Bonczidai Éva: Főszerepben a statiszták
A Játéktér 2015. nyári számából
Fotó: Jakab Lóránt
Kövekkel a zsebében. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
Kinek a története mondható el? Hányféleképpen lehet elmesélni ugyanazt a történetet? Miként érdekes egy történet, ha a másé? Érdekes-e, ha a sajátom? Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennem, miközben a két színész által alakított tizenhat figura sztorizgat a Csuja László által rendezett Kövekkel a zsebében című előadásban. Marie Jones drámája egy ír faluban játszódik, ahova megérkezik egy filmes stáb, amelynek egy hollywoodi szuperprodukció forgatásához szüksége van a csodás ír tájra és biodíszlet gyanánt a helyi tőzegásók közül kiválasztott statisztákra.
Az 1996-ban bemutatott dráma a premier óta töretlen sikernek örvend a világ színpadain. Ennek, amellett, hogy a dráma lehetőséget kínál a szerepek bravúrosan váltogatására, az is lehet a magyarázata, hogy a szöveg olyan kliséket érint, amelyek által a néző is otthonosnak érzi a színpadon megelevenedő világot. Egyik ilyen aspektus a tévécsatornákon is nagy népszerűségnek örvendő valóságshow-k és a hogyan készül típusú műsorok megidézése azáltal, hogy a színház itt és mostjában betekinthetünk egy filmforgatás kulisszái mögé, ugyanakkor az ír falu nyomorába is: egy kis közegben láthatjuk ezt a „mindenki tud mindenkiről mindent” helyzetet. Charlie Conlon, az idegen statiszta képviseli a néző szemszögét, aki próbál eligazodni a forgatás és a falu világában egyaránt. Ő a helyi különccel barátkozik össze, Jake Quinn-nel, aki nemrég tért haza Amerikából, most munkanélküli és az anyjával él. Ők a darab főszereplői, az ő szemszögükből ismerjük meg a forgatást és a falu életét.
A gyakori szerepcsere és a bravúros alakítás során élő karikatúrák jelennek meg a színpadon, egy-egy kinagyított gesztus által azonosítható a mozisztár, a rendezőasszisztens, a testőr, a veterán statiszta és társaik. Mindez szórakoztató játékot eredményez, amely az előadás végéig töretlen marad, bár az egyik helyi srác öngyilkosságának híre megtöri a felhőtlenséget.
Innen a történet két szálra szakad: a statisztákat és a nézőt magát is jobban érdekli, mi történt Jake unokatestvérével, a forgatásról kidobott statisztával, Sean Harkinnal, mint maga a forgatás. Ettől kezdve a filmesek munkája csak akadályozza az igazság kiderítését – Jake csak a szünetben tud elrohanni, hogy beszéljen a pappal és Sean barátjával arról, hogy mi történt valójában. Utalások szintjén kiderül, hogy a helyiek állami támogatást kapnak azért, hogy ne műveljék a földjeiket; jövőkép nélküli, mámorba menekülő fiatalok és idősek lakják az „érintetlen” ír tájat. A helyiek a negyvenfontos napidíjért tolonganak, hogy statiszták lehessenek a filmben, és az egész családot odajáratják ebédelni a forgatásra, ez a nagy esemény az életükben. Sean tragédiája megrázza őket, de a forgatásnak folytatódnia kell. A két színész továbbra is váltogatja a szerepeket, még mindig ki-kibuggyan a nevetés a nézőtéren, és ez a játék az, ami miatt a nézőt nem döngöli földbe a tizenéves fiú öngyilkossága, vagy a hírekből is ismert valóság, az állami támogatásból finanszírozott jövő nélküli stratégia: nyilvánvalóvá válik, hogy Sean története csak egy a sokból.
