjában mutattunk be, megtörve ezzel a tél tabuját a ZUG-ban. Az előadás Kedd (2016) címen híresült el, és nem tudok róla mondani semmit. Meg kell tekinteni.^[19]

Ha már így belefolytam az előadásaink egyfajta lajstromába, gyorsan pötyögök még néhány előadásról, amit fontosabbnak tartok a ZUG-korból, utána pedig visszatérek általánosabb témákra.

Az egyik (ami miatt a fentebb említett Kedd munkafolyamatát megszakítottuk) a Cosmin Matei által rendezett Occupy Yourself (2015). Az előadás a függőségekkel foglalkozik, Dr. Máté Gábor A sóvárgás démona c. könyve volt az egyik a kiindulópontja, és végül nagyon érzékeny összemosása lett a dokumentarista és a nagyon személyes megközelítésnek (úgy néz ki, jobban kezünkre áll az összemosás, mint a feszegetés). Az előadás legnagyobb pluszát az az őszinteség és empátia jelentette, ami annak idején a hajléktalanos előadásunkból hiányzott. Persze ebben az esetben a személyes kötődést sokkal egyszerűbb volt kitapintani, ráadásul miután egy hétre beutaltattuk magunkat egy rehabilitációs központba, a témáról való gondolkodás teljesen új dimenzióba költözött, és ez az előadást is magához emelte. Onnan kezdve pedig közülünk senkit nem érdekelt (értsd jól!), hogy formailag, esztétikailag milyen volt az előadás, hogy az elején miért zenéljük tizenöt percig ugyanazt az alapot, miközben Hatházi András Máté Gábor tudományos szövegeit énekli háttal a közönségnek. Egyszerűen ezek a dolgok nem vagy „nem úgy” voltak fontosak. Az előadás rendezőjével a következő télen (!) is együtt dolgoztunk a Reacting Chernobyl (2017) c. előadáson, ami ismét egy finomra hangolt, a szerepjátszástól távol álló, performatív (mi?) színpadi jelenlétet, érzékenységet és empátiát követelt, ezért is volt fájó, érthetetlen vagy dühítő, amikor egy-egy kritikus klasszikus sémák szerint (szerep, karakterfejlődés, narratíva, drámai szöveg) próbálta értelmezni – vagy még rosszabb – e kód felől ítélni el. Erre (is) gondoltam, amikor az elején írtam, hogy szűk, vagy belterjes a környezet: ha sikerül is valami autentikusat alkotni, ugyanazon a szitán passzírozzuk át, mert az van a láthatárunkon, kézügyben. Persze leegyszerűsítve, valami vagy jó vagy nem az, ha pedig jó, az általában felmenti efféle kérdések alól az alkotást. Nem tudom.^[20]

A Fishezt 2018 őszén mutattuk be. Az alkotói csapat egy része már a Keddben hasonló hullámhosszon rezgő társaság volt, így jó alkalomnak tűnt, hogy a munkafolyamatot is a közösségi alkotás irányába toljuk. A kiindulógondolat az volt, hogy hozzunk létre egy olyan előadást, amely „zenei struktúrára épül”. Ez így annyira általános és megfoghatatlan volt, hogy a gondolat hamar kikopott, miközben rengeteget kísérleteztünk zenével, tánccal, ritmussal, mozgással, grafikus kottákkal. Ezek legtöbbször látszólag céltalan (pontosabban kevésbé céltudatos) vagy formai kísérletek voltak. Elkerülhetetlenül el is jutottunk a próbafolyamatnak arra a pontjára, amikor fel kellett tennünk a kérdést: de mi a tartalom?^[21] Amikor valamit a nulláról hozunk létre, és az alakuló dolgot nehéz kötni valamilyen szavakban kifejezhető gondolathoz, mindig felüti a fejét a kétely: de mi a tartalom? Nem egy üres forma felé haladunk? Csak blöff, amit csinálunk? A szabadságunkkal gátlástalanul visszaélő szélhámosok lennénk? Lehet a semmiből színházat csinálni? Érdemes?

Utána kopogtat a késztetés, hogy bele kellene gyúrni a tartalmat, vagy valamit, amiről mi azt gondoljuk, hogy az. Mintha a tartalom minden esetben valami konkrétan megfogalmazható kellene hogy legyen. Mintha minden más mehetne a „szép képek”- és a „jó trip”-kategóriába, de semmiképp nem a megfontolandó, komolyan veendő konténerébe.

A kérdés, amit ebben a kontextusban a Fishez feltett számomra, azon szűk határ mibenléte és feltérképezése, amely az öncélúság és az alkotói magabiztosság/önbizalom között húzódik.

