Blénesi Kincső: A Halál tekintete

Álmomban köztünk járt a Halál. Emberformája volt, és az volt a célja, hogy mindenkit megöljön. El is kezdte öldökölni az embereket, szabályszerűen, a nyaki ütőereket vágta el, és így az emberek elvéreztek.

Tudtam, hogy előbb-utóbb rám kerül a sor. Tudtam, hogy jön, és engem is megöl. Rettenetesen féltem, és azt éreztem, hogy minél hamarabb meg akarok akkor már halni, hogy essek túl rajta. Föladtam az életet, nem akartam elbújni vagy elszaladni. Álltam az egyetemen, a színi emeleti lépcsőfordulójában, a nap szépen és ragyogva sütött be az ablakon, és én vártam minden másodpercben, hogy jöjjön, és haljak meg én is, mint mindenki más.

És hát jött. Jött, és elvágta a nyaki ütőeremet. Az az igazság, hogy meglepődtem kissé, mert tudtam, hogy álmodok, és azt hittem, hogy egy álomban nem bántanak ilyen konkrétan és egyértelműen. Onnantól kezdve kételkedtem abban, hogy álmodnék. Fájt. És nagyon erősen véreztem. Leültem a lépcsőre, és arra vártam, hogy folyjon el az összes vérem. És a vérem folyt. És sok idő múlva is folyt, én pedig döbbenten észleltem, hogy semmi bajom, és még mindig élek.

És megint jött az a Halálember, és látta, hogy élek. Erre felállított, fogott egy hosszú kardot, és a gerincemen át a gyomromig szúrta keresztül rajtam. Fájt. De a fájdalom után még mindig éltem, véreztem kicsit, és át voltam szúrva, de nem volt semmi bajom. Döbbenten álltam az ablak mellett, dél körül lehetett, a nap besütött. Arra gondoltam, lehet, hogy már meghaltam. De rájöttem, hogy nem. És hirtelen tudtam, hogy ha még egyszer megöl ez a Halálember, akkor biztos, hogy meghalok.

Abban a pillanatban ráeszméltem valamire. Fogtam magam, és odaálltam a Halál elé. Ott, abban a pillanatban jöttem rá én magam is, hogy nem adhatom fel csak így az életet, ahogyan tettem, amikor vártam, hogy öljön meg a Halál. Szinte hadarva, szinte könyörögve kezdtem el sorolni, hogy mik azok a dolgok, amelyek miatt nekem még élnem kell! És elkezdtem kissé dühösen kioktatni a Halált ezekkel a szavakkal:

– Hogy tudod ilyen rosszul végezni a dolgod?! Mire jó az, hogy ha kell, ha nem, mindenkit megölsz itt össze-vissza? Csinálhatnád sokkal okosabban is, amit csinálsz! Tényleg, nem azért mondom, de gondolkodj, ember, egy kicsit! Hát nem jobb lenne neked is?!

Mire Ő:

– Előbb-utóbb úgyis mind meghaltok, most nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb?

Mire én nem tudtam mit mondani.

Erre Ő:

– Olyan dolgok miatt nem érdemes élnetek, amikről még ti sem hiszitek el, hogy fontosak. Olyan dolgok miatt kár élnetek, amik nektek sem fontosak.

Erre én megdermedtem, mert igaza volt… Csak néztem őt, álltam vele szemben, majd soroltam tovább, hogy mi az a pár fontos dolog, amikért élnem kell.Mik azok a dolgok, amik miatt az Életnek szüksége van rám, és nekem is az Életre. És elkezdtem bevallani olyan dolgokat a Halálnak, amiket magamnak sem vallottam be, és amik fontosak. Nem emlékszem már, hogy miket mondtam, de többek között a hegedűről is beszéltem neki, és beszéltem a színházról, egy színdarabról, és arról, hogy miért fontos ez. És csak beszéltem egyenesen bele az arcába, a szemeibe, mert rájöttem, hogy nincs már sok időm. Meg kell győznöm a Halált, ha már nem haltam meg. Tudtam amúgy jól, hogy nem lehet őt meggyőzni – azt hiszem, már nem is amiatt meséltem neki, hogy meggyőzzem, hanem csak úgy, mert jólesett.

És Ő csak állt velem szemben, és bámult engem. Mélyen a szemembe bámult, megszeppenve.

Aztán elhallgattam. Néztem Őt. A szemeit. A tekintetét. És ebben a pillanatban, egy pillanatra a Halál megszeretett engem. És borzalmasan emberinek tűnt, rettentően sebezhetőnek és olyan magányosnak, amilyen magányos csak egy ember lehet. Aztán mintha a tekintete hangosan mondta volna el, hogy ez a Halálember abban a pillanatban mindennél jobban szerette volna, hogy legalább EGY olyan dolgot tudjon elmondani, ami miatt az életnek szüksége van Rá, vagy neki az életre. De nem tudott mit mondani… mert ő volt a Halál, aki abban a pillanatban szerette volna, hogy legyen valami, amiért élhet, aki szeretett volna szeretni. Álltunk egymással szemben, és azon gondolkodtam, hogy akkor meghalok vajon vagy nem…

És nem derült ki. Mint egy nagyon hosszan kitartott pillanatban, álltam ott, és nem tudtam, mi lesz, a tekintetem pedig belefeledkezett a tekintetébe. Reggel lett, és ezzel a képpel ébredtem fel. Azt hiszem, egy örökkévalóságig tarthatott ez az utolsó kép.

Hogy mi köze ennek a színházhoz? Van az a pillanat, amikor elveszek a Halál tekintetében, és meglátok benne valami rettentően emberit és gyöngédet, és törékenyet, na az, arra hasonlít a színház, ha az ember jól csinálja. Vagyis, azt hiszem, akkor jó, amit csinálok színészként, ha legalább egy töredékét megélem annak közben, mint amikor a Halál szemében felfedeztem valamit.