Charlie története mintha alternatívája lenne Sean történetének: Charlie is megtapasztalta a kilátástalanságot, amelyből már csak a halál tűnt kiútnak, de sikertelen öngyilkossági kísérlete után talpra állt, és statisztának jelentkezett a filmbe, abban a reményben, hogy így a saját forgatókönyvét megmutathatja a nagyágyuknak, és beszállhat a filmiparba.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában Kolozsi Borsos Gábor és Moșu Norbert- László alakítja a tizenhat szereplőt. Könnyedén váltogatják a szerepeket, jól elkülöníthető gesztusokat társítanak az egyes karakterekhez. Azok a jelenetek a legemlékezetesebbek, amelyekben nem külön-külön brillíroznak, hanem együtt játszanak: például az öreg, iszákos Mickey, a rossz leheletű, veterán statiszta, aki a legbennfentesebben mozog a forgatások világában, leginkább tisztában van a lehetőségeivel és a jogaival, bizalmaskodva a másik arcába hajolva osztogatja tanácsait a zöldfülűeknek. Izgalmas a tőzegásó jelenet is, amelyet ritmusgyakorlatként jelenítenek meg: kissé diákszínjátszós megoldásnak tűnhet, de ez a jelző itt nem pejoratív, hiszen statisztákról lévén szó, még hangsúlyosabbá válik a figura, akinek nincs rutinja abban, hogy eljátsszon valamit, hogy úgy tegyen, „mintha”. Jól sikerült megformálni a pösze Fin alakját is, aki Sean barátja: kalapját szorongatva, szemlesütve, motyogva válaszol a hozzá intézett kérdésekre, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindenki rá figyel, mindenki tőle várja Sean halálának magyarázatát. Ezek a karakterek az előadásban az ír lakosokat, az otthon lévőket képviselik, és sokkal emberibb módon jelennek meg a jövevényekhez képest: az amerikai stáb tagjai típusfigurák, egy-egy jellemvonást karikíroz az arctalan, megközelíthetetlen rendező, az álbizalmas rendezőasszisztens, a törtető és fontoskodó másodasszisztens, a beszédtanár, a mindent megkapó díva.
Az előadás utolsó negyedórája már nem annyira feszes, mint Sean temetéséig volt. A néző egyszer csak azzal szembesül, hogy a korábban teljesen elérhetetlen rendező véleményt mond és tanácsokat osztogat a két statisztának, akik filmet készülnek forgatni Sean történetéből, és miközben ők álmodozva tervezgetik a tehéncsordát bemutató nagytotált, mosolyogva győzködnek minket, hogy ugye nincs igaza a rendezőnek, és ez egy jó kis történet. Ebben a negyedórában kezdenek a nézőtéren ülők fészkelődni, mert azokat a kérdéseket, amelyeket korábban a játék hatására a néző már megfogalmazott magában, most komótosan újra legyúrják a torkán.
A gyakori szerepváltásokat a figurákhoz társított gesztusok mellett a Török Réka által tervezett jelmezek is hatékonyan segítik, anélkül, hogy a színészek átöltöznének: pusztán a kalap, a zakó és a gallér pozíciójának megváltoztatásával újabb és újabb szereplőket jelenítenek meg. A jelmez újabb klisét hoz működésbe: a fekete Chaplin-kalap által clownokká lényegülnek a színészek, még hangsúlyosabbá válik, hogy mindez egy játék, minden történet csupán egy tréfa újabb változata, olykor tragikusabb vagy groteszkebb színekkel felrajzolt skicc.
A szöveg szerint a cselekmény egy ír faluban játszódik. Az előadás díszlete egyszerű fekete térbe helyezett többszintes fekete dobogó, amelynek a legfelső szintet képező téglateste a játék során több funkciót is kap: kocsmaasztal, koporsó, majd Sean ágya lesz belőle. A fekete térben, fekete dobogón, fekete keménykalapokban előadott Kövekkel a zsebében már-már zavaróan emlékeztet a darab több éven át nagy sikerrel játszott kolozsvári előadására (rendező: Keresztes Attila), amelyben szintén egy fekete, egyik oldalán lejtős kialakítású dobogó volt a díszlet, valamint fekete keménykalapban és zakóban játszottak a színészek. Zavaró mindez azért is, mert ezek a színpadi megoldások nem eredeztethetők szerzői utasításokból, valamint intertextusként sem értelmezhetőek; nem lépnek dialógusba a másik előadással, nem érhető tetten olyan szándék, miszerint ez az előadás a másiknak valamiféle továbbgondolása lenne. Bármennyire pontosan és fegyelmezetten is játszanak a színészek, az előadás a korábban már bevált megoldások újrafeltalálása/újrafeltálalása miatt nem kínál olyan újszerű élményt, mint amekkorára ezt a két előadó befektetett és jól végzett munkája predesztinálná.
________________________
Kövekkel a zsebében. Bemutató dátuma: 2015. március 27.; Figura Stúdió Színház; Gyergyószentmiklós; Rendező: Csuja László; Szerző: Marie Jones; Jelmez: Török Réka; Szereplők: Kolozsi Borsos Gábor, Moșu Norbert-László.