A Fishez sem előadásként, sem próbafolyamatként nem volt tökéletes, de olyan irányt fedeztem fel benne, amit szeretek, és amit érdemesnek találok a továbbépítésre. Sajnos a bemutató után a közelgő tél^[22] miatt jegelnünk kellett (az előadás harmadában nem melegít minket ruhanemű), így némiképp elhalt a lendület, amit magával hozott, de mindenképp olyan halmaz, amelybe később biztosan viszszanyúlunk.

Ha létezik a kérdés, hogy „mi is a Váróterem Projekt hangja?”, akkor a Fishez biztosan az egyik, a korábban említett előadások pedig egy-egy másik.

Természetesen még születtek olyan munkák, amelyeket értékesnek tartok, vagy amelyek teljes kudarcba fulladtak, és érdemes beszélni rólu(n)k, de azokról majd máskor, később, füstös (nem!) kocsmákban… Különben lassan olyan hosszúra nyúlik a szöveg, mint a Maratoni Sorsjáték.^[23]

ZUG vs. VtP

A végére visszatérek egy kicsit a ZUG-témakörhöz, illetve ahhoz a furcsa állapothoz, amit az kreált, hogy jó adottságú stúdiónkat befogadótérnek is szántuk, de elsősorban a VtP próbatereként gondoltunk rá.

Azért lett a stúdiónak a társulatétól eltérő neve, hogy a különböző befogadott zenei, színházi vagy más kulturális eseményeket megkülönböztessük a VtP színházi programjától és imidzsétől.

A mieinktől eltérő programok befogadását több szempont vezérelte:

egyrészt

lehetőséget láttunk arra, hogy számunkra példaértékű előadásokat, alkotókat hívjunk meg, tanulás és kapcsolatépítés céljából (ebből volt a legkevesebb, mert sajnos nem tudunk ezekre pénzt és időt szerezni, rosszul menedzseltük a lehetőségeinket)

másrészt

a befogadott rendezvényeknek reményeink szerint hozzá kellett volna járulniuk anyagilag a ZUG fenntartásához (ebből a szempontból sem volt túl rózsás a helyzet, a programok 80%-ban mínuszosak voltak, a válogató-mechanizmusunk is csapnivaló volt, gyakran esett meg, hogy egyszer csak az éterből megjelenő, művészileg sem vonzó, de legalább anyagilag sem nyereséges eseményt fogadtunk be, aminek ráadásul mi lettünk az önkéntesei)

harmadrészt

szerettük volna kinyitni a színházi belterjes közeget, és egy dinamikus kulturális teret biztosítani a városnak, ami sokszínűsége miatt közösségi térként tud üzemelni (az első évadban több bulizós koncert is volt, slam-poetry, meghívott előadás, VtP-s előadás)

Kezdetben a tér is hálás volt a felújításért, és valóban betöltötte a megálmodott funkcióját, még úgy is, hogy az infrastruktúra továbbra is csak a melegebb időszakban tette vonzóvá a nézők számára az ottmaradást, elsősorban a gyengébb romkocsmákat idéző udvartér miatt.

A gond ott kezdődött, amikor tudatosodott (értsd: leesett), hogy ugyanaz az öt-hat ember volt minden eseménynek az önkéntese, technikusa, takarítója, pultosa. Ugyanazok az emberek, akik az eseményeket szervezték, pályázatot írtak, elromlott dolgokat javítottak, beszereztek, próbáltak, készültek otthon próbára, díszletet gyártottak, turnéztak, illetve néhányan a családi életüket is igyekeztek megkezdeni. A ZUG-os program talán mennyiségileg ritkábban, de minőségileg jelentősen kihatott a próbákra. Mert a ZUG és a Váróterem csapata között az átfedés százszázalékos volt.

Ekkor tudatosan visszavettünk a ZUG-os programokból, a bulikat ülős koncertek váltották fel, előnyben részesítettük az olyan félig-meddig önszerveződő programokat, mint a Jamzug^[24]. Mégis, ahogy teltek az évadok, a saját magunk menedzselte tér irányítása sokszor kicsúszott a kezeink közül, és innen-onnan befolyó „szeretet-projektekkel” szabotáltuk a saját munkánkat, és csendesen égettük magunkat kifelé.

Épp, mint a hatóságokat az első hó: felkészületlenül ért minket az, hogy mit jelent egy teret menedzselni.

Egy menedzser szemszögéből valószínűleg vonzóak és hálásak voltak az új kihívások és lehetőségek (havi program, meghívott rendezvények, arculatépítés, közösségépítés stb.), meg persze nekünk is az volt, de ha a legmélyebb szükségleteinkre gondolok, akkor a vágyunk csupán az, hogy színházat szeretnénk csinálni, és ehhez a jelenlegi berendezkedésünkben szükségünk van egy biztonságot nyújtó térre.

