Boros Kinga: A halálba táncoltatott. A She She Pop a FNT-n
34. Országos Színházi Fesztivál (FNT), 2024. október 18–28., Bukarest
Borítókép: Dance me! She She Pop, Berlin. Fotó: Andrei Gîndac
Megjelent a Játéktér 2025-ös tavaszi számában.
Országos fesztivál nyitónapján más országból meghívott előadást játszani gáláns lecke az ország színházának. A bukaresti színházfesztivál (Festivalul Național de Teatru) évek óta él a gyakorlattal, hogy külföldi vendégelőadásokat szerepeltessen, 2005-ben így jöhetett el Romániába a Thomas Ostermeier rendezte berlini Nóra és a Kívánsághangverseny, de szintén FNT-meghívásnak köszönhetők a Dead Center, Katie Mitchell vagy Tiago Rodrigues bukaresti előadásai. Általuk az éves román szemle horizontján megjelenik a kortárs Európa, szembenézhetünk alkotói önmagunkkal, nézői igényeinkkel, és a nemzetközi kontextusba helyezkedve gondolkodhatunk arról, mit tartunk értékes színháznak ma.
Olyan előadás, mint a Dance me! a harmincegynéhány címet felsorakoztató román válogatásba önjogán nem is verekedhetné be magát, hiszen az éves best ofban nemigen találunk mást, mint illúziószínházat, klasszikusok és kortársak színrevitelét. A She She Pop azonban nyugat-európai márkanév, így még ha a színházkoncepciója teljességgel idegen is a román fősodortól, szakmai tekintélye legitimálja. Táncmaraton, írják a beharangozóban az alkotók, akik nem táncosok – és mert nem is színészek vagy rendezők, afelől a magasművészeti, művészszínházi identitás felől nézve, amelyben a romániai színház definiálni szereti önmagát, nem profik. (Nem meglepő, hogy Alina Epîngeac bukaresti kritikus egyenesen ügyetlennek nevezi az előadást, hozzá nem értőnek az előadóit.)
A magát női együttesként meghatározó kollektíva tagjai a giesseni Alkalmazott Színháztudomány szakon tanultak, és munkáiknak egyik legerősebb jellemzője épp az, hogy nem vesznek tudomást a színházcsinálás 20. századi kanonizált ügymenetéről. A független berlini csapat 2011-ben a Theatertreffenre meghívott Testamenttel törte át a színházszakmai üvegplafont. Ebben a Lear király-parafrázisban saját apáikkal (!) léptek színre, és a Shakespeare-szöveget távoli apropóként használva együtt néztek szembe a visszájára forduló gyerek–szülő viszony tabujával. A táncra mint színpadi kifejezésformára nem először építenek: 2004-ben a Warum tanzt ihr nicht? (Miért nem táncoltok?) parkettjén pörgették egymásra a képzeletet és a valóságot. 2014-ben a Tavaszi áldozatban szintén táncszerű mozdulatokat adtak elő. Utóbbi előadásukban, amely 2018-ban látható volt a sepsiszentgyörgyi Reflex Fesztiválon, az előadók édesanyái jelentek meg, igaz, ezúttal „csak” felvételről vetítve. A hiányt megejtően erős magyarázat igazolta, melyről az előadás utáni szakmai beszélgetésen vallottak: az anya és felnőttgyerek kapcsolat öngyulladó konfliktuspotenciálját nem bírták volna alkotóként kézben tartani.
A Testament és a Tavaszi áldozat azt az áthidalhatatlan távolságot próbálta felszámolni, vagy legalább megérteni, amit mind közönségesen generációs különbségnek hívunk. S a következtetések korántsem voltak megnyugtatók. A Testament szereplői egész előadáson keresztül hadakoznak, hogy végül a koporsóba feküdve kerüljenek csak közel egymáshoz. A Tavaszi áldozat asszonyai a női önfeláldozás generációsan ismétlődő körét igyekeznek megtörni, persze sikertelenül, és ezért a másikat hibáztatva. A 2022-es Dance me! közvetlen előzményei ezek, egy trilógia harmadik részét látjuk.

