Bodó Márta: MIMORÓZART

Az idei december minden igyekezet ellenére borús-morgósra sikeredett annak, aki Kolozsváron él. Ennek oka egyrészt a rohanás, másrészt az időjárás. Nedves-ködös reggelek, borongós napok, vastag, szürke felhőtakaró: csontig hatol, lélekbe mar. S akkor itt ez a cím: Mimorózart. Mit takar? Mit akar? Mimóza és művészet? Morózus művészet? December 15-én a Puck bábszínházban a fátyol fellebbent erről a titokról. Vele úgy negyven percnyi mosoly is érkezett. Bábelőadást láthattak a nézők, szöveg nélkül, olyat, amit készítői 4–104 éveseknek ajánlanak.
A borongós utcáról besétáló felnőtt egy ideig még morózusan nézi a színpadot jelző kék dobozban a sorra megjelenő kék kezeslábasban, piros orral bemutatkozó alakokat, kedves, egyszerű derűjük lassan magával ragadja. Szól a zene, Mozart örök játékos dallamai, a kékek és pirosak és fehérek összeállnak Joan Miró képeivé, majd ismét elválnak az elemek, táncot járnak, és a mégoly morgós kedvű néző is feloldódik a játék, a kreatív fantázia világában. Kiszabadul a borongós hétköznapból, saját morcosságából, kinyílik és maga is játszik, lebeg, nevet és továbbgondolja, amit látott.

Az előadás főszereplői Joan Miró 20. századi katalán művész munkái, amelyek közül elsősorban A szitakötő röpte a napba című képről a piros napkorong, meg A balerina, A nap születése/Hajnalhasadás, A vörös Nap, A színpompás szárnyak mosolya, A táncos című képekről, illetve az Asszony madárral-szoborról származó, azokat idéző számtalan elem. Hiszen a darabban megjelenő bábuk mind a művész képeiről, szobrairól lépnek a kolozsvári bábszínház színpad-dobozába. Miró talán első látásra meglepő választás, mert műveit a fauvizmus, kubizmus, dadaizmus és szürrealizmus sokak által az „érthetetlen” kategóriába sorolt művészeti irányzatok jellemzik, de minden művének gyermeki varázsa van, olyan, mint egy gyermekrajz, mindenikben ott a gyermekek még korlátlanul szárnyaló fantáziája és avantgárd újító szabadsága, költői, játékos, és nem utolsó sorban humoros. Mottója: „Én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”.
Mozart zenéjéről sokan mondták, hogy Isten mosolyából fakadt. Játékos, derűs, gyermeki. Felhangzanak a Varázsfuvola, a Don Giovanni akkordjai, meg concertók, szimfóniák, fuvolanégyes, ária, klarinétverseny, a Kis éji zene és egy dzsezz fantázia a zeneszerző török indulójára.
Az előadásban szereplő bohócokat Urmánczi Jenő bábszínész és két frissen végzett fiatal színész, László Réka és Okos Attila Ákos (a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem volt hallgatói) kelti életre, Palocsay Kisó Kata, az előadás megálmodója és rendezője adjunktus az egyetem színházi karán, az előadás létrehozásában együtt dolgozott volt diákjaival, meg Lőrincz Gyula képzőművésszel, az előadás látványtervezőjével.
A Mimorózart cím tehát rejtve, csak vájt fülű vagy keresztrejtvényfejtésben otthonos emberek számára megfejthetően jelzi előre Miró és Mozart jelenlétét a darabban. A szereplők bohóckinézetű utazók, vándorok, játszótársak, gesztusokkal mesélők felváltva. Tíz különálló történetet látnak a nézők, bábetűdöket és az ezeket összekötő játékokat, amelyek színészi módszere a bohóctechnikán alapuló játék, miközben az egyes etűdök más és más bábtechnikával élnek.

A nyitóképben először üresen látjuk a Miró-képről ihletett kék dobozt, amely a játék – és világteremtés – tere, a végtelen ég és a végtelen víztömeg egyaránt lehet. A kék még így, önmagában is inspiráló, nem hideg, ellenkezőleg: kedvező közeg a játék, az élet számára. Meg is telik szereplőkkel: három csuklyás alak a háttérrel megegyező kék kezeslábasban jön-megy, téblábol és próbálja figuráját egyéníteni és bemutatni a nézőnek. Tá-dám, Oáu, Juhúú – ez a három figura hangi megkülönböztető jelzése, amely a karaktert is körvonalazza. Piros bohócorruk jelzi: afféle, a némafilmekből ismerős gesztusvilágot és humort hoznak be a játéktérbe. Máskor báboznak, ilyenkor lekerül a piros orr, illetve a bohócorrot különböző bábu-játszótársaik kapják, ők maguk bábumozgatók, háttérbe vonulnak s átadják a főszerepeket a legkülönfélébb alakú tárgyaknak: mindegyik a megidézett Miró-képekről kel életre Mozart dallamaira.