A hatodik évadunkat zártuk a ZUG-ban, pontosabban lezáródott. Két héttel egy tervezett bemutatónk előtt. Bántuk?

Nem bántuk. Sirattuk a színházat? Nem. Örvendtük a lélegzetvételnek? Igen.

A lappangási fázis után talán az utolsó évadban ütközött ki legjobban bennünk a kiégés. Ehhez a csillagoknak is össze kellett állniuk: komoly személyi változások történtek a csapatban, futó előadásainkat nem igazán tudtuk játszani, a készülő előadásunk ismét egy magunkból építkező, súlyos, közösségi alkotásban létrejövő, de egyszemélyes családi történetek-saga felé tartott, aminek nem volt eldöntött munkamódszere, bizonyos munkafázisokkal sorrendet vétettünk, vagy átugrottuk őket. Szenvedve, gürcölve és motiválatlanul dolgoztunk, ami kiegészült azzal a tompa nyomással a halántékunkban, hogy ezt nekünk nagyon szeretni kell, végül is rólunk szól. Végtelen elméleti beszélgetések alatt süllyedtünk különböző amplitúdókon a mély közös depresszióba, elkövetve mindent, amivel meggátolhatjuk a bennünk és az anyagban rejlő potenciál kiteljesedését. Ezzel párhuzamosan pedig természetesen folytak az intézményfenntartási rutinok, pályázatok, elszámolások és takarítás, plusz kérdésekkel bombázva azokat a bizonyos klopfolt halántékokat, azt illetőleg, hogy mit és miért csinálunk.

Az előadást a mai napig nem mutattuk be a maga teljességében,^[25] így érthető, hogy a tavalyi évadunk erről szólt, és ennek a depresszív hangulatnak a karantén olyan volt, mint egy zombijátékban a Safe Room. Csak tarthatott volna még.

Kellene az a bizonyos „sabbatical year”, ahogyan ott, nyugaton… kicsit mással foglalkozni, reflektálni… csak valahogy nem megy. Van valami, ami erdélyi, ami azt mondja, hogy nem állhatsz le, hogyha elkezdted, fejezd be, nem mondhatod, hogy meguntad, nem mondhatod, hogy nem jó, te már az vagy, viseld. Valami, ami nem engedi, hogy radikálisat változtass a meglévőn. Ismerős?

Mi ennek a pár hónapnak, azt hiszem, hálásak vagyunk (értsd jól!).

És azért is hálásak vagyunk, hogy az emberek folyamatosan kitartanak mellettünk, még akkor is, amikor a kommunikációs felületeink alapján inaktívnak tűnünk. Rengeteg szeretet áramlik a közösség felől irányunkba, tavaly pedig, amikor a fűtésrendszer kiépítésére gyűjtöttünk, számunkra felfoghatatlan közösségi energia csoportosult körénk. Sokszor már-már érthetetlen számunkra, hogy miért akar annyi színházi alkotó velünk dolgozni. Persze hízelgő, és valahol létszükségletünk is ez a bizalom, de nehéz felfognunk, hogy erre valahogyan rászolgáltunk volna. Mindenesetre nagy köszi!

Sabbatical valószínűleg nem lesz, majd megoldjuk járó motorral, mint mindig. Valahogy. És majd az is kiderül, hogy mennyire kompatibilis a független színház a nyáron a csapatba született két gyerekkel.

…

A jelenlegi és a legutóbbi mondat leírása között eltelt egy hónap és hat nap, én pedig az elmúlt öt évben először takarítok többet az otthonomban, mint a ZUG-ban. Ebből a tapasztalatból egyelőre annyi következtetést tudok levonni, hogy egy gyerektől a független színház is koszosabb lesz. A nézőknek persze ez nem tűnhet fel, mert előadások előtt természetesen leverjük az omladozó vakolatot, és kiseprünk.

Végezetül, egy viszonylag megalapozott hírrel és egy felhívással szeretnék búcsúzni.

Három, vészmadártávlatból valóságosnak tűnő (be)záróbuli után, jó eséllyel a ZUG most valóban utolsó évadát tölti a Traian u. 40–42. szám alatt, úgyhogy ha megoldódni nem is, de megszűnni látszik a VtP vs. ZUG-kérdés. Ez volt a hír.

A felhívás pedig így szól:
ha tudomásotok van oszlop nélküli, legalább 15 x 6 x 4,5 m méretű, járulékos helyiségekkel rendelkező térről Kolozsváron, amit szívesen bérbe adnának, és ahová zimankós őszi estéken is szívesen kimozdulnátok előadást nézni, kérjük, jelezzétek nekünk itt: waitingroomproject@yahoo.com.

Ha pedig mi találnánk (ki mást), mi is jelezzük majd nektek itt: www.facebook.com/varoteremprojekt
meg itt varoteremprojekt.ro.

