Boros Kinga: Adrenalin

Boros Kinga: Adrenalin

Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Milyen idegrendszeri folyamatok zajlanak le a nézőtér sötétjében? Milyen hormonokat termelnek mirigyeink? És vajon miért nem tekintünk soha úgy nézői önmagunkra, mint testekre, amelyek biológiailag reagálnak a színpadon kitett más testekre?

Fotók: Barabás Zsolt

Elsősorban nyilván azért, mert a legtöbben nem vagyunk neurológusok, endokrinológusok. Valójában pedig szeretjük a művészetfogyasztás intellektuális tevékenységének fennkölt álcája alatt kielégíteni eredendő kíváncsiságunk. Önként vállalt nézőtéri mozgáskorlátozottságunk okán szívesen feltételezzük azt, hogy testünk héttől kilencig kikapcsol. Szigorú illemtudással szabályozzuk funkcióit, pironkodunk, ha egy csöndes jelenetben korogni kezd gyomrunk, és igyekszünk akkor köhögni, amikor a színpadon is zaj van. Az egyetlen vállalható testi működés a taps. Polgári kori nézői paradoxon, hogy előbb ünneplőbe öltöztetjük testünk, majd úgy teszünk, mintha a nézőtér ajtaja előtt hagytuk volna. Pedig mi mással magyarázhatnánk azt, hogy ugyanaz az előadás nekem tetszik, neked nem?! Hogy én a könnyekig meghatódom (Ó, de ritkán fordul ez elő, ki is pislogjuk gyorsan, meg ne lássák!), míg te gallérodba bújva ásítozol? Szememből prolaktin folyik, szádból adenozin tódul. Hormontengerben úszik a nézőtér.

A (jó) színházcsinálók tudják ezt. Persze nem a biokémiai képleteket, de a folyamatokat, a hatásmechanizmusokat ismerik. Tudják, hogy a színházban egyik test nézi a másikat, amely egy harmadik testet idéz, hogy ebben az együttlétben van valami nagyszerű és egyedi, ami miatt – mint a prűd, ám távolmaradni nem tudó szerető – újra és újra jegyet váltunk. Jó színházi előadáson az ember mindenekelőtt azt érzi, hogy él.

A sepsiszentgyörgyi Új Stúdióban Zakariás Zalán rendezésében játszott kortárs lengyel Tesztoszteron kevésbé a kelet-európai drámairodalomba, inkább az észak-amerikai sitcom műfajába írja bele magát. Andrzej Saramonowicz egy meghiúsult lagzi ürügyén összetereli a násznép férfimaradékát, rájuk zárja a vendéglő ajtaját, és ha már adott a csalárd menyasszony miatti keserv, jöhet a sírás-nevetés, melynek lényege, hogy minden nő ribanc. Kivéve a jelenlévők kedves édesanyáit és feleségeit, akikről menet közben persze kiderül, hogy egyáltalán nem kivételek, olyannyira nem, hogy az egymás számára kezdetben ismeretlen férfiak közt rokoni szálak fedeztetnek fel. A szerző gyors lefolyású szituációkból szerkeszti a darabot, terítékre kerül a mutyitól a macsóig mindegyikük „szerelmi” élete, kit hogyan vertek át a gaz bestiák. A kipörgő sztorikat pofonok határolják: amikor a helyzet már tarthatatlan, valaki valakinek behúz, majd új sztori indul, legalább olyan vicces, és ha lehet, még váratlanabb, mint az előző. Saramonowicz ebben láthatóan nagyon tehetséges, elírogatna így egy többévados tévésorozatot. De ha így, akkor miért nem a saját fotelemből nézem, mondjuk, a Two and a half ment?

Szórakozni derogál? Dehogy. Az egész azon múlik, hogy az előadás milyen kommunikációs helyzetet kínál a nézőnek. Ha passzív vegetálás a cél, akkor én inkább Download torrent – mert koroghat a gyomrom, ehetek közben stb. Valahol oda jutunk vissza, hogy miért fals a színház vagy tévé dilemma. A tévénél kényelmesebb, tespedősebb kikapcsolódást a színház soha sem fog tudni nyújtani, írjon Saramonowicz akármilyen humoros jeleneteket, mindig ott lesz, ha más nem, hát a körülöttem ülő többi test mint zavaró tényező. A színháznak viszont éppen a testek eme egyidejű jelenlétéből adódóan megvan az az egyedülálló képessége, hogy bekapcsoljon.

A testről mint biológiai szerkezetről ritkán esik ilyen sok szó, mint a Tesztoszteronban. A különböző párkapcsolati történeteket a szereplők folyamatosan a hormonok nyelvére fordítják le, párhuzamba állítják az állatvilágban megfigyelhető párzási és „megcsalási” szokásokkal, aztán echte férfimódra össze is mérik, hogy kit mivel, mekkorával áldott meg a természet. De az egész csak duma, poén, amely mögött a szerző áll, nem egy-egy karakter. A szövegek elosztása a hét szereplő között nagyjából esetleges, a szereplők egyénisége a komikumnak alávetett, és a kijátszandó poén függvényében képlékenyen alakul: aki kezdetben agyatlan dúvad, az később mint a női lélek rafinált ismerője tűnik fel, akit kezdetben lebuziznak, később arról mesél, hogyan volt meg neki a nő, akire mindenki más csak hokizott, és akinek szerelmi csalódása az alaphelyzetet adta, menet közben mellékszereplővé törpül.

A sitcomosan kétdimenziós világot a rendezés rock-koncerttel lényegíti át színházzá. Saramonowicz a darabban rockzenét rendel oda, ahol a pofonoknak kellene elcsattanniuk. Ezt továbbgondolva, Zakariás színpadán ördögmaszkos rockzenészek bújnak minduntalan elő. Zenéjük fülsüketítő, vörös ördögfejük kajánul vigyorog és idegesen ráng, csupasz felsőtestükön vadul táncolnak az izmok, ahogy verik a dobot, tépik a gitárt – mintha a társadalom civilizált felszíne alatt kontrollálhatatlanul ténykedő hormonok lennének. Megjelenésükkor az előadás radikálisan beszédmódot vált, megváltoztatja a maga felállította illem- és játékszabályokat, zavarba hoz, és ezzel célegyenesen eléri, hogy felocsúdjunk a langyos heherészésből. A fináléban aztán – ami a darabban megintcsak a végtelenített történetszövés esetleges berekesztésének tűnik – maguk a szereplők nyomnak egy váratlanul profi, frenetikus mini-koncertet, de ezt már a saját civil nevükön. Józsi (Kolcsár József) dobol, Ali (Nagy Alfréd) és Tücsi (Márton Lóránt) gitároznak, Dezső (Derzsi Dezső) a billentyűs, Löki (Szakács László) és Golyó (Erdei Gábor) énekelnek, és Dió (Diószegi Attila) konferálja fel őket, miközben alaposan megbuliztatja az addig pedáns közönséget. Tiszta adrenalin.

————

Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Rendező: Zakariás Zalán. Díszlet: Csiki Csaba. Jelmez: György Eszter. Fordítás: Pászt Patricia. Szereplők: Erdei Gábor, Szakács László, Márton Lóránt, Derzsi Dezső, Kolcsár József, Nagy Alfréd, Diószegi Attila. Ördögök: Ferencz Áron, Vitályos Lehel, Tinca Teddy.