Bodolai Balázs: Intimitás a színházban

Bodolai Balázs: Intimitás a színházban

Intim – bizalmas, csak szűk körben ismert dolog.
A Játéktér 2024/2. számából

Borítókép: a fotó a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stuart Mária című előadásának próbáin készült. Fotó: Biró István

Színház és intimitás. E két fogalmat összekapcsolva a legtöbb színházba járónak a testek egymáshoz való fizikai közelsége jut eszébe, a köztük létrejövő fizikai kapcsolat, érintés, esetleg a teljesen vagy részlegesen meztelen test. A fogalom azonban sokkal több tartalommal bír, hiszen intimitásról beszélünk akkor is, amikor egy adott térben két vagy több színész között létrejön valami, aminek az a lényege, hogy csak itt, csak most és csak közöttük jöhet létre, és részesévé válhat az is, aki nézi. Ezek azok a pillanatok, amikor a figyelem teljes, amikor a színpadon és a nézőtéren is tapintható a csend, és amiről jobb híján csak annyit szoktak mondani, hú, ez nagyon jó volt, vagy izzott a levegő, vagy bármi más. Ez is intimitás, valami, ami bizalmas, szűk körben ismert, még akkor is, ha a szűk kör a játszó személyeken kívül jelent még száz, kétszáz, ötszáz nézőt. Nevezhetnénk összhangnak, az összhang pedig mindig magában hordozza az intimitást.

TESTEK A TÉRBEN

Évekkel ezelőtt a The Guardianban volt egy rovat, amelynek a szerzője egy névtelenül író színésznő volt, akiről a lap csak annyit közölt, hogy több híres díjjal bír. Egyik írásának pont a testi közelség volt a témája. Elsősorban a film kapcsán vezette gondolatmenetét, de szerintem a színházra is érvényes lehet. Leírja, hogy gyakran az érzékiséget sugalló testi érintés a legtechnikásabb rész, ebben a legkevesebb a színészi átélés, mivel ez egy gyakorlati feladat, amit úgy kell megoldani, hogy az egy bizonyos benyomást keltsen a nézőben. A színház esetében ez fokozottan így van, hiszen nem egyszer, kétszer, tízszer kell megismételni, míg elkészül a felvétel, hanem a próbaidőszakkal együtt sokkal többször. Nincs más lehetőség, mint a lehető leghamarabb technikai kérdést csinálni belőle. Felfokozott pillanatokat még a leglazább struktúrájú előadás keretein belül is nagyon részletesen le kell pontozni, és a partnerrel fel kell építeni egy meghitt, intim viszonyt, amelynek a legfontosabb eleme a bizalom. Te mindig számíthatsz arra, hogy én figyelek rád, és én mindig számíthatok arra, hogy te figyelsz rám. Különösen fontos ez olyan pillanatokban, amikor a testek nem szerelmet sugallva érintkeznek, és ezekből van több. Amikor fizikai konfliktust kell jelezni, vagy megmutatni, még nagyobb kihívást jelent az, hogy ilyenkor a színpadi helyzet szerinti szándék a másik testének a bántása, amit mindig az indulat vezérel. Összetettebb feladat, mert csak patikamérleg-pontossággal adagolható minden, és a kontrollvesztést a kontroll teljes megőrzésével kell érzékeltetni. Ilyenkor előfordulhat, hogy a te tested az én testem irányítása alá kerül, vagy fordítva. Ez tulajdonképpen a legerősebb intimitás testi szinten, és szigorúan bizalmas. Elég egyszer figyelmetlennek, pontatlannak lenni, és elveszítjük a partner bizalmát. Ilyenkor egyedül maradunk, akkor is, ha nem egyedül vagyunk a térben. Így játszani meddő, izzasztó élmény. Miközben elengedhetetlen a nyitottság, játékosság, kíváncsiság, közel két évtized színészi tapasztalata arra tanított, hogy az intimitást – bármilyen formában is – nem vagyok köteles bárkivel megosztani, és nagyon fontos, hogy ne feledkezzek meg arról, hogy bármit is kér a rendező, végső soron én döntöm el, hogy ez a helyzet, ezzel az partnerrel, ilyen formában rendben van-e.