---

^[1]„Álom” és „malom” végzetszerű egybeolvadása a.k.a. független színház.
^[2]A Facebook élő közvetítése kb. egyperces delay-t produkál, és a csiszoltabb felületeken is van még smirglizni-való.
^[3]Évfolyamtárs, alapító tag, barát (növeld a honlapunk nézettségét, és nézz utána itt: https://www.varoteremprojekt.ro/hu/tarsulat/?category=team&member=visky-andrej).
^[4]Malternatív Színház (felmerült opció, az egyetemen szerettünk szerelni, fúrni, faragni, építeni, és vicces).
^[5]BetOn Stúdió (felmerült opció, mondtam, hogy szerettünk építeni, fogadj ránk).
^[6]Már volt egy Plan B galéria Kolozsváron, és amúgy is ez Plan A.
^[7]Szélsőséges statiszta-csoportosulás, jelmondata „Fényből az árnyékba”. Bővebben róla egy játékos színházi szótárban: Kisvárdai Lapok, XI. évfolyam 4. szám – 2009. 06. 22. 7.
^[8]ZUG Független kultúrzóna Kolozsvár, Traian u. 40–42. szám, a Váróterem Projekt játszóhelye, egyéb zenei és színházi projektek befogadótere.
^[9]Hivatalos nevén Diákművelődési Ház, vagy még hivatalosabban Casa de Cultură a Studenților.
^[10]https://www.youtube.com/watch?time_continue=9&v=ubCuFilyZdo&feature=emb_logo
^[11]Évfolyamtárs, barát, a technika ördöge.
^[12]Itt engedtessék meg egy hozzászólás az egyik szerkesztő részéről. Zsigmond Andinak egész jó élményei vannak erről az előadásról (ahogy a korábban „lesajnált” Mit csináltunk három évig?-et is mérföldkőnek tartja). Nem szokás persze így belekommentelni valakinek az írásába, de a Zsolté megbírja, nem?… S miért ne legyen kerekdedebb a kép. 🙂
^[13]Csak az időrendiség látszata, valójában párhuzamosan.
^[14]Imecs Levi, a VtP vezetője; az, aki az 57. oldalon látható, ahogy egy főnökhöz illik, teljes harci díszben (szerk. megj. – továbbra is Zs. A. kommentál). Frissítés: a nyomtatotthoz képest előbbre került a kép. (onl. szerk. megj. – ezúttal B. R.)
^[15]Színpadiemelvény-készítést vállalunk itt: 0749-255462.
^[16]Egy kedves támogatónk munkás csapata segített vakolni, ajtókat betenni, padlózni. Mi irodát építettünk, WC-t csempéztünk, flexeltünk, festettünk, takarást varrtunk, mint egy igazi törzs.
^[17]Társulatunk jó barátja, egy 16 kWh teljesítményű, fiatalabb korában csendesebb, idősebb korára Boeing-hangot imitáló, piros hőfúvó.
^[18]Újabb szerk. megj. köv.: sokáig szórakoztunk azzal, hűséges VtP-nézők, hogy összevetettük, melyik előadást csípjük jobban, az Advertegót vagy a Zérót. Nálam az Advertego volt a nyerő, nem függetlenül Csepei Zsolt performatív-vicces jeleneteitől. Evvan… (Zs. A.)
^[19]Az az igazság, hogy most épp nem lehet, mert A színésznő elköltözött a városból, és A kórus fele babát nevel, de óh!, reméljük, hogy lesz még Kedd valaha.
^[20]A szerkesztő ismét beledumál: nem vitatkozni szeretnék Zsolttal (biztos?), de nekem ez a két előadás nem jött be annyira, mint neki – fránya kritikus… Engem érdekelt, hogy formailag, esztétikailag milyen egy előadás. Ez akkor(a) baj? ☺(Zs. A.)
^[21]Egy egész évig tartó, be nem fejezett projektünk óta nem vagyok hajlandó munkafolyamatban ’forma vs. tartalom’-vitákban részt venni. (Tartalom és forma közötti fontossági sorrend a második legnehezebb megoldandó kérdés a világegyetemben, a ’keleti kérdés’ után.
^[22]Nem, nem a kék szeműek a Game of Thrones-ból.
^[23]Ravasz… 2011-ben a Kolozsvári Magyar Napok keretében játszottunk egy tizenkét órás improvizációs előadást ezzel a címmel.
^[24]Zenés impró-jam, kéthetente a ZUG-ban, a pre-COVID-érában.
^[25]Volt ősszel egy bemutatója a ZUG-ban, de azóta sokkal inkább egy több száz négyzetméteres kiállítótérben képzeltük el, már amikor sikerült elképzelni, hogy valaha összeáll.