Böjthe Pál: Amikor a szellem üdül

Gondolatok Horváth Andor A szent liget című könyvéről[1]

Sok olyan ember hagyott itt bennünket az utóbbi időben, akinek az életművét közszemlére kéne tenni, hogy szükség szerint bárki „vehessen” belőle. Bár ezeknek az alkotóknak az eltávozása pótolhatatlan veszteség, félő, hogy – az itt maradók minden fogadkozása ellenére – nevük és ténykedésük lassan feledésbe merül. Ennek a veszélynek a tavaly tavasszal elhunyt Horváth Andor is ki van téve…[2] Írásom legfőbb oka tehát ez: szeretném megidézni a szellemét.

Akik ismerték őt, azt mondják, mind tartását, mind gondolkodásmódját elegancia jellemezte. A szent liget, amelyről megosztom gondolataim, szépen megmutatja ezeket a vonásait. Olyan ez a könyv, mint egy meleg nyári eső. Ha eresz alól nézed, úgy is szép élmény lehet. De ha kimerészkedünk az eresz alól, a tisztító víz, mely bőrünkig hatol, különös lesz, táplál – mint ahogy magával ragad ez a bizonyos értelemben bódító olvasmány. Megértésének nem előfeltétele az antik tragédiák ismerete, de sokkal jobban élvezzük, ha korábban hagytuk, hogy olvasmányélményként áthassanak bennünket Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész művei is.

A szellemnek meg kell adni a lehetőséget a feltöltődésre. Amikor valami mással találkozik, mint ami megszokott, és ettől elámul, aztán örvendezvén megfiatalodik. Az olvasás persze nem feltétlenül könnyed mulatság. Hiszen valami nem feltétlenül azért szép, mert erőfeszítés nélkül magunkévá tehető, hanem épp ellenkezőleg. Próbára is teheti az ember elméjének élénkségét, hajlamát a derűre és a belátásra.

A szent liget minden mondatát figyelmesen kell követni. Elméleteket, egy matematikusi munkafolyamat rigurózusságával kibontott levezetéseket tár elénk a szerző, azok szárazsága nélkül, az irodalmár színvilágába csomagolva. Felfedező és útnyitó kedvvel veti papírra gondolatait. Felfedező, mert előítélettől mentesen közelít olyan művekhez, amelyeket az évezredek alatt már ki tudja, hányszor elemeztek. Másrészt utat nyit újabb lehetőségek irányába, alkotásra biztat.

Mindjárt a könyv elején hangsúlyozza, hogy az ógörög tragédiák számtalan értelmezési módra adnak lehetőséget. A kötete ezzel együtt tizenegy fejezetet tartalmaz, ezeket véleményem szerint négy csoportra lehet osztani.

Az első részben a szerző megmutatja azt a szédítő szakadékot, melynek az egyik, sziklás oldalához oda van láncolva Prométheusz, a másik oldalán pedig az a vészjóslóan csendes tengerszegély húzódik, ahol Iphigeneia várja sorsa beteljesedését. Az első hat fejezet ezt a szédítő utazást foglalja magába, amelynek lendületével átívelhetünk egyik partról a másikra. A hat tragédia elemzése közben – Leláncolt Prométheusz, Aiasz, Philoktétész, Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Iphigeneia Auliszban – bátor kérdések hangzanak el, amelyekre alapos és körültekintő válaszok érkeznek. Bátrak, mert a szerző nem fél megkérdőjelezni a már évezredek óta elfogadott magyarázatokat.

Hosszú az utazás az alvilágból az éterbe, miközben alig hagyjuk el a görög földet. De talán nem is a tér terhét érezzük meg, hanem annak a rengeteg időnek a súlyát, amely az őskáoszból az írott történelem korának határáig szalad. Ebből a sokból, színesből, fenyegetőből, bölcsességből, az istenek világához tartozás okán olykor emberi ésszel be nem láthatóból bukkan elénk végül a könyv címében található szent liget. Területére nem csak az avatottak léphetnek be, mint a kolónoszi ligetbe, de az otthonos tájékozódást benne bizony meg kell hogy előzze egy szertartás. A nyílt szellem táplálta olvasás.

A második rész az első folytatása, ugyanakkor önálló tömb. Folytatása azáltal, hogy ezen színművek kapcsán felvetett kérdések érintik az első hat fejezetet is. Ugyanakkor önálló, mert itt általánosabb tárgykörök kerülnek terítékre, olyanok, amelyek jóformán egyszerre ölelik fel az összes ógörög tragédiát.

Az egység első tanulmánya, az Apollón marhái (Jel és jelentés a tragédiában) Szophoklész műveit elemzi. Horváth Andor szerint a tragédia: „színpadi tér, ahol az emberi létezés amiatt lehet olyannyira nyitott – kockázatos és kiszámíthatatlan –, mivel a cselekedetekbe az emberi szándékon túl belejátszik az isteni akarat is”. A fő szempontok, amelyek mentén számba veszi a kolónoszi költő tragédiáit, a következők: a szavak kétféleképpen való életre keltésének, a látszaton belüli újabb látszatoknak, valamint a megkettőződéseknek és meghasonlásoknak a szerepe. Szophoklész esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy legalább töredék formájában fennmaradt egy szatírjáték is. A Nyomszimatolók a legjobb példa felszín és igazság, játék és valóság kapcsolatára. Viszont a tragédiák egészére érvényes, hogy – a szerző szavaival élve –, „mindig valami baj van a közlekedés jelrendszere körül”.