LELKEK A TÉRBEN

Nemrég mutattuk be Kolozsváron a Stuart Mária[1] című előadást, amit Diego De Brea rendezett. Az egyik jelenetet úgy szerette volna elkezdeni, hogy a takarásból belépek a színpadra, várok, amíg a partnerem odajön hozzám, és elindul a játék. Mikor először beléptem, nem tetszett neki. Azt mondta: „Ne így, most bejöttél, nem akarom, hogy begyere, azt akarom, hogy megjelenj!” („I want you to appear.”). „Bez ambicia!”, tette hozzá szerbül, vagyis „ambíció nélkül”. Úgy értelmeztem, ezzel azt akarja mondani, hogy ne gyere be állapotban, feszültségben, úgy, hogy mutatni akarod, hogy most ilyen vagy olyan vagy, egyszerűen jelenj meg minden akarás nélkül, és amikor eljön az ideje, hajtsd végre a feladatot. Szép gondolat, mindent levenni magamról, és valahol ez is intimitásról szól. Ahhoz, hogy bármi lényeges történjen velem, el kell engednem a kontrollt afelett, hogy milyennek látszom. A kontroll elengedése azt is jelenti, hogy kiteszem a legbensőbb énemet mindannak, ami ér. Ha nem vagyok teljesen nyitott arra, ami történik, ha nem mondom minden replikámat úgy, hogy utána bármi történhet, akkor nem lesz élő a játék, akkor csak magamba zárva futom a köreimet. De amikor nyitok, és a partnerem is nyit, akkor létrejön a valóban közös játék. Ez pedig mindig jó érzés, szabadság, feloldódás, tiszta adrenalin. Ugyanakkor teljesen kitett állapot, amit megosztok másokkal, és a munka első, hosszú fázisában a rendezővel is, aki lehet, hogy pont olyasmit fog visszajelezni, amit nem szívesen hallok. Vállalom tehát, hogy teljes mértékben láthatóvá válok, és közel engedek valakit, akit a játszó társaimmal ellentétben csak napok, esetleg hetek óta ismerek.

A TÉR BENNEM

„Ne tedd le a sarkad!” – szólt rám Ló (Bíró József) a takarásban, amikor még kezdő színész voltam, és Csehov Három nővérét[2] próbálva mindenki csizmát hordott. „Kopog!” A tér mindazokban él, akik létrehozzák azt: látható módon a színészek, nézők, és láthatatlanul az ügyelők, kellékesek, hangosítók, világosítók, öltöztetők, tűzoltók. A tér bennem van, és ismernem kell a határait. A színházban mindenki tiszteletben tartja a játéktér intimitását, és odafigyel arra, hogy ne okozzon zajt. Ezért sokan tipegnek, topognak, lábujjhegyen közlekednek. Ebből egy idő után reflex lesz, aki pár évet dolgozott már színházban, és olyan munkát végzett, amely a játék terével kapcsolatos, már oda sem kell figyeljen, a teste automatikusan vált, és úgy mozog a takarásban, hogy semmiképp se zavarja meg az előadást. Aki hibázik, és zaj forrása lesz, megbontja a tér intimitását, és kizökkenti a társakat a játékból, a nézőket az illúzióból. Lehet látványosan is hibázni. Első szerepem hivatásos színészként Marosvásárhelyen volt. „Koncepciót” alakítottam, ahogy azt a színészi zsargonban mondani szokták. A koncepció mint szerep többféleképpen jöhet létre, a rendező behozhat egy elképzelt szereplőt, aki mintegy az előadás koncepcióját ábrázolja, átalakíthat egy létező szereplőt, hogy az a koncepció megtestesülése legyen, vagy pedig összevonhat több, kisebb szerepet egy személybe, ezáltal megteremtve a koncepciót. Ez az előadás úgy kezdődött, hogy álltam a játéktér sarkában, a leeresztett függöny előtt, és dohányoztam. Az érkező, helyét kereső publikumot megvetően, lenézően figyeltem. Hálás voltam a szerepért. Majd amikor mindenki leült, minden alkalommal jelt adtam a kezdésre, kivéve azt az estét, amikor a színház tűzoltója odalépett hozzám, és számonkérte tőlem, hogy mégis ki vagyok, és hogy merészelek a színházban dohányozni.

