Cristina Modreanu: Miért égetően szükséges a kulturális szektor reformja?

A Játéktér 2021/3. számából
Fotó: www.revistascena.ro

A nyilvános térben nemrégiben felvetődött a következő kérdés: Miért jön lázba mindenki annak hallatán, hogy módosítani akarnak egy látszólag obskurus törvényt, mégpedig a 189-es számú sürgősségi kormányrendeletet?^[1]

Arról a – mostanra hírhedtté vált – rendeletről van szó, ami az állami kulturális intézmények igazgatását érinti. Ezt 2008-ban fogadták el, de azóta addig módosították, amíg felismerhetetlenné nem vált.^[2] Miért annyira lényeges ez? Azért, mert a legtöbb művész és kulturális szektorban dolgozó személy szakmai élete attól függ, hogy ki vezeti ezeket az intézményeket. Szintén ez határozza meg a kulturális termékek és rendezvények kínálatát, illetve a kultúrafogyasztási szokásokat, ami mára nálunk – nem véletlenül – a szabadesés állapotába került.^[3]

Történeti áttekintés

Négy évvel ezelőtt egy kulturális miniszter már mandátumának legelején tanúsította, hogy nyitott, megérti a szektor problémáit, és reformot szeretne. Ilyen erényekkel Romániában már régóta nem találkoztunk. Ő mégis arra kényszerült, hogy lemondjon az akkori technokrata kormányban betöltött tisztségéről, ugyanis arra törekedett, hogy ne csak ígérgessen, mint elődei, hanem megvalósítsa a reformokat, amiket a kultúremberek kértek, sőt követeltek. A törvény, amivel el akarta kezdeni a változást, a 189-es sürgősségi kormányrendelet volt.

Időközben ez a miniszter, név szerint Vlad Alexandrescu, szenátor lett, és ilyen minőségében sem feledkezett meg a kulturális szektorban dolgozók óhajairól; következetesen igyekezett a reformokat gyakorlatba ültetni. Próbálkozott, kudarcot vallott, újra nekiveselkedett, hol diplomatikusan, hol kevésbé ötletes módon vagy egyenesen a türelmét vesztve. De végül egy két párt közötti megállapodásra alapozva sikerült más pártokhoz tartozó politikusokat is meggyőznie, hogy szavazzák meg a törvény módosítását, a legfontosabb rendelkezését egy olyan törvényhozási ökoszisztémában, amire nagyon ráférne a változtatás. Miután a szenátus számos helyreigazítással megszavazta a 189-es sürgősségi rendelet módosításait, amelyeket Vlad Alexandrescu Lucian Romașcanuval együtt terjesztett elő, elérkezett a törvényhozási folyamat utolsó lépése: a tervezet megvitatása a parlamenti bizottságokban, valamint megszavazása a képviselőházban. Ezen a ponton feltűnt, hogy gyanúsan sokan szeretnék a kezdeményezést elutasítani.

De miért? Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogyan választották eddig a kulturális intézmények vezetőit. Éveken keresztül azt a mintát követték, hogy a menedzser vagy az igazgató az illető terület (például a színház, a film, a képzőművészet) jelentős személyisége kell hogy legyen, akinek megvan a kapcsolati tőkéje. Őt a kulturális miniszter vagy a település polgármestere nevezte ki, és ez a férfi (mert szinte mindig férfiakról van szó) kénytelen volt menet közben elsajátítani minden szükséges tudnivalót és készséget: hogy mik a hatályos törvények, és ezek hogyan befolyásolják az illető területet, hogyan kell a költségekről elszámolni, hogyan működik a beszerzés, miért szükséges az intézmény belső szabályzatát megírni, mi fán terem az organigram, és így tovább. Nagyon mélyen gyökeret vert a mentalitás, hogy „nálunk így szokás”. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a 189-es számú sürgősségi rendeletet 2008-ban szavazták meg Bukarestben, ahol a legtöbb kulturális intézmény található, a színházakban mégis csak 2014-ben kezdték gyakorlatba ültetni. A rendelet értelmében ekkor vezették be a rendszeres értékelőket, a munkahelyek elfoglalására versenyvizsgát írtak ki, de az igazgatói tisztségeket továbbra is ugyanazok az emberek töltötték be. Még így is azt mondhatjuk, hogy ekkor zárult le hivatalosan a feudális rendszer a kulturális intézményekben.

