Brassai Eszter: Kőszínházon innen, kismamagettókon túl

Brassai Eszter: Kőszínházon innen, kismamagettókon túl

A Játéktér 2016. tavaszi számából

Fotó: Szőcs Tímea, Kolozsi Borsos Gábor

Interjú Boros Kinga egyetemi oktatóval, dramaturggal, kritikussal, a Terminus című közösségi színházi előadás alkotójával.

Nőként, ráadásul kétgyerekes édes­anyaként aktívan részt veszel a szín­házi életben. Hogyan tudod egyeztetni a két világot?

Már amennyire aktívan… Amióta a gye­rekeim megszülettek, legfeljebb havi két elő­adást látok, szóval rendesen kiiratkoztam a szakmából. A színház nem egy családbarát műfaj. Egy este hétkor kezdődő háromórás előadás három napra felborítja a család na­pirendjét – kinyúlik a lefekvés, napokig későn kelünk, elkésünk, hiszti van. Nem beszélve arról, ha alkotóként vagyok jelen egy előadás­ban. Olyan próbafolyamatot, amilyen például a 20/20 volt, amit napi 14-15 órában, hajnalig próbáltunk, ma már nem vállalnék. Ha nagyon erősen akarok fogalmazni, ebben a szakmá­ban a család fogyatékosság. Tegyük hozzá: a gyerek első számú gondozója a mi társa­dalmunkban többnyire, így a mi családunkban is az anya.

A nőknek mint színházi embereknek csa­lád nélkül is nehéz érvényesülni a színházban. Gyerekkel még nehezebb. A vezető pozíciók­ban, a rendezői székben leggyakrabban férfiak ülnek. Miben látod ezeket a nehézségeket?

Teatrológiát végeztem, amikor felvételiz­tem, elsősorban dramaturg akartam lenni. Sok évvel azután, hogy diplomáztam, jöttem rá a döntésem egyik, akkor még nem tuda­tos okára. Mindig is taszított az ún. művész­színházi működésnek az a sajátossága, hogy erősen hierarchikus rendszerként működik: a rendező státusza már-már isteni, mindenki más pedig alatta van, őt szolgálja. Ez a vi­szonyrendszer nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent, és gyakran eredményez túlkapásokat. Ezzel nem akarom kétségbe vonni a rende­zői színház eredményeit, viszont a dolognak az a része zsigerből taszított mindig, hogy a rendező kénye-kedvének emberileg ki van szolgáltatva mindenki, aki elvben egyenrangú munkatársa, és agyát, lelkét, testét beleteszi abba, amire aztán a rendező ráírja a nevét. Tizennyolc évesen azt hittem, a dramaturg kívül marad ezen a hatalmi játszmán, hogy ő szürke eminenciás, meg világok közt közvetí­tő Hermész… Na, hát túl sok Visky Andrást ol­vastam. Ehhez képest az egyetemi évek alatt már azt láttam, hogy a dramaturgban bárki megtörölheti a lábát. A Terminus plakátjára azt írtuk, „Alkotók:”, és névsor szerint felsoroltuk a három színész és az én nevem, mert nem volt hagyományos értelemben vett drámaíró, rendező, dramaturg, és az is kérdés, hogy mindenki, aki ebben a színházi eseményben fellép, az színésznek mondható-e. Azt hi­szem, ma már egész másképp gondolkodunk a szerzőségről a színházban is. Amikor a Ter­minuson elkezdtünk dolgozni, azt mondtam a színészeknek, alkotótársakat keresek magam mellé, nem végrehajtókat. Olyan embereket, akikkel együtt csinálunk valamit, amiről abban a pillanatban még nem tudtam, pontosan mi­lyen lesz, mert nagyban függött attól, hogy ők mit hoznak bele és mit várnak tőle.

Dálnoky Csilla és Czikó Juliánna a Terminus c. előadásban. Fotó: Szőcs Tímea

A Terminusban a születés, szülés témáját boncolgatjátok. Azt tapasztalom, ez az egyik legkevésbé érintett téma színházi előadások­ban. Sőt, talán tabutéma is. Mindezt pedig egy összetett és nem mindennapi formába csomagolva nyújtjátok a nézők fele. Menynyire voltak nyitottak a munkatársak a mód­szer iránt?