A bevezető, bemutatkozó és (fel)hangoló jelenet után kezdődik a Piros története: Miró a Napot, a születő, ébredő, ezért vörös Napot ábrázolja különböző helyzetekben, ezt gondolják tovább e játékban. Megérkezik hát a Varázsfuvola dallamával kísérve maga a Piros. A következőkben életre kel, a képről elénk lépett, nem egészen szabályos kör alakú massza lélegzik, lát (szeme lesz), mozog. Aztán tánc következik, a bábu és tüllszoknyás bohóc egyaránt táncol Miró Balerinája ihletésére. Don Giovanni fenséges, megrázó hangjaira ünnepélyesen egy Miró-képet próbálnak a szereplők puzzle-ként kirakni, először Mickey Mouse áll össze, a komor, fenyegetéssel teli zene mintegy jelzi itt, hogy téves úton járnak. Az először meglepett szereplők ekkor gyorsan kirakják a helyes képet, s bohócorrukat átadják az egyes, immár helyükre került elemeknek. Szelídebb jelenetek sorjáznak: Piros visszatér és egy cím nélküli Miró-képet értelmezve kék fürdőkádban fürdik, mint a kisgyerekek. Különféle játékokkal szórakoztatják, hogy jól viselje a kék öntözőkannából ráfolyó vizet: gumikacsa és cápa egyaránt előkerül, majd igazi bébitörülközővel törlik szárazra. Aztán altatják: a gyöngéd jelenet erősen komikus felhangokat kap, mert az altató személy egy piros keretbe ágyazott emberi fej, amely hihetetlen magas hangokat énekel ki, amelyektől inkább felriadna egy csecsemő, eközben finom mozdulatokkal ringatja, mindezt igencsak színpadias fejmozgással kísérve. A következő képben mintha Piros álmát látnánk: Miró néhány jellegzetes figurája elevenedik meg: Hold, csillagok. Az álom most a szelíd égi jelenet után egy dzsesszesített Mozart zenei elem kíséretében most már az éjszakai élet mélyére kalauzol, a piros harisnyák és revütáncosok világát idézi. Végül, talán az álom részeként, talán az egész játék összegzéseként a bohócokat látjuk: fekete táblát hoznak, fehér kesztyűs kezükkel tapogatják mint vakok a tárgyakat; számunkra, látók számára semmit se mond, de ők „látnak” a kezükkel. Sőt a kezek találkoznak, a szereplők felfedezik egymást és megosztják az örömteli közös élményt. Aztán, mintegy a „gyengébbek” kedvéért leleplezik titkukat: felkapcsolják a világítást, s a tábla színt kap, láthatóvá válik egy komplex Miró-kép, A kert, amely a paradicsomkert, Miró paradicsoma, mindannyiunké – a megérkezés örömében osztozunk. A három bohóc háttal a közönségnek ül, velük együtt gyönyörködik a megfejtett, a feltárult titokban. Múzeumi kalauzként is működnek: ilyen műelemzést sajnos ritkán lát a mai gyermek; ezért mondhatta a végén egyik kisgyerek néző az apjának: „Nagyon tetszett, csak azt nem tudom, miről szólt”. Mondhatnám: beavatás volt, kisfiam, bevezetés a műértés és műélvezet világába. Játék, aminek elsődleges célja, hogy mentesülhess a feszültségektől, s a fantáziád segítségével kissé ellibbenj a földre rántó borús valóságtól a szabadság forma- és formalitásmentes tartományába. Oda, ahol a derű és nevetés sarjad.

Szereplők: László Réka, Okos Attila Ákos, Urmánczi Jenő. Forgatókönyv: Palocsay Kisó Kata. Zenei összeállítás: Palocsay Kisó Kata. Látványterv: Lőrincz Gyula, Palocsay Kata. Táncok: Jakab Melinda. Bohóctechnika: Hatházi András. Bábkészítők: Szabó Tünde és György László. Jelmez kivitelezés: Polar S&G. Ügyelő: Kovács Ferenc. Hangtechnika: Nagy András. Világítástechnika: Calin Negrea.