Ez a modell az évek során egyre halmozta a frusztrációt, és azt, hogy kulturális intézmények dolgozói egy helyben toporognak, nem fejlődnek, elkényelmesednek, sőt egyenesen elfásulnak, és minden elposványosodik. A színházakban – elsősorban ezeknek a helyzetére hivatkozom a továbbiakban – így született meg a „könyvelőnő vezette intézmény” (itt pedig szinte mindig nőkről van szó) modellje, vagyis az az iroda, amelytől minden művész retteg, különösen a díszlettervezők, mert itt hangzik el a leggyakrabban a közismert fordulat: „ezt nem lehet megcsinálni”. Miért nem lehet? Mert a könyvelőnő azt mondta. De hol van mindeközben az igazgató? Általában a színpadon, mert színész, vagy annak közelében, mert rendező – mivel, ne feledjük, a szakma jelentős képviselőjének kell lennie.

Lássuk tehát, melyek a 189-es rendelet kulcsfontosságú részei, amelyeket módosítani akarnak, és miért borzolja ez a kedélyeket?

Művésznek vagy menedzsernek lenni – ez itt a kérdés?

A jelenlegi módosítási indítványok egyik legfontosabb része azt írja elő, hogy aki egy kulturális intézmény igazgatója szeretne lenni, annak meghatározott időre le kell mondania önmegvalósítási projektjeiről, hogy minden energiáját az intézmény és kollégái javára fordíthassa.^[4] Vagyis el kell döntenie, mit szeretne valójában: egy kulturális intézményt fejleszteni, vagy a saját kreativitását kibontakoztatni (a színház esetében: játszani és/vagy rendezni). Az utóbbi 30 év tapasztalata bizonyítja, hogy ezt a két különböző feladatot egyszerre nem lehet rendesen elvégezni. Nem is beszélve azokról a visszaélésekről, amelyekre akkor kerül sor, ha az a személy dönti el, milyen előadásokat fognak bemutatni, aki maga rendezi őket, vagy játszik bennük (esetleg mindkettőt), és szintén ő állítja össze a műsort, létrehozva a siker vagy a bukás illúzióját. Márpedig voltak ilyen visszaélések, és ezek ellen nyilvánosan is panaszt emeltek, legutóbb például a Bukaresti Nemzeti Színházban, amely a romániai színházi mozgalmak zászlóvivőjének hiszi magát.

Európai szinten persze vannak jó példák, amelyekre egyesek folyton hivatkoznak, csak épp arra nincsenek tekintettel, hogy ezeknek a hátterében egy hosszú idő alatt kidolgozott komplex törvényhozási rendszer és annak következetes gyakorlatba ültetése áll. A színház esetében olyan rendezőket emlegetnek, akik akár 10 évnél is több ideje vezetnek egy színházat, és képesek azt egy egyre felívelő pályán, a nemzetközi siker útján megtartani (a legnépszerűbb példa Thomas Ostermeier). A külföldi modellek azonban eltérnek az itthoniaktól, a német rendszerben például a színház vezetésének felelőssége megoszlik a művészeti igazgató és az intendáns között. Előbbi alakítja ki az intézmény vízióját és felel a szakmai tervekért, utóbbi azok megvalósításáért, a szabályok betartásáért, az adminisztrációért. Ezeknek a feladatoknak a különválasztása megengedi, hogy a művésznek elegendő ideje legyen az alkotásra, ugyanakkor távol tartja őt az olyan döntésektől, amelyek érdekkonfliktushoz vezethetnek, mint például a műsor összeállítása, a fesztiválokon való részvétel, a honoráriumok összegének meghatározása stb. Az osztrák rendszerben minden adminisztratív feladatot egy külön osztály lát el, és ez a művészeti igazgatót minden ilyen irányú döntésből kizárja.