Mifelénk a színházi felsőoktatás arra készít fel, hogyan legyél jó színésze egy rendezőnek, egy társulatnak. Kevéssé tanít meg az önálló­ságra. Akik leszerződnek egy társulatnál, sok évig ott maradnak, és ehhez jól kell érezniük magukat azon a helyen, amit ebben a hierar­chiában betöltenek. A kollektív alkotás ehhez képest egész másfajta szabadsággal és fele­lősséggel jár. A Terminust ebből a szempont­ból félsikernek gondolom.

Milyen visszajelzést kaptál a szakmától, il­letve a közönségtől?

Kézzelfogható szakmai visszajelzést, elő­adás-kritikát egyáltalán nem kaptunk, illetve a gyergyói Nemzetiségi Színházi Kollokvium után Győrfi Kata és Kovács Bea említést tet­tek rólunk a fesztivál-beszámolóikban, de ennyi. Tizenegy alkalommal játszottuk a Ter­minust, ezalatt többször hívtunk kritikusokat és fesztiválválogatókat is, és általában már azon elbukott az ügy, hogy nem tudtak-akar­tak eljönni a még oly közeli városokból sem, mint Udvarhely vagy Sepsiszentgyörgy. Ez nem egy megkülönböztetetten rossz helyzet, hanem ez a jellemző. Erről panaszkodik a leg­több erdélyi színház, kivéve a felkapott „na­gyok”. Erről panaszkodik bárki, aki kilép a ma­instreamből – gondoljunk a Zsigmond Andrea Facebook-profilján az ősz folyamán lezajlott „kritikavitára”, amelyben többek közt Bogdán Zsolt sérelmezte, hogy a kritika nem foglalko­zik az önálló előadóestjével. Én ezt a helyzetet több oldaláról látom és élem, tudom, hogy nincs olyan, hogy „a kritika” – emberek van­nak, akik egyszerre több műszakot visznek, tanulást, tanítást, szerkesztést, dramaturgko­dást, családot. Nem dőlök kardomba, amiért nincs a Terminusnak vaskos sajtódossziéja, bár persze örülnék, ha egy-egy kritikából választ kapnék az engem kínzó kérdésekre, hogy az esemény bizonyos pontjai mennyire működnek.

Abban a nagyszerű helyzetben vagyunk, hogy mivel az esemény a kőszínházihoz ké­pest informálisabb keretek közt, egy kávéház­ban történik, és a végén van egy részvételi színházi jelenet, a nézők mindig visszajeleznek, pontosan „érezzük” őket. A számomra legkedvesebb visszajelzés az, hogy Dálnoky Csillához minden egyes játszási alkalom után odamegy valaki, hogy elmondja neki a maga szülés- vagy születéstörténetét. Ezek a né­zők az „ideális befogadók”, ők azok, akikben tényleg sikerül megnyitni valamit, és akik töké­letesen érzékelik azt a rugalmas konvenciót, amelyben a színész és civil, színész és néző határok bizonytalanná válnak. Megerősít, hogy sokan mondják, fontos nyilvános térben be­szélni a szülésről a maga komplexitásában, amiről amúgy csak a kismamaklubok gettó­jában és a női magazinokban ildomos szólni. És nagyon örülök, ha értékelik a Terminus polifóniáját, illetve ha azt mondják, szeretné­nek még több előadást látni ebben a színházi kulcsban. Ez azért értékes számomra, mert nem mint szülésaktivista voltam a projektben, hanem mint színházi ember, aki először pró­bálkozik egy adott színházi formával. Nagyon izgat a részvételi színház, a közösségi szín­ház, amire Erdélyben még alig akad példa. Eszméletlenül jó lehetőségeket látok benne, akár abban a kontextusban is, hogy a mai er­délyi közönség egy fontos hányada máig az összetartozás élményét keresi a színházban.

Természetesen kaptunk kevésbé lelkes visszajelzéseket is, vannak, akikhez nem si­kerül elérnünk, és a Terminus után sem értik, „mi ez a nagy fakszni”, meg hogy miért kell ilyen intim dolgokról nyilvánosan beszélni. Ez érdekes jelenség, elgondolkodtató, hogy mi­közben a meztelen női test és a szexualitás reprezentációja mostanra azért többé-kevésbé elfogadott a színpadjainkon, a szülés, amely szintén fontos része a női szexualitásnak, még tematikusan sem jelenhet meg. Voltak olyan nézőink is, akik azt mondták, többet vártak ezektől a színészektől. Ilyenkor nagyon izgalmas végiggondolni, hogy az illető milyen előképet hoz magával, milyen előadásokban, milyen szerepekben látta ezt a három embert, tehát mi az a „több”, amit hiányol. A Termi­nusban nincs se színdarab, se „nagy szerep”, se díszlet, se jelmez, se zene, se világítás, de még színház se abban az értelemben, ami az épületet és a „körítést” jelenti. Nekem ez mind nem állt rendelkezésemre, de nem is nagyon hiányoltam. A téma érdekelt, a színé­szek energiája meg a helyszín. A Petőfi Kávé­ház tere irtó izgalmas, sok osztással: oszlo­pok, lépcső, szintkülönbségek. Valamint úgy is mint városi tér: Csíkszereda központjában van, egyik fala üveg, rányílik a városra. Úgy képzeltem el, mint egy agorát, egy olyan he­lyet, ahol a város lakói összegyűlnek és meg­vitatják a számukra fontos kérdéseket.