Dance me! She She Pop, Berlin. Fotó: Andrei Gîndac
„Ismerünk titeket. Ti vagytok azok, akik mindig Ubert hívtok ahelyett, hogy biciklire ülnétek.” Mi is „ismerünk titeket. Ti vagytok azok, akik nem bújtok elő, de titokban Grindr-eztek” – a színen ismét két generáció, egymás ellen, egymásért. Csakhogy ezúttal immár az ötvenes éveikben járó She She Pop az öregek. Velük szemben alig-húszévesek: a fifék. (Ha nem ismered a fife szó jelentését, ne aggódj, vagyunk még itt páran a lemez B oldalán.) Mintha bokszmeccshez vonulnának fel az ötfős csapatok, az öregek piros, a fifék kék köpenyben a nézők által kétoldalról közrefogott arénaszínpadon, melynek harmadik és negyedik oldalát „öltöző”, illetve eredménytábla határolja. Ezen fogjuk majd látni, melyik próba következik, és kinek a javára áll a mérkőzés, melyik csapatnak mennyi élete maradt.
A színes, ledes eredménytábla, akárcsak a táncolós, idétlenkedős versenyfeladatok, hajdanvolt tévéműsorok emlékét idézik (jobban mondva Bukarestben pont nem idézik, mert nálunk kimaradt a tévézés történetéből a hatvanas-hetvenes éveknek ez a fejezete). A performatív keretezés tehát, amelybe belépnek, mindkét korosztály számára távoli, s ők az ennek megfelelő iróniával viszonyulnak hozzá. Cinkos összemosolygás sugallja, hogy összetartoznak ők akkor is, ha ebben az előadásban nem köti vérségi kapcsolat a két generációt, és negyedszázad feszül a kékek és a pirosak közt. Mert mégis mi az, hogy generáció? Létezik egyáltalán ilyen? – kérdezik a beharangozóban.
A performerek bemutatkozó szópárbaja ezt a különbözve összetartozást képezi meg. A véletlenszerűen felálló kék-piros párok egymást követő „összeszólalkozása” hol általánosabb, társadalmi habitust regisztráló, hol egészen személyes, intim jellemzéseket ad egymásról, és végtére is ez utóbbi nyom többet a latban, mert odafigyelésről, kapcsolódásról árulkodik. Az enumeráció trash-talk formát ölt, kivéve, hogy nem a leuralás a célja. Hajaz ugyanakkor a TikTokról szétterjedt #generationchallenge videókra is (Cool! – így a középkorú anya. Sigma! – fordít a kiskamasz gyerek), kivéve, hogy a Dance me! az alt (öreg) és jung (fiatal) jelzőkön túl nem él a generációs felcímkézéssel, és az eltérő szavak és gesztusok ütköztetésének humora helyett a mögötte feszülő világnézetet, életérzést firtatja. Ti, teszi szóvá az egyik fife, mindig összezavarodtok, hogy fiúnak vagy lánynak szólítsatok engem. De az öregek közt is van queer, csak ő nem viseli a külső megjelenésén identitásának ezt a vonzatát. Vagy hogy bármennyire is elválaszt minket egymástól a korosztály-specifikus világunk, mondja az egyik öreg az egyik fifének, egy huncut kacsintással eláruljuk, hogy azért a kémia is működik köztünk.

Dance me! She She Pop, Berlin. Fotó: Andrei Gîndac
Az eredménytáblán az életek azonban fogynak minden próbával. Míg egyik csapat zenél és énekel, a másik erre táncol, kvázi úgy táncol, ahogy fütyülnek neki, és lássuk, ki bírja tovább élettel a véletlenszerűen kiosztott időtartamú meneteket! A kék, illetve a piros csapat zenéje evidens módon különbözik, mert más-más korból való: más ritmus, más hangzás, más message. Már a hangszerelés szembetűnően más: az öregek magabiztosan és tisztán énekelnek és játszanak sokféle hangszeren, a fiatalok főleg gombokat nyomogatnak, electropopot kavarnak. Az öregek, mint egy buliban, ki-ki a maga testének és mozgáskultúrájának megfelelően rázza magát, vagy azonos mozdulatkombinációt ismételnek mind az öten. A fiatalok koreográfiái közül erős érzelmi imprinttel rögzül bennem egy, amit madárseregnek nevezek el: a hajladozó csoportból időről időre kirebben egyvalaki, társai követik, és a tér egy más pontján szerveződnek újra, mint egymást védő, összebújva remegő fiókák. Az öregek néha a derékfájásból csinálnak koreográfiát, a fiatalok bátran vágják maguk szexi pózokba, szélgéppel lobogtatják magukon a ruhát. Egymás dolgát azzal is nehezítik, hogy előadásról előadásra újítanak a dalrepertoárjukon, így a külön próbáló másik csapatnak nehezebb táncot illesztenie az aznapi zenéhez. A 2022-ben bemutatott előadás bukaresti vendégjátékán a fifék egyszer csak a 2024-es Everything is romantic-ot vetik be Charli XCX-től. A magam részéről ekkor kapom tényszerű bizonyítékát annak a kezdetben elhangzott állításnak, hogy az előadásban nagy hangsúlyt kap az improvizáció.