Veszély akkor áll fenn, ha minden döntés egyetlen ember kezében van, aki művész és egyben menedzser is. És ugyanebben az esetben válik lehetetlenné, hogy az illető a munkájára összpontosítson, mert a különböző természetű feladatok megosztják a figyelmét. Miért lenne szükséges korlátozni az igazgató azon jogát, hogy megvalósítsa saját projektjeit abban az intézményben, amit vezet? Azért, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy intézményeink fejlődésének jelenlegi stádiumában még korlátozásokra, tiltásokra van szükség, és lesz is egészen addig, amíg meg nem tanuljuk felelősséggel használni a szabad akaratunkat.

A művész kortalan?

Az aktuális módosítási javaslatok másik lényeges pontja az igazgatók nyugdíjazását érinti. Annak az intenzív lobbinak köszönhetően, amibe hatalmas energiát fektetett maga Ion Caramitru, a Román Színházi Szövetség (UNITER) elnöke is, a kulturális intézmények vezetői egyszerűen fölötte állnak a nyugdíjtörvénynek, és tisztségüket öröklétre szenderülésükig tölthetik be. Caramitru azzal érvelt, hogy „a művész kortalan”, a kreatív energiának nem szabhat gátat az évek múlása. Ez teljesen igaz, azonban ebben az esetben nem a művészről van szó, hanem a menedzserről, az ő munkabírásáról, energiájáról, és nem utolsósorban a kortárs életvilághoz, a legújabb ötletekhez és trendekhez való viszonyulásáról. Az is igaz, hogy vannak olyan kivételes emberek, akiken nem fog az idő, de a törvényeket nem a kivételek alapján hozzák meg. Egy további – szomorú és mélyen emberi – igazság pedig az, hogy a tisztségükben megöregedett emberek a legtöbb esetben megmérgezik környezetüket, akadályokat gördítve mások munkája elé.

Emiatt az alcímben feltett kérdésre adható legméltányosabb válasz az, hogy a művész lehet kortalan, de a menedzser minden bizonnyal nem az, főképpen egy olyan világban, amit az egyre gyorsuló változás határoz meg, és amelyben ezért elengedhetetlenül szükséges a rugalmasság és az alkalmazkodókészség (amint azt a világjárvány miatt előállt helyzet is mutatja). És ha a menedzser nem tudja ezt a ritmust tartani, az a sajátján kívül mások sorsát is megpecsételi: az intézményben dolgozó művészekét és más alkalmazottakét. Ezáltal pedig egyre mélyül a közönség és a színház között tátongó szakadék, mert a nézők előtt nyitva áll az egész világ kulturális kínálata, és ezért elvárásaik nem stagnálnak.

Van egy további szempont is: az elmúlt három évtizedben a román társadalmat a gerontokrácia határozta meg. A közösségek nehezen nyitnak az újdonságokra, eluralkodik rajtuk a fojtogató légkör, amit olyan emberek meghaladott gondolkodásmódja hoz létre, akik a szabályok hiányában visszaéltek hatalmukkal, és a belterjes rendszerben állandósították ezt az állapotot. A törvényhozók felelőssége lenne, hogy a helyi igényekre szabott intézkedésekkel kiiktassák az ilyen rendellenességeket, amelyek ártanak az intézményeknek és a társadalomnak. Az amerikai kifejezéssel élve: egy affirmative action szükségességéről van szó, olyan jótékony beavatkozásról, ami lehetővé tenné új ablakok kinyitását, a kulturális rendszer szellőzését. Meglehet, hogy ebben a folyamatban „fel kell áldozni” néhány kiváló embert, akik túllépték a nyugdíjkorhatárt, de vajon ennél igazságosabb-e, hogy egy egész generációt áldozzunk fel, akik most 40−50 évesek, és egyszerűen el van zárva előlük az előrelépés egyébként természetesen adódó lehetősége?

Igazgató – életre szóló tisztség?

