Bonczidai Éva: Az idomulás elkerülhetetlen

A Játéktér 2013. nyári számából

Fotó: Jakab Lóránt

Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

Legalább annyira hátborzongató, mint megnyugtató az élővilág evolúciója: a tény, hogy az élőlények alkalmazkodni tudnak a környezeti adottságokhoz, és nemcsak megváltoztatják környezetüket, hanem maguk is idomulnak a közeghez, maguk is tükrözik mindazt, amiben épp létezni kényszerülnek. Ezt példázza a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház legutóbbi bemutatója, Nyikolaj Koljada kortárs orosz szerző Murlin Murlo című drámájának színrevitele.

A dráma cselekménye már-már közhelyszámba menően ismerős: egy világvégi kisvárosban, Sipilovszkban, egy omladozó falú kis lakásban tengődnek a szereplők, akik elvágyódnak egy másfajta a televízióból és a fi lmekből ismerős, fényekkel teli, új világba, ahová – hitük szerint – a Leningrádba tartó vonat repítheti őket. A városban működő kombinátban kap munkát a Leningrádból érkezett Alekszej, aki Olgáéknál bérel szobát, és így belecsöppen a ház lakóinak mindennapjaiba. A példázat egyszerű: egy szelíd, jóarcú hal a mélytengeri sötét zónába úszik le, és idővel maga is sötét, rosszarcú szörnyeteggé válik. Az előadást a színészként ismert, egykori „fi gurás” Barabás Árpád rendezte, aki igazán jó alapanyagból dolgozhatott. Hiszen adott egy jó szöveg Spiró György fordításában, és adottak a nagyjából az általuk játszott szereplőkével megegyező korú, tehetséges színészek, valamint adott egy kisváros, ahol a néző számára otthonos a színpadra felépített, szűk tér: egy alig letűnt korból ismerős a konyhaszekrény, a hokedli, a fémlavór, a csattogó, felültöltős mosógép, a falra akasztott ikon és a pávás falvédő.

A címszereplő Olga, akit – sajnos, nem derül ki, miért – Murlin Murlónak gúnyolnak, egy különc lány, aki egészségi állapotára hivatkozva nem dolgozik, és titokban a szomszéd Mihail szeretője. Kezdetben a szegényes lakás csak az Olga tere: a falakra vetített képek az ő gondolatainak kivetülései, a néző is láthatja a többi szereplő számára láthatatlan szakállas férfi t, aki fel-feltűnik az egyetlen, lépcsőházra nyíló ablakban, és aki Olga szerint maga Isten.

Ez a világ olyan, mint a szappanoperáké: a ház lakói belelátnak és -folynak egymás magánéletébe, megrögzötten vallásosak, babonásak, de itt nincs heppiend, és nincs rózsaszín idill – ezek az emberek nem annyira szépek, nem annyira ártatlanok, nem annyira érző szívűek, inkább csak ösztöneik vannak. Legerősebb az életösztön. Itt nem élnek, hanem túlélnek az emberek, hiszen megtanulnak létezni abban, ami adatott nekik. Van, aki szexuális kalandokba, más az alkoholba menekül. Van, aki a kultúrába vetett hittel ámítja magát, és van, aki egy külön kis világot teremt a fejében cikázó képekből. A rendező nagy érdeme, hogy teret enged a színészi játéknak és a humornak; amit megmutat, az pátoszmentesen sivár, már-már röhejesen hétköznapi.

A Máthé Annamária által alakított Olga életkora szerint szinte középkorú, de beszéde, tekintete gyermeteg. Egyszerre ártatlan és bűntudattal küszködő, és az sem egyértelmű, hogy csupán egy furcsa lány, vagy esetlen mozgása, infantilizmusa és schizoid megnyilvánulásai egy összetett pszichiátriai kórkép tüneteit mutatják.

Alekszej Mihály Alpár Szilárd alakításában vézna, szelíd tekintetű, művelt ifjú, aki rácsodálkozik a sipilovszkiak életére, kedves mosollyal hallgatja a véget érni nem akaró sztorizgatást, világvégejóslatokat, és tehetetlenül tűri Mihail pofonjait is. Lenin könyvét jegyzeteli, arról szónokol, hogyan fogja újjáépíteni és jobbá tenni a világot, lelkesedik a nagy orosz irodalomért, hiszi, hogy készülő regénye megváltoztatja majd az emberek életét. A néző leginkább vele tud azonosulni, hiszen ő is kívülálló, aki rácsodálkozik arra a semmire, ami körbezárja az itteniek életét, de amint széles gesztusokkal mutogatva szónokolni kezd, nevetségessé válik: naivitása, tehetetlensége és patetikus lelkesedése őt is karikatúrává változtatja.

A második felvonásban tovább árnyalódik a kép: Alekszej a regényének szétszórt lapjai fölött időnként hisztérikusan felkacag, cigarettázik és iszik. Már nem az a jól fésült, nyakig gombolt, kedves fiú, aki volt, hanem egy megalázott, agresszív részeg, aki kicsinyes bosszúként megpróbálja megerőszakolni Olgát.