Mert egyébként erős bennem a gyanú, hogy a meccs előre eldöntött: az erőviszonyok jócskán egyenlőtlenek. Még ha vannak is köztük vendégek, az öregek csapatát mégiscsak a huszonöt éve együtt dolgozó She She Pop alkotja, akikhez képest a fiatalok teljesen ismeretlen kezdők. Az előadást a She She Pop jegyzi, ez az ő színházuk, mondhatni hazai pályán játszanak. Ráadásul a köpenyükön a Stayin’ alive felirat díszeleg, míg a fiféknek a Born to die jut. És míg amazok atlétában és kisgatyában is konszolidált állampolgároknak néznek ki, csupa tisztes, értelmiségi kopaszodás és olvasószemüveg, addig utóbbiak megjelenése és gesztuskészlete nyilvánvalóan rájátszik a kortárs pop- és közösségimédia-világ sztenderdjeire, hogy típusfiguráknak láttassa az öt fiatalt – két Amy Winehouse, egy Drake, egy queer (aki meg, Oana Stoica kritikus írja, Hunter Schaferre hasonlít) és egy white boy fluff lép fel Bukarestben.

Dance me! She She Pop, Berlin. Fotó: Andrei Gîndac
A könnyedén provokatív, laza fűzésű felszín közben egészen más tétet tartogat. Figyelmeztetett a beharangozó: a táncmaraton egyszersmind táncrituálé is, tehát bizony az élet öröktől fogva fennálló rendjét ünnepeljük itt – s az nem lehet más, mint hogy az öregek halnak meg, miközben a fiatalok tovább énekelnek. A tánc vergődéssé esik szét, a földre került test mint elgázolt állat ráng. Ki-kihagy a mozdulat. Félig tánc, félig bomló anyag. Ennyi volt. Így értsük az előadás címét adó Leonard Cohen-i dalt: „Dance me to the end of love”. El tudjuk-e fogadni a halál realitását mi, akiket az iskoláink arra tanítottak – a társulatalapító Ilia Papatheodorou mint egy kiáltványt, úgy olvassa fel e sorokat –, hogy minden csak társadalmi konstrukció, diskurzus? El tudjuk-e fogadni egy másik generáció világnézetét mi, akiknek mindig is szabatosan megfogalmazott, magabiztosan képviselt véleményünk volt? Képesek vagyunk-e átadni nekik a világot mi, akik a rendszerváltás után felépítettük azt? – kérdezi az előadás által a She She Pop generációja, a berlini ötvenesek.
Ülök a nézőtéren, Bukarestben. A mi kelet-európai rendszerváltásunkra gondolok. A sufnidemokráciánkra. A mindig visszanyelt véleményünkre. A négy fal közé utasított kisebbségeinkre. A tengődő független színházcsinálóinkra. Az örökségre, ami az utánunk érkező generációnak jut. Arra, hogy színpadon ilyen felszabadultan táncoló, szép embereket, mint ők itt tízen, korábban csak Jérôme Belnél láttam.
Részvételemet a bukaresti Országos Színházfesztiválon a Román Színházi Szövetség (UNITER) tette lehetővé.
Dance me. She She Pop, Berlin. A bemutató dátuma: 2022. január 18. Koncepció: She She Pop. Színpadkép: Jan Brokof. Jelmez: Lea Søvsø. Light Design: Andreas Harder, Michael Lentner. Koreográfus tanácsadó: Jill Emerson. Változó szereposztásban játsszák: Sebastian Bark, Dan Belasco Rogers, Santiago Blaum, Johanna Freiburg, Fanni Halmburger, Lisa Lucassen, Mieke Matzke, Ilia Papatheodorou, Tatiana Saphir, Claudia Splitt, Berit Stumpf (öregek), valamint Hiyam Biary, Eren M. Güvercin, Jan Nwattu, Şimal Nil Şahin, Nikolas Stäudte, Béla Arnaud Weimar-Dittmar, Zelal Yesilyurt, Sindi Zeneli (fiatalok). Művészeti tanácsadó: Laia Ribera Cañénguez, Rodrigo Zorzanelli Cavalcanti.