Kozma Attila, Czikó Juliánna és Dálnoky Csilla a Terminus c. előadásban. Fotó: Szőcs Tímea

A férfiak mennyire tudnak bekapcsolódni az előadás folyamába? Itt főleg a közönséggel folytatott vitaszínházi részre gondolok.

Embere válogatja. A nőket, főleg ha már anyák, nyilván könnyebb megszólítani, de azért köztük is akadnak néha a szájukat ma­kacsul összeszorítók. És vannak férfiak, akik lelkesen vetik bele magukat az utolsó jelenet kiscsoportos párbeszédébe, amelyben az a „feladat”, hogy a nézők rakják össze egy el­kezdett jelenet befejezését, egy jó szülés tör­ténetét. Nagyszerű, amikor azt látod, hogy valaki számára biológiai nemétől függetlenül működik a produkció. És persze vannak, akik hallgatnak, és előfordult, hogy valaki ízetlen poénokat sütött el. Mondjuk elég lehangoló, amikor a Terminusban elhangzottak után vala­ki azt képes mondani, hogy szerinte jó szülés az, ahol az orvos eggyel többet ölt az apuka örömére. Nehéz ilyenkor nem otthagyni az egészet, és vad konyakozásba kezdeni bána­tomban. Nem akarom a magam szülésideálját belesulykolni a fejekbe, de örülök, ha eggyel többet gondolnak a végén a nézők, mint ami­vel bejöttek. Ez a társadalmi beavatkozás a legkevesebb és a legtöbb, ami elérhető.

Hogyan látod a női színházi szakma jövő­jét? Hol kellene kezdődjön a változás, és mek­kora változást kíván ez a művészeti ág?

Nem gondolom, hogy különösebben dol­goznom kellene egy ilyen ügyön, hogy nők a színházban. Amikor egy előadáson dolgozol, csak önmagadért vagy felelős, nem törőd­hetsz „ügyekkel”. Semmilyen rendszer nem változtatható meg izomból, erőszakkal, ezt a politikai rendszerváltásokon is láthatjuk. A vál­tozás fokozatosan történik a fejekben, és nem aszerint, hogy egy-egy társadalmi csoport mit gondol jónak, hanem aszerint, hogy a társa­dalom egésze, mint egy ökoszisztéma, milyen egyensúlyt talál. Attól, hogy valaki biológiailag nő, még érezheti magát jól egy férfias rend­szerben, ez diszpozíció kérdése. Kinek-kinek az egyéni ambícióján is múlik, hogy milyen rendszerbe áll be, vagy milyen helyzetet te­remt önmaga számára. Tehát nem gondolom, hogy mondjuk női kvótát kellene bevezetni a rendezőképzésben, miközben „érzékeny rá a szemem”, és azt pontosan látom, hogy az erdélyi színházban a nők egyelőre a peri­férián kaphatnak helyet. Lásd például Sepsi­szentgyörgyöt, ahol a (helybéli kisebbségnek számító) román színház igazgatója Ana Maria Popa, a (fősodortól esztétikailag eltérő) M Stú­dió mozgásszínház művészeti vezetője Már­ton Imola, miközben az abszolút mainstream Tamási Áron Színházat két férfi vezeti, Bocsárdi László és Zakariás Zalán. De muszáj hangsú­lyoznom, ezt nem úgy kell értelmezni, hogy a csúnya, gonosz férfi rendezők elnyomják a nőket, pláne nem úgy, hogy a szakmai kvali­tásaik alapján nem érdemelnék meg a pozíci­ójukat. Pusztán csak érdemes meglátni, hogy össztársadalmilag kit gondolunk alkalmasnak „A Színház” vezetésére.