Tamás Boglár Inna-alakítása kiváló. A kiégett, részeg nővér a nevetség tárgya: tekintete, mimikája, gesztusai és mozgása clown-szerű figurává avatják. Ahogyan küzd azért, hogy a szó szoros értelmében, talpon maradjon és uralni tudja mozdulatait, éppúgy küzd a szavakkal is, hogy mások számára is érthetően tudja megfogalmazni a gondolatait. De nemcsak a gravitációval szemben tehetetlen, hanem a nyelvnek is ki van szolgáltatva: sután fogalmaz, töltelékszavakat használ, és önkéntelenül is ki-kimond dolgokat.

Moşu Norbert–László Mihailja élvhajhász, földhözragadt, kültelki macsó. Finom iróniával és jó humorral életre keltett figura.

Az előadás igen hálátlan szerepet kínál az Irkát játszó Boros Máriának. Míg a többi színész jól kiaknázható helyzeteket és egy-egy összetett szereplő életrekeltésének lehetőségét kapja, addig neki esélye sincs emlékezetes alakításra, hiszen Irkának csak annyi a funkciója, hogy a néző láthassa, Mihail nemcsak hűtlen várandós nejéhez, hanem bántalmazza is őt, akinek Alekszej – teljesen esélytelenül – a védelmére kel.

A műsorfüzetben X-ként jelölik a Molnár Cs. Antal által játszott néma alakot, aki időnként megjelenik az ablak mögött. A szakállas figura fontos szerepet kap az előadás zárójelenetében: belép Olga lakásába, majd egymást kézen fogva, mosolyogva kisétálnak a színről. Nemcsak a szakállas férfi kiléte nem egyértelműsített, hanem ez a zárás is többféle értelmezési lehetőséget vet fel. Az, hogy Olga megérinti az általa Istennek hitt, a konvenció szerint csak a képzeletében létező alakot, arra utalhat, hogy az elszenvedett trauma hatására a lány elszakad a sivár valóságtól, és végérvényesen belemerül a csupán a fejében létező, sokkal színesebb és tágabb világba. Más értelmezés szerint viszont Olga valóban kilép abból a térből és közegből, amelyben eddig élt – nyilván a semmibe.

Erre erősítenek rá a magasban kifeszített vászonra vetített filmkockák, amelyeken metropoliszok képei és utcai jelenetei váltakoznak a csirkekeltetőben készült felvételekkel, valamint természetfilmek képeivel. Ez az összeollózott kisfilm túl didaktikusan adja tudtunkra, hogy az egyén törvényszerűen beolvad a tömegbe, és kitörési kísérletei végzetesek, a szabadulni akaró elpusztul.

Az előadás két felvonása jelentősen különbözik egymástól, mintha két külön előadás volna ugyanazon szereplőkkel. Az első felvonás egy precízen felépített vígjáték, frappánsan működtetett görbetükre egy, az egykori Szovjetunióban vagy annak szomszédságában létező, elszigetelt világ társadalmi kliséinek. Nem tesz többet, mint hogy megmutatja, milyen nevetséges bármely túl komolyan vett probléma, ideál vagy bármifajta lelkesedés. A második felvonásban viszont már nincs semmi szórakoztató: a kiöltözött Mihail érzéketlensége, Inna botladozásai és naiv reményei már inkább siratnivalók, Olga játékbabája már nem vigasztárgy, csupán egy múltbeli kísértet. Az építeni akaró, világjobbító tervekért lelkesedő Alekszej pedig gonoszabb és szennyesebb lett, mint azok, akik csak ezt a koszos létmódot ismerik. Hiányérzetet okoz, hogy a néző kívül reked: látható ugyan, miből mivé változik Alekszej, de a folyamat titokban marad. A felvonások közötti tíz perc szünet kizökkentia nézőt – mivel a másfél órás előadás időtartama nem feltétlenül indokolja a szünet beiktatását, a néző viszonylatában csak annyi szerepe van, hogy hangsúlyozza az idő múlását. Mire visszatérünk a nézőtérre, Alekszej életében eltelt két hét, túl van kétheti megalázáson, verésen, ami megváltoztatja őt. De nem érzékelhető, hogy tulajdonképpen mi fordítja így ki saját magából, mi a különbség a nyolcadik és a kilencedik pofon között, hogyan alakul olyanná, mint amiben él. Viszont beigazolódik, hogy ebben a világban csak Sipilovszk van, ahol primitív földhözragadtságra vall, ha valaki szeret élni, de ízléstelen tréfa az óhajtott vagy rettegett világvége is.

Rendező: Barabás Árpád. Díszlettervező: Szűcs-Olcsváry Gellért. Jelmeztervező: Barabás Árpád. Videó: Molnár Cs. Attila.

Szereplők: Boros Mária, Máthé Annamária, Mihály Alpár Szilárd, Molnár Cs. Antal, Moşu Norbert-László, Tamás Boglár.