Biró Réka: No land for our inner csodaszarvas

Biró Réka: No land for our inner csodaszarvas

Magical deer. 2024. április 7–8., ZIZ – Art and Social Area, Kolozsvár
Fotók: Orbán Eszter

Bevallom, ritka alkalom, hogy egy előadás kapcsán beinduljon bennem az írómasina. Elvétve látok olyan előadást (vagy használjam itt inkább az esemény szót?), aminek a témája megszólít, vagy ha nem is szólít meg, akkor a színházi nyelvezete az, ami a szakmai oldalamat bizgerálja. 

Az előadásról annyit érdemes előrevetíteni, hogy négy Budapesten élő erdélyi alkotó projektje, „a beilleszkedés, vándorlás és otthonkeresés kérdései körül forgó kísérleti folyamat, amelyet Petőfi János Vitéze inspirált” – olvashatjuk a beharangozóban. De Csepei Zsolt is írt egy bejegyzést róla a Facebook-oldalán még mielőtt megnézte volna a ZIZ-es bemutatót – ez a nem mindennapi gesztus is bizalmat gerjeszt bennem az előadás irányába. 

Be is másolok egy kis részletet belőle: „A leírás alapján a Magical Deer négy, Erdélyből elszármazott, Budapesten élő alkotó (otthon?) kereséstörténete, amelyben egyértelműen nem kívánkoznak a negyedik fal vagy védelmező szerepek mögé bújni. Bátor cselekedet! Az előadást ma este a ZIZ – Art and Social Area-ban fogják bemutatni, Kolozsváron. Nem meglepő tehát a címválasztás, hiszen mi más köthetné össze jobban Erdély fővárosát és az anyaország köldökét, mint a Csodaszarvas őstörténete. Ismerjük a sztorit. (Ismerjük, ugye!? De nem is ez a fontos, hanem, hogy beszélünk róla.) Adódik tehát a kérdés, hogy esetükben (esetünkben?) mi a csodaszarvas? A reményteli jövő? Az ábrándok? A kiteljesedés reménye? A trófeaszerzés és az egó délibábja? Egy pörkölt azon az asztalon, amelyet szeretnénk újra és újra körbeülni? Ezeket a kérdéseket bizonyosan meg fogja válaszolni nekünk az előadás.” 

Itt most meg is ragadom az alkalmat, hogy visszajelezzek (kérdezzek?) Zsoltnak: szívesen olvasnám a háromperces pszeudo-kritikád második részét is, amelyben kiderül, megválaszolta-e az előadás ezeket a kérdéseket, illetve te is megtapasztaltad-e azt a „lebegő állapotot”, amiben reménykedtél?

Udvari-Kardos Tímea, Keelan Sandy, Sipos Krisztina

A Magical Deer-t tavaly szeptemberben mutatták be a budapesti Artus Stúdióban, azóta négyszer játszották. Angolbarát előadás – olvasom még valamelyik játszóhelyszín leírásában. Amúgy románbarát előadás is. Sőt, emberbarát.

„Mennem kell” – indítanak nagyon is erősen a csajok, de valójában nem is ezzel indítanak, hanem már a térbe érkezésünkkor megy a zene, Sipos Krisztina és Udvari-Kardos Tímea jóleső civilséggel fogadja (és az előadás ideje alatt is így kezeli) a nézőket. Megöleli, akit már rég nem látott, de ugyanilyen barátsággal szól azokhoz is, akiket talán még sosem: „sziasztok, gyertek, lehet ülni székre, vagy elöl vannak matracok, foglaljatok helyet bárhol, ahol jólesik.” Hiányzik az ilyen közvetlen fogadtatás a színházakból. 

A teret egyébként egészen minimálisan kell elképzelni: egy dj-pultra hajazó asztal középen mindenféle zenés kütyü, kétoldalt mikrofonok, egy gitártartón elektromos gitár, jobboldalt egy falra vetített angol szöveg, amit a kezdésig van időnk többször is elolvasni. Középen Nozdroviczky Eszter áll, kezében egy vetítőgép, lábánál laptop, meg fénytechnikai eszközök hevernek. Eszter amúgy látványtervező, és kimondottan jót tesz az előadásnak, hogy ezúttal kilép a háttérmunka szerepkörből, és élőben építi fel az előadás látványvilágát. 