Egy másik kulcsfontosságú javaslat annak meghatározása, hogy valakinek hány menedzseri mandátuma lehet. Jelenleg a kulturális minisztérium által közvetlenül finanszírozott állami intézményekben egy igazgató mandátuma 5 évre szól, a helyi közigazgatáshoz tartozó intézményekben ez 4 vagy esetenként 3 év (erről a helyi hatóságok döntenek). Jelen pillanatban semmilyen szabály nem korlátozza a betölthető mandátumok számát, ami a nyugdíjazás felfüggesztése miatt gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy igazgató élete végéig megmaradhat tisztségében. A parlamentben jelenleg megvitatott módosítási javaslatok azt eredményeznék, hogy minden mandátum 5 évre szóljon, de egy személynek legtöbb 2 mandátuma lehessen ugyanabban az intézményben. A hatóságok csak kivételes esetben hosszabbíthatnák meg az illető igazgató szerződését: ha rendkívül áldásos a tevékenysége az adott intézményben.

Nemcsak a menedzsmentkézikönyvek szólnak amellett, hogy valaki legtöbb 10 évig legyen ugyanabban a vezetői pozícióban. Nagyon világosan bizonyítja ezt az utóbbi 30 év tapasztalata is, amire visszatekintve olyan érzés tölt el, mintha semmiből sem tanultunk volna. Az utóbbi 5 évben több romániai kulturális intézményben egyre növekedett az elégedetlenség,^[5] az alkalmazottak utcára vonultak, nyilatkozatokat írtak, tüntetéseket szerveztek, így követelve a hatóságok közbelépését, amelyek azonban nemcsak a problémák kezelésére bizonyultak alkalmatlannak, de még azt sem értették meg, hogy ezek honnan erednek. Nos a legtöbb esetben onnan, hogy mindkét fél (ti. a menedzser és a munkaközösség) hozzájárul ehhez az elposványosodáshoz, mert erőlteti azoknak a „szerződéses viszonyoknak” a meghosszabbítását, amelyek már régen lejártak. Illetve onnan is, hogy krónikus dialógushiány jellemzi a vezetőség és az alkalmazottak viszonyát, és semmilyen eszköz nem áll rendelkezésre a visszaélések kezelésére.

Megint csak elmondható, hogy a nyugat-európai modellek nem alkalmazhatóak itt, egy olyan társadalomban, amely a fejlődés más szakaszában áll, a korrupció és a visszaélés mindennaposak, a személyes érdek pedig a közérdek előtt áll. Szintén arra jutunk tehát, hogy a törvényhozó kötelessége beavatkozni, megelőzni az esetleges visszaéléseket, olyan adminisztratív kereteket létrehozni, ami ezeket kiszűri (például a menedzserek igazságos, transzparens, szakmailag korrekt értékelése által, amit a 189-es sürgősségi rendelet módosítási javaslata is magában foglal).

Színházak a reform mellett és ellen

Ideális esetben a törvényeket össze kellene hangolni. A színházak esetében például sok problémát megoldana, ha módosítanák a színháztörvényt (a 2007-ben megszavazott 21-es rendeletet), de az igazság az, hogy a mi kultúránkból hiányzik az újító koncepció. Sőt általában bármilyen koncepció hiányzik, legyen az intézményes vagy rendszerszintű. Nincsenek terveink: sem a saját életünkre, sem a társadalom, sem az ország számára megalkotott tervek. Oltjuk a tüzet, ha kiüt, kötözzük a sebesülteket, ha véreznek.

Szinte minden színházigazgató aláírta a beadványt, amelyben azt követelik, hogy a parlament szavazzon az itt említett módosítások ellen. Ez a tény sajnos azt mutatja, hogy az igazgatók úgy döntöttek, újratermelik a problémákat, amelyekre paradox módon ők maguk panaszkodnak folyton. A bátorság, a felelősségvállalás, a tettrekészség hiányának vagyunk tanúi. Ennél a gesztusnál mi sem bizonyítja jobban, hogy úgy érzik, lemaradtak, vagy valami megnevezhetetlen gonosz erő fenyegeti őket, valamint, hogy merevek és a változásra képtelenek. A helyreigazítások, javaslatok megfogalmazására rá se hederítettek, pedig akkor a meglevő hibákat javíthatták volna, de annál elevenebben, mondhatni egy emberként tiltakoznak most a reform ellen. Alkalmazottaik véleményére persze most sem voltak kíváncsiak.