A második tanulmány, A keret és a kép (Vázlat a görög tragédiáról) a tragédiára jellemző fogalmakat tisztáz, gazdag példaanyaggal megtámogatva. Legelőször is fölveti a ’tragédia’ szó értelmezésének szükségességét. Ennek viszont nem az értelmező szótárak segítségével kell megtörténnie, hanem mélyebb és átfogóbb módon, a tragédia szétszedésével és újbóli összerakásával. A következő lépésben a ’tragikum’ kerül terítékre. A tragikum meghatározásának érdekében három irányban történik elemzés. Az elsőnél a feltevés az, hogy az isteni közbelépés ellenére a tragédia mozgatórugója az emberi felelősség és szabadság. A második megközelítési mód a tipológiakísérlet. A szereplők funkciója jóformán módosulások nélkül ismétlődik. Aztán számos tragédiában sok a közös szerkezeti elem: a tragédiák drámai szerkezetét például túldetermináció működteti. A túldetermináció azt jelenti, hogy több ok működteti az eseményeket, holott egyetlen is elég lenne. Végül a harmadik irány a ’kórus’ szerepét kutatja a tragédiában.

A harmadik részben mély vízbe dob a szerző. Az ide sorolandó két tanulmányban a filozófia világán át juttat el a tragédiához. A Démoni virrasztók (Gondolatok a „tragikum-vitáról”) végkövetkeztetése, hogy a tragédia értelmezésének a tizenkilencedik század óta a filozófia mutatja az útját. Ez azt jelenti, hogy annak, aki a tragédiáról beszélne, előbb föl kell vérteznie magát filozófiai ismeretekkel. Ez az elvárás alaposan megnehezíti az irodalmárok dolgát. A Hadész szemöldöke című fejezet viszont nemcsak azt elemzi, hogyan került át a tragédiaelemzés a filozófia birodalmába, hanem azt is, hogy ennek a helyzetnek melyek a csapdái. Az egyik buktató, hogy amennyiben egy tragédiát egy filozófiai rendszer szerint kezdenek magyarázni, a végeredmény az lesz, hogy az antik mű értelmezését úgy vezetik, hogy végül ennek a bölcseleti világnézetnek lesz a tükre. Ilyenkor a mű teljesen védtelen marad, s nem tehet egyebet, csupán kiszolgálja a kisajátító rendszert. Viszont ha nem történik semmiféle kísérlet beskatulyázásra, akkor a filozófia valami olyasmit ajándékoz, amit csakis ő nyújthat: segítségével ezek a több mint kétezer éves művek ma is az újdonság erejével tudnak hatni. A szerző négy filozófus munkája által mutatja be a tragédiák gerincét: Hegel – jellem, cselekvés, kollízió (érdekellentét); tragikum – bűn és ártatlanság Kierkegaard olvasatában; Heidegger – a lét „közjátéka”; Nietzsche – az istenek felelőssége. Mint Horváth Andor írja: „Az istenek közvetlen, evilági jelenléte nélkül a görög tragédia elképzelhetetlen. Velük szemben sikeres vagy bukik meg a cselekvő Én fikciója.”

A negyedik részt, melynek címe Szavak és helyek (Munkanapló), ennek a könyvismertetőnek erejéig megtoldottam egy alcímmel: Könyvtár. Összességében nem sok, csupán huszonhét név jelenik meg itt kiemelten, mintegy a munkanapló alfejezetei gyanánt, ami, be kell látni, elenyésző, ha könyvtárról beszélünk. Mégis, fenntartom az általam választott alcímet, mert az előbb említett szám nagyon megtévesztő lehet. Itt ugyanis érdekes helyzetről van szó. Képzeljünk el egy apró teret, melynek neve: Szavak és helyek. Ebből a térből huszonhét utca nyílik, és mindegyik egy-egy filozófus nevét viseli. Ha jobban megnézzük, ezek nem is utcák, hanem sugárutak, amelyekből számtalan sétány válik le, mindegyik más és más szerző nevét viselve, életművükkel kikövezve. Könnyen belátható tehát, hogy Horváth Andor könyvtárnyi anyagon rágta át magát, amíg megírta a tanulmányait a görög tragédiákról, különös hangsúlyt helyezve a téma filozófiai hátterére.

A maga során a negyedik rész is elágazik: kétfelé. Az első csoport Nietzsche neve köré tömörül, mint aki a körülötte lévőktől idéz, vagy mint akit más szerzők idéznek. Nem véletlen a német filozófus központi helye, hiszen A tragédia születése című műve gyakorlatilag tápláló forrás a tragédiával foglalkozók számára. Tulajdonképpen a második csoport sem szakad el Nietzschétől, csupán ő itt egyféle katalizátor az Arisztotelésztől Hegelen át Cedric H. Whitmanig tartó elmélkedés bugyogásában.

Végezetül talán még annyit lehetne hozzátenni, hogy aki ezt a könyvet kézbe veszi, megtapasztalhatja, mit jelent a szellemi és a tudományos korrektség. Amikor az érvek és belátások kerülnek előtérbe, amikor a választott téma szépsége iránti odaadásban próbálja feloldani magát a szerző.

Szerencsére azért nem sikerül teljesen elrejtőznie.