ÉN A TÉRBEN

„You CAN lift a stone, without being ready for the snake that’s revealed under it” – mondja Kenneth Branagh karaktere, Niels Bohr az Oppenheimer[3] című filmben, kétszer is. A kiemelés tőle származik, nagyon modoros, de neki jól működik, és mindkét alkalommal ugyanezt a hangsúlyt használja. Vagyis: „LEHET egy követ úgy felemelni, hogy az ember nincs felkészülve a kígyóra, ami alatta tanyázik”. Egy-egy intenzív próbafolyamat gyakran azzal jár, hogy olyan követ kell felemelnem, amilyent még soha nem emeltem fel, és szembe kell néznem azzal, amit alatta találok. Ez nem mindig tetszik. Lehet, a színészi határaim kérdőjeleződnek meg, lehet, azzal szembesülök, hogy az, amit kifelé sugárzok, nagyon eltér attól, ahogyan én látom magam, vagy lehet, emberként kérdőjelezem meg magam, vagy az élet dolgaihoz való hozzáállásomat. Ki kell lépnem a komfortzónámból. Bensőséges vallomást teszek, de közben feloldódom a játékban, és ez megment. Valamit, ami adott esetben súlyos, nehéz, könnyűvé tesz a közös játék, annak a lehetősége, hogy úgy vagyok magam, hogy közben kilépek magamból, átadom magam annak az áramlásnak, flow-nak, amit a jó közös játék jelent, ami sokkal intenzívebb, ha egy vagy több partnerrel közösen éljük meg. Kemény Zsófi költő, slammer arról beszél, hogy színpadon lenni olyan, mint a drog. Talán erre gondol, erre a közös áramlásra, a hiper-jelenre, amikor én, színészként, bár tűpontosan követem a rendelkezést, mégis azt élem meg, hogy szabad vagyok.

Luca Guadagnino új filmjében, a Challengers-ben[4], Zendaya karaktere azt mondja egy intenzív teniszmeccs után: „Volt benne kb. 15 másodperc igazi tenisz.” Bár nem tudok teniszezni, úgy éreztem, értem, miről beszél.

GETTING REAL

Ha színészként dolgozol, az intim zónádat minden szempontból keresztül-kasul fogják járni. Erre a rétre mindenki rálép, van, aki mezítláb, és van, aki lánctalpas markológéppel. Rendszeresen leszel olyan helyzetben, amikor minden megkérdőjeleződik körülötted és benned. És amikor már mindent feladtál, és megsemmisülve hagyod, hogy az örvény egyre mélyebbre vigyen, de mégis kinyújtod a kezedet, és felállsz, akkor leszel igazán jó, mondják majd. Tested időnként homokzsákká változik, és a legjobb, amit tehetsz, ha megedzed, nemcsak azért, hogy jobban bírd a strapát, hanem azért is, hogy ne fájjon annyira, amikor leesel. Fontos megtanulni jól esni, hogy utána fel is tudj állni. Fontos megtanulni odafigyelni a belső hangodra, mert amikor azt érzed, valami nincs rendben, akkor jó eséllyel tényleg nincs rendben, és olyankor szólni kell. Ha nem is azonnal, de legkésőbb a következő szünetben. Ez talán a legfontosabb, hogy ki tudj állni magadért, de ugyanakkor egy csapatért is. Csapatban dolgozni, az intimitást másokkal megosztani, mindig kihívás lesz.


[1] Stuart Mária. A bemutató időpontja: 2024. április 6. Rendező: Diego de Brea. Kolozsvári Állami Magyar Színház.

[2] Három nővér. A bemutató időpontja: 2008. szeptember 24. Rendező: Tompa Gábor. Kolozsvári Állami Magyar Színház.

[3] Oppenheimer, rendező: Christopher Nolan, 2023.

[4] Challengers, rendező: Luca Guadagnino, 2024.