Csakhogy az utolsó ilyen megmozdulás óta, amelyre 2014-ben került sor, a helyzet megváltozott. Ma, 30 évvel a rendszerváltás után, azon a ponton állunk, ahonnan szintet lehetne lépni, már megmutatkoztak annak a jelei, hogy ez lehetséges, egyre több művész belátta, hogy az ő közreműködésükre is szükség van a társadalom változásához, és nemcsak tüntetések és civil kezdeményezések formájában, hanem azáltal, hogy elolvassák a törvényeket, megértik, hozzászólnak és helyreigazítják őket. A művészek és kultúremberek, akik tegnap még a saját munkaszerződésüket sem olvasták el, ma már ismerik a pénzügyi szabályokat, megtanulták egyedül elkészíteni az adóbevallásukat, csoportokba szerveződnek, és a nagyobb szakszervezetekhez fordulnak, megküzdenek függetlenségükért egy olyan rendszerben, amely menet közben változik az ő segítségükkel. Éppen azért, hogy ez a szintlépés lehetségessé váljon Romániában, elengedhetetlenül szükségesek a következő szabályok: a nyugdíjkorhatár betartása, a betölthető mandátumok számának korlátozása, a választás a művészi vagy menedzseri karrier között. Semmi értelme annak, hogy ezeket a szabályokat elvont formában közelítsük meg, mert abból a szempontból kell őket megvitatni, hogy mennyire igazodnak a konkrét helyi igényekhez, problémákhoz.

Annak lenne értelme, hogy végre felfogjuk: az itt tárgyalt okokból a kulturális reform halaszthatatlan.

* * *

Egyetlen törvényhozó sem állhat elő tökéletes tervezettel, éppen ezért szokták az ilyen javaslatokat mind összeállításuk szakaszában, mind pedig a szavazás előtt megvitatni. A 189-es sürgősségi rendelet esetében szerencsére több helyen is igazítottak az előterjesztésen, úgy, ahogyan azt a kulturális minisztérium vagy a kulturális szektorban dolgozók javasolták, többek között a színházat érintő kérdésekben is.^[6] Ezeket már belefoglalták a törvénytervezetbe, hogy a leendő törvény minél jobb legyen.

A különbség azok között, akik egészében elutasítják a reformot, és akik erőfeszítést tettek, hogy hozzájáruljanak a javaslatok optimalizálásához, hozzáállásbeli különbség.

Nem tartom szükségesnek megjegyezni, hogy a két megközelítésmód közül melyik szolgálja az előrelépést.

Fordította András Orsolya

^[1]Az írás eredeti, román nyelvű megjelenési helye: Cristina Modreanu: De ce e necesară reforma în cultură și de ce nu mai poate fi ea evitată. Scena.ro, 2020. június 6. Lásd: https://revistascena.ro (szerk.megj.)
^[2]Akinek van türelme végigböngészni a módosításokat tartalmazó táblázatokat a Hivatalos Közlöny honlapján, látni fogja, hogy a rendeleten 2009-ben kétszer változtattak, majd ismét módosították 2010-ben, 2013-ban és 2014-ben. A legutolsó „korrektúra” alapján az állami kulturális intézmények igazgatóinak nem kell feltétlenül nyugdíjba vonulniuk a törvényes korhatár elérésekor.
^[3]Lásd az INCFC (Országos Kultúrakutatási és Művelődési Intézet) kultúrafogyasztásról szóló kimutatásait: www.culturadata.ro
^[4]A rendelet legutóbbi verziója, annyi alkudozás és módosítás után azt foglalja magában, hogy a menedzser évente legfennebb egy projektet irányíthat abban az intézményben, amelyet vezet.
^[5]A színházi világban köztudomásúak a bukaresti opera, a Bukaresti Nemzeti Színház, a brassói Sică Alexandrescu Színház, a Iași-i Nemzeti Színház és a iași-i opera esete.^[6]https://apelpentrucompetenta.wordpress.com