Bodó Márta: Élet és halál tánca

Fotó: Biró István

Húsvét előtti bemutató. A színpadon szó nem hangzik el, valójában történet sincs. Tér van és testek vannak, gesztusok, mozdulatok és mozgássorok, olykor hangok, zene, főleg rekviemek. A testek a hallható vagy a csak bensejükben (meg)szó(la)ló zenére ringnak, rázkódnak, gurulnak, másznak, simogatnak, kapaszkodnak, menekülnek, kergetik, megtalálják egymást. A tánc és táncszerű, belső ritmust követő mozgások szülik meg az előadást. Így húsvét előtt a haláltánc asszociációja adódik. Különböző korú, nemű, ruhájú alakok járják az élet táncát. Lassan kitáncolnak az életből, függetlenül attól, kik, mik ők, mit képviselnek, mit szeretnek vagy mit utálnak. Nem rémítő, nem félelmetes, sőt olykor kifejezetten nevettető és nevetséges, amit látunk, ám könyörtelenül rohan az elkerülhetetlen vég felé egyén, csapat, közösség és az élet maga. Az élet, amelyet láttunk megszületni, gügyögni, járni tanulni, felnőni, okosodni, szeretni, ölelni, játszani, könyörtelenül véget ér, eltáncol a nemlétbe. Nagyhét, passió, halál. Húsvét. Feltámadás?

A Pour toujours (Mindörökké) című előadás olyan, amihez kevéssé szoktak hozzá a kolozsvári nézők. Az előadás a néző befogadó részvételére is számít, arra, hogy mindenki összeállít egy személyes, saját darabot a látottakból – mondja Viola Gábor, aki rendezőasszisztens és játékos is egyben. Azaz, a befogadóra van bízva az értelmezés. A húsvét előtti időszak rányomja bélyegét a befogadás pillanatára. Dominique Serrand rendező azt vallja: bár agnosztikus, a rekviemek különleges hatást gyakorolnak rá – ezért akart egy ilyen előadást létrehozni, „amely az elmúlt létezőket ünnepli”. És az életet magát, a halállal, elmúlással együtt – teszi hozzá a befogadó.