Nozdroviczky Eszter

A falra vetített angol szöveg felolvasásával indít Tímea, de azt magyarul mondja el, és hát magyarul egyből leesik, hogy ez egy János Vitéz-szakasz[1] átirata. Bár az elbeszélő költeményből több részlet nem hangzik el az előadás során, ez a búcsúzó felütés végig ott marad a kisagyunkban.

A dj-pult mögött egy csuklyás alak, fején egy vörös fényű fejlámpa. Az elején nem látjuk, ki ő, de olyan benyomást kelt, mintha egy mágus lenne, aki az imént lépett ki az Untold Fesztivál egyik plakátjából. Később kiderül, hogy ő az est házigazdája, és valóban finoman vezet minket végig ezen az audio-vizuális performatív utazáson. Arra kér, lazítsunk, lélegezzünk, érezzük a teret magunk körül, figyeljünk a testünkre, és csak azt vegyük magunkhoz, amit úgy érzünk, hogy hozzánk szól – okos kezdő-gesztus: ne csak becsöppent nézőként legyünk jelen, hanem tudatosítsuk, hol vagyunk, milyen hangulattal érkeztünk, kik vesznek körül, és nyissuk meg magunkat, amennyire csak tőlünk telik: „notice if there is any sensation that arises in your body, and just be with that without any judgment.”[2]

Keelan Sandy

A performerek három nyelven beszélnek: Tímea románul, Keelan Sandy angolul és Sipos Krisztina magyarul. Eleinte úgy tűnik, egymást fordítják, megkönnyítve az érthetőséget többnyelvű nézőközönségüknek, de később elkezdenek egymásra is reagálni, hol csak finom gesztusban, hol szóban, mindenki a saját nyelvén.

Sipos Krisztinától már az elején elhangzik, hogy a beilleszkedés témáját hozta magával, és végül is ez az egész utazás e körül a téma körül lebeg: milyen nehézségekkel néz szembe egy romániai magyar, ha Budapestre költözik, sikerül-e beilleszkednie, mi az, ami hiányzik neki az otthonból, és mi az, ami nem. Vagy milyen az, amikor hiába ugyanaz az anyanyelvetek, nem értenek: Aș putea vorbi și în maghiară dar tot nu m-ai înțelege / Magyarul is mondhatnám, de úgysem értenél.[3] 

Látszólag szkeccsszerű jeleneteket látunk, de ez senkit ne tévesszen meg. Minden szó, mozgás, látvány- és zenei elem nagyon is a helyén van, pontosan adagolva ahhoz, hogy a néző észrevétlenül felüljön erre az utazásra. Építkezése kicsit ahhoz hasonló, mintha vennénk a vándorlás szót, és köréje gyűjtenénk azokat a fogalmakat, amiket ehhez asszociálunk. Például Keelan Sandy házigazdánk feltesz olyan kérdéseket, hogy mi az otthon, hol van, milyen, egy hely-e az vagy inkább egy érzés – majd ezt követően felmerül, hogy kinek mennyire jó a tájékozódási képessége, és ahhoz képest, ahol ülünk, meg tudjuk-e határozni, hogy merre folyik a Szamos. Tartalmilag egyszerű felvetések hangzanak el, de attól válik igazán működőképessé az egész szerkezet, ahogyan ezek egymás mellé/-ba vannak szerkesztve, vagy ahogyan segíti őket a zene vagy éppen egy falra projektált google maps-es, fekete-fehér utcakép, amibe be-bekandikál az előadók integető árnyéksziluettje. 

Sipos Krisztina

Ehhez hasonló építkezési módszer és a színházi eszközökkel való érzékeny és szabad operálás alig látható színházi térségünkben. Ezt még megfejeli az a jó értelemben vett őszinte, civil jelenlét, amit az előadók birtokolnak – mindkettőből masszív hiány van a romániai magyar színpadokon.

Az előadásról süt, hogy ez egy kollektív alkotás – ezt az is alátámasztja, hogy a szereposztás végén egy hosszú külön köszönet-lista is szerepel. Az alkotók munkastílusát ismerve el tudom képzelni, hogy a próbafolyamat alatt nem restellték kikérni más alkotók véleményét is. Ezt a hasznos gyakorlatot ajánlanám bármelyik munkafolyamat alkotóinak.

A Magical Deer performerei létezőként kezelik a közönséget, velünk beszélnek, nekünk mesélnek, velünk osztják meg tapasztalataikat. Közvetlenségüket az is segíti, hogy teljes természetességgel vannak jelen a játszótérben. Az előadásnak van egy erős dallamvilága, és itt nem csak arra gondolok, hogy jelentős a zenehasználat, vagy hogy az előadók hangja remek, hanem arra is, hogy hogyan játszanak a hanglejtésekkel vagy a különböző nyelvek hangzásvilágával. 

Minden jelenet ízléses humorral és kellő öniróniával dolgozik – s bár több nézőtől hallottam, hogy szívesen maradt volna még, valójában bőven elég egy óra húsz perc ahhoz, hogy elinduljon bennünk is a saját történetünk, és feltegyük magunkban az otthonkeresés, otthonteremtés, a beilleszkedés, elhelyezkedés fájó kérdéseit.

A kolozsvári szereplést mindkét alkalommal láttam, és ahogy végignéztem a nézőközönségen, konstatáltam, hogy a szakma részéről nagyrészt olyanok jöttek el, akik a szakmai közeg – bármennyire is sarkítottan hangzik – perifériáján léteznek, vagy ha alkalmazottként dolgoznak, valamilyen módon akkor sem tartoznak a mainstream alkotó/színházcsináló gárdába. Felvetődött bennem a kérdés, hogy mi az oka ennek a jelenségnek, majd ezen a gondolatmeneten tovább morfondírozva: miért nincs termőtalaj az ilyen projektek számára nálunk, egyáltalán mi az oka annak, hogy megszületik egy ilyen előadás? Miért érint meg engem ilyen mélységesen a kezdeti „mennem kell”-felütés, mi az a gomb, amit ezek az alkotók az előadás alatt finoman nyomogatnak bennem egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy valami búcsúbuliba csöppentem, ahol egyszerre szorítja el a torkom az öröm és az elkeseredett tehetetlenség?

Azt nem tudom, hogy milyen lehet a Magical Deer fogadtatása Pesten, talán abban különbözhet, hogy nálunk könnyebben működik az előadásban használt többnyelvűség. Átjönnek azok a finom nüanszok és játékok, amik a három nyelv egymás mellé helyezéséből adódnak – a közönség reakciói legalábbis ezt igazolják: olyan helyeken is felnevetnek, ami egyértelműen fordítói humor, vagy felszabadultan előre bekiabálnak szavakat, amikor elindul egy kvízjáték arról, hogy másképpen nevezünk meg dolgokat Romániában, mint Magyarországon (lapító/vágódeszka, vöröshagyma/lilahagyma, add ide/add oda, töltött tojás/kaszinótojás stb.). 

Tu ți-ai găsit de lucru? – kérdi Tímea Krisztinától, nem, még nem találtam munkát – feleli, pedig tudjuk, hogy már egy jó ideje kint él Budapesten. Du-te și caută – szólítja fel Tímea nemes egyszerűséggel. Megyek, keresek egy kis munkát – jön is a könnyed válasz, de halljuk a mögötte meghúzódó gondolatot: kösz a tippet, hogy erre én eddig nem gondoltam…! És elkezdődik egy állásinterjúra szánt bemutatkozóvideó készítése, ahol Krisztina igyekszik felolvasni az előre megírt szövegét, Tímea pedig közbevág és korrigál, ahol jónak látja: ezt szerintem hagyd, tedd hátra a hajad, vedd előre, húzd ki magad, mosolyogj, maradj érdekes stb. A bemutatkozóban az is elhangzik, hogy jelöltünk hányféle feladatkört látott már el az eddigi munkái során, s bár ezzel egy kicsit spoilerezni fogok, de fontosnak tartom, hogy ezeket én is felsoroljam: postás, babysitter, recepciós, önkéntes, pultos, pincér, drámatanár, dramaturg, rendezőasszisztens, rendező, kommunikációs asszisztens, hangtechnikus, fénytechnikus, öltöztető, kellékes, beszerző, közönségszervező, gyártásvezető, produkciós vezető, zenész, előadó román-magyar-angol nyelven. 

