Boros Kinga: Színház, város nélkül

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Vargyasi Levente

Beszélgetés Kolcsár Józseffel, a kézdivásárhelyi Városi Színház igaz­gatójával

Hatodik évadát kezdte 2014 őszén a kézdivásárhelyi Városi Színház, amely­nek 2011 januárja óta vagy igazgatója. Sep­siszentgyörgyi színészként hogyan csöppentél bele a 2009-ben alapított színház életébe?

2009 őszén az Ábel volt a színház első elő­adása, Gergely László igazgatása alatt. Máso­dik éve foglalkoztam a kézdi diákszínjátszók­kal, éppen a Szentivánéji álom bemutatására készültünk. Így kerültem be az Ábel szerep­osztásába.

Mi volt a nexusod a várossal, hogyan lettél a diákszínjátszó csapat vezetője?

A rendezői mesterin tanultam Marosvásár­helyen, amikor Ferencz Attila, a Vigadó akkori igazgatójának megkeresésére Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház igazgatója beajánlott az induló csapat vezetőjéül.

És ha így indult a történet, akkor Bocsárdi­nak az ellen sem volt kifogása, hogy színész­ként fellépj ott?

Abban az időszakban keveset játszottam Sepsiszentgyörgyön. Amikor később felkér­tek művészeti vezetőnek, az első két ember, akinek a tanácsát kértem, Nemes Levente és Bocsárdi Laci volt. Nemes Levente mento­rom, sokat adok a véleményére, úgy érzem, kicsit a fiának tekint. Lacit mint igazgatómat kérdeztem meg, semmiképp nem akartam, hogy a döntésem befolyásolja a szentgyörgyi munkaviszonyomat. Mindketten pártfogolták, hogy vállaljam a feladatot. Laci egyenesen azt mondta, ez a megbízás segíteni fog felnőnöm színészként, mert olyan felelősséget jelent, ami­lyennel korábban nem volt dolgom.

Milyen ambíciót szólított meg benned a fel­kérés, amiért igent mondtál rá?

Kacérkodtam a rendezéssel, és nagyon boldoggá tett a színjátszókkal egy-egy jól sike­rült próba, beszélgetés, előadás. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Szentgyörgyre szerződtem, né­hány évig tanítottam a Plugor Sándor Művésze­ti Líceum drámaosztályában. Azt követően az unitárius egyház felkérésére öt éven át a szín­ház eszközeivel végzett önismereti gyakorlato­kat csináltunk az egyház nagyon jó hangulatú ifjúsági csoportjában. Azután jött a kézdi cso­port, majd az igazgatói felkérés.

Miközben az újabb és újabb felkérések jöttek, a régieket sem ejtetted, így most egyszerre vagy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színé­sze, Kézdivásárhelyen a diákszínjátszók vezetője és a Városi Színház művészeti és adminisztratív igazgatója. Ez utóbbi hogyan szakadt rád?

A gazdasági igazgató 2013 februárjában lemondott, és kénytelen voltam felvállalni ezt is. Ennek nem örülök.

Amikor először még csak színészként hívtak a Városi Színházhoz, annak mennyire tudtál, menynyire lehetett örülni? Egész Erdély hangos volt a kézdi színház létjogosultságát vitató hangoktól.

Nem sokat tudtam a városról, azelőtt egy évvel kezdtem heti rendszerességgel járni a színjátszókhoz. Azt már éreztem, hogy nem olyan a lüktetése Kézdinek, mint Szentgyörgy­nek. Az első produkció előkészületei alatt sokat elégedetlenkedtem. A nyitó előadás stábjáról készült fotóról egyedül én hiányzom: nem mentem el a fotózásra, mert felháborított, hogy egy nappal a bemutató előtt egy egész délelőttöt feláldoztunk rá. Én sem tudtam akkor, hogy kell vagy sem színház Kézdinek. Szá­momra egy lehetőség volt, hogy más színé­szekkel is dolgozhassak.

Mondhatjuk azt, hogy ez a fotó jelképezi a te komolyságod, felelősségteljes vállalásod a kézdi színházzal kapcsolatban, amelynek kö­szönhetően igazgatónak is felkértek?

Amikor igazgatónak kértek fel, akkor előbb meglepődtem, aztán úgy éreztem, tudok kez­deni valamit a rám rótt felelősséggel. A harma­dik igazgató lettem másfél év után, és 2011 januárjában olyan évadot vettem át, amellyel nem értettem egyet. Akik engem kineveztek, Rácz Károly, akkori polgármester és a pályá­zatokat értékelő többi városvezető, nem szín­házi emberek.

Mi az ő elvárásuk a Városi Színház igazga­tójával szemben?

Meglepően nagy szabadságot kapok. Akár azt is mondhatnám, azt csinálok, amit akarok.

Volt arra példa, hogy valamit „elrontottál”?

Tavaly megerősítettem a befogadói szín­házi profilt, 11 produkciót láttunk vendégül. Úgy éreztem, hogy a 13 előadásra szóló bérlet túl drága lenne, nem vennék meg az embe­rek. Ezért két részre osztottam az évadot, két félévi bérletet árusítottunk. Sajnos nem jött be a számításom, összezavarta az embereket. Emiatt volt némi elmarasztalásban részem a városvezetés részéről.

Megbír a kézdivásárhelyi közönség évi 13 előadást anyagilag, van rá szellemi igénye?

Mint kiderült, nem. A városvezetés felve­tette, hogy régen sok színház lépett fel Kézdin, és hogy ez most is működhetne. Erre válaszol­tam én a meghívott előadásokkal. Idén elég­gé visszaesett a bérleteseink száma, és ezt a tavalyi kínálat két olyan vendégelőadásával magyarázzák a nézőink, amely valóban nem volt nagy szakmai siker. A többi tízre mintha senki sem emlékezne… Négy év igazgatás után még most sem tudom eléggé, hogy mitől döglik Kézdin a légy… Igyekszem meghallani és megérteni az igényeket, de nem kapok vá­laszt arra a kérdésre, hogy miért nem járnak többen színházba, így újabb javaslatot sem tu­dok tenni. Miért nem járnak a tanárok színház­ba, miért nem népszerűsítik a diákok körében az előadásokat? Miért nem járnak a diákok? A színészekkel bemegyünk az iskolába, hirdet­jük az előadásokat, iskolaszínházi előadásokat szervezünk két éve, és azokra van érdeklődés. Időnként meglepően sokan jönnek, máskor egy népszerű műfajú előadásra vagy népsze­rű társulatra nem jönnek el. Az évadot min­dig úgy próbálom összeállítani, hogy minden műfajból a legjobbat kínáljuk. Úgy gondolom, Sepsiszentgyörgy közelében a kézdi színház nem alkalmas arra, hogy ugyanolyan kísérlete­ző szellemiséget műveljen.

A fenntartó részéről nincs arra vonatkozó utasítás vagy eligazítás, hogy milyen szerepet kell a Városi Színháznak betöltenie Kézdivásár­hely életében?

A jelenlegi polgármester, Bokor Tibor tel­jes mértékben megbízik bennem. Azt mondta, „csak akkor gyere át, ha gond van”. Nem len­ne jó nekem, ha megmondaná, hogy milyen darabot rendezzek, kit hívjak meg…

Mégis, az igazgatónak fontos lenne tudnia, hogy a fenntartó mit vár el tőle.

Ha ők tudnák, megmondanák… Így csak próbálkozom, keresem az utam. Amióta igazgató vagyok, a Városi Színházban bemutatott előadá­sok színvonala egyre emelkedik. Eközben, és ez a bosszantó és érthetetlen, csökken a néző­számunk. 2009-ben a színházavató bemutatón még zsúfolt ház volt, székely ruhában jöttek az emberek, székely zászlókat lengettek a karzaton.

Ez alapján úgy tűnik, ennek a városnak a színház mint társadalmi szereplő a fontos, nem az, hogy milyen stílusú előadásokat játszanak benne. Eleve azért született meg a városban a saját színház vágya.

Így van. Viszont hamar kiderült, hogy a vá­ros nem tud saját társulatot fenntartani. Tavaly óta az igazgató, a könyvelő, a titkárnő, két műszakos, az ügyelő és a fénytechnikus, hét személy van alkalmazásban. Kulturális alapít­ványként ingyen használjuk a Vigadó épüle­tét, éves költségvetésünk, amit pályázati úton kapunk a várostól, idén 250 000 lej. Ez a tá­mogatás országosan a legkisebb, töredéke a romániai színházakénak.

Tehát némiképp anyagiak kérdése is volt az, hogy a repertoár-színházi működést a be­fogadói színházra cserélted.

Kb. 5000 potenciális néző van a városban, ebből 1000 jár. Egy előadást a 400 férőhelyes teremben három este alatt kijátszunk. Erre nem érdemes saját produkciót készíteni.

Arra vonatkozólag vannak elvárások, hogy hány előadást hívj meg, milyen bevételt produ­káljon a színház stb.?

Évadonként legalább két saját előadást kell bemutatnunk. Ezen túlmenően rám van bízva, hogy hány előadást, kiket hívok meg. A vá­rosvezetésben működik egy bírálóbizottság, amely félévente összeül megvitatni a színház ügyeit, megvizsgálni a költségvetést, előadás­számokat, nézőszámot.

A bizottságnak konzultatív szerepe van a színház működésében?

Igen, visszajelzéseket adnak, javaslatokat tesznek, de a döntéseket én hozom meg. Illet­ve ők határozhatják el, ha esetleg nem akarnak többé engem igazgatónak. Ezek a tanácsko­zások nekem hasznosak, mert kevés szakma­beli kíséri ezt a színházat. Ha lenne legalább négy-öt személy Kézdin, aki ugyanannyira szí­vén viseli a színház dolgait, mint én… Nagy fájdalmam, hogy bármilyen előadást mutatunk be, egyetlen kritika sem jelenik meg róla. Pi­cit olyan, mintha nem is lennénk. A helyi saj­tó annyiban partner, hogy leközli az előadás hírét. Nagyon ritkán eljön Sepsiszentgyörgyről egy újságíró, illetve a szentgyörgyi kollégáim meg szokták nézni a rendezéseim. De ennél többre lenne szükség. Azért is örülök, hogy a Játéktér megszólított, mert legalább mi most ketten beszélgetünk. Fesztiválokra, ahol szak­mai visszajelzést kaphatnánk, nem jutunk el, mert a színészeinket nehéz egyeztetni.