Sipos Krisztina, Udvari-Kardos Tímea és a segítőkész nézők

Ezen a ponton már nem kérdés számomra, hogy mi az a gomb, amit folyamatosan nyomogatnak bennem. Az foglalkoztat, hogy tulajdonképpen miért nem itthon dolgoznak ezek az alkotók. Vagy hogy mit jelent nálunk az, hogy valaki szabadúszó: valóban egy szabad választás ez, vagy a körülményekből fakadó kényszer? Miért nincs hely és lehetőség közegünkben ilyen projektek számára is, miért nem fér meg egymás mellett több színházi nyelv (egyáltalán miért nem érdeke mindenkinek, hogy igenis legyen többféle színházi nyelv), hogy milyen folyót duzzasztanak az amúgy is szűkös források, mi haszna az egy irányba csatornázó oktatásnak, és kinek mi a felelőssége abban, hogy nem épült ki egy olyan szakmai háló, amely válogatás nélkül ki tudja fogni sokszínű színházcsinálóit.

Persze, attól függetlenül, hogy bennem milyen kérdéseket indított el, a Magical Deer túlmutat azon, hogy mi a helyzet a mi kis szakmai mocsarunkban, ahová a valamikori csodaszarvasunk vezetett minket. Sőt, feloldoz minket a predesztinált jövőnk alól és felajánl egy másik utat: 

imagine to go back to the point when we still had the magickal dear
and we can say to them
i won’t follow you
i won’t follow you magickal dear.[4]

Nos, én meg is kísérelek egy kis ellenállást, és jelölöm az előadást az idei Lengyel Anna Vándordíjra. Ha láttad az előadást, és csatlakoznál, április 30-ig ezt te is megteheted: https://www.fesz.org/lengyel-anna-vandordij.

Újabb spoiler következik, úgyhogy azoktól az olvasóktól, akik még nem látták az előadást, és szeretik a meglepetéseket, most elköszönök: ha érezted már valaha magadban a Kukoricza Jancsit, akkor mindenképp ajánlom neked ezt az utazást.

Mikor meghallottuk már a saját csodaszarvasunk hívását, s javában tart vándorlásunk közösen az alkotókkal, hirtelen felkapcsolódik a munkafény, és félbeszakad az utazás. Ötvös Kinga lép be, szól, hogy kibérelte a termet, próbája lenne. Sminkje és jelmeze is jelzi, hogy az egy más világ. Mint rég nem látott barátok, ölelve üdvözlik az eddig játszó alkotók Kingát, és kiegyeznek abban (beleegyezésünket kérve), hogy kezdjen el nyugodtan próbálni, amíg ők összepakolnak. És ami ezután következik, ha nem tudnám, hogy nincs rendező, azt mondanám, hogy egy ravasz rendezői húzás. Kinga elkezdi próbálni saját produkciójának jeleneteit, a többiek ezalatt pakolnak, majd miután végeztek, félrehúzódnak a falhoz, és ők is nézőként figyelik a performanszt. Egyedül Eszter marad a térben, aki rácsatlakozik Kingára, és látványban segíti őt (ez változó volt a két előadáson, egyiken csak egy lámpával játszott, másikban meg egy projektorral vetített mozgóképet Kinga jelmezére). A „próba” egy egészen más, elemeltebb, költőibb színházi nyelvvel operál – a kezdeti, civil kedvesség eltűnik, helyébe egy erős jelenlét lép, mintha egy nemtelen szobor kelne életre. Ez velejéig színházi – és csak most értem meg azt, hogy nincs az a romániai magyar színház, ami tudna mit kezdeni ezzel a jelenléttel. Utazásunk folytatódik, de a költőiségnek köszönhetően, egy olyan síkon, ahol az agynak semmi keresnivalója nincsen. A Magical Deer alkotói valamikor mind Kukoricza Jancsiként hagyták el otthonukat, hogy új impulzusokat keresve személyes és művészi szempontból fejlődhessenek. Azt gondolom, hogy ez sikerült is nekik.

Végezetül pedig álljon itt egy mondat azoknak, akik látták az előadást: remember me.