Fontos neked a szakmai visszajelzés. En­nek alapján gondolom, hogy a szakmailag elis­mert művészszínház az ideál, amit kézdivásár­helyi igazgatóként követsz.

Bármit csinálok, nagyon fontos számomra, hogy hiteles legyen. Miután igazgató lettem, a kabaréjelenet-összeállítások helyett szilveszter­kor Feydeau-t, Molnár Ferencet, Liliomfit kínál­tunk, ebben az évadban Pálffy Tibor rendezte A Lourcine utcai gyilkosságot. Ha csak ezt a példát nézzük, abból is látszik, hogy minőségi szórakoztatást kínálunk. Hiszek abban, hogy egyszer Csehovot is el lehet játszani Kézdin. Lehet, hogy huszonöt év múlva, és nem az én igazgatásom alatt. De efelé kell tartanunk. Próbálok színes repertoárt összeállítani, és minden műfajból a legjobbat választani. Az idei évadunk a következőképp néz ki: az Amerikai bölény a saját rendezésemben, az ex-Bárka Mulatság-előadása, a csíkszeredai Mária fő­hadnagy, A Lourcine…, és a marosvásárhe­lyi Bányavakság. Ez egy ütőképes repertoár, amelyre 40 lej a bérlet. És mégsem jön be anynyi néző, amennyit szeretnénk. Őszintén nem tudom, ennél többet mit tehetnék.

Milyen a kézdi közönség fizetőképessége, azaz a fizetőkészsége?

35 lejt kifizetnek Hajós Andrásra, a csilláron lógnak. Tehát nem ezen múlik. A város öt líce­umában összesen háromszor kevesebb diák­bérletet adtunk el, mint tavaly. Nem értem, mi okozza a visszaesést. A tanárok vonják a vál­lukat, hogy nem kötelezhetik a diákokat. Egyik igazgató azt mondta, a diákok kétharmada fa­luról ingázik, ezért nem tudnak este színházba menni. Erre most azt gondoltam ki, hogy déli 1 órától fogunk játszani nekik.

A tantermi előadás sikerét minek tudod be?

Helyben kapják, a tanóra helyett.

Megkockáztatom, hogy nem a kínált mű­vészi produkciók igényessége a döntő kérdés. Hogy talán nem ékszerelőadásokra van igé­nye Kézdivásárhelynek, hanem eseményekre, amelyek aktivizálják a várost.

Saját színészeket szeretett volna a város, konkrétan elhangzott annak idején az a vágy, hogy „sétáljanak a központban hétvégén a szí­nészeink”. Szerveztem március 15-i műsort, farsangtemetést, volt happeningszerű szava­lás a költészet napján. De vajon az a színház feladata, hogy ilyen eseményeket szervezzen?

Nem tudom. Csak azon gondolkodom, hogy ha nem lehet bevinni a várost a színház­ba, akkor mi más lehetőség marad, mint kivin­ni a színházat a városba?

Azzal is számolni kell, hogy ez a legperi­férikusabb magyar kisváros, ahol a színház­nak nincs hagyománya. Amire a nosztalgiázók emlékeznek, az egy amatőr népszínház volt. A mostani magyar színházi kultúrát nem ismerik. Meg akartam hívni Haumann Pétert egy elő­adással – nem ismerik. Ha elkezdenél interak­tív előadásokat csinálni, otthagynák a nézők. Előfordult már, hogy a stúdió-előadásra érke­ző néhány néző leült a nagyteremben, és az ügyelő kérésére sem volt hajlandó felmenni a színpadon felépített nézőtérre, mert nem ér­tette, miért játszunk ott. Keresem a kulcsot a város közönségéhez, de nem akarok engedni a saját mércémből, amely a szentgyörgyi szín­ház színészeként kialakult bennem.

Mi a viszonyotok a szentgyörgyi színházzal? Színészként Szentgyörgyön vagy alkalmazott, kézdivásárhelyi igazgatóként viszont a Városi Színháznak kell megnyerned a kézdi közönséget.

Azt mondanám, hogy a Szentgyörgyre szín­házba járó kézdi közönség kb. 85%-a a Városi Színházba is jár. És vannak olyan szentgyörgyi­ek, akik bérletet váltottak Kézdin, de otthon nem járnak színházba. A kézdi repertoárt igyekszem úgy alakítani, hogy ne tűzzük műsorra ugyanazt a darabot, amit a Tamási Áron Színház. Mi va­gyunk a kicsik – nem is akarunk nagynak mutat­kozni, hanem partnereket keresünk. Partnereket keresek magam mellé is, akikkel összefoghatok a kézdivásárhelyi színház érdekében, akikkel ki­találhatom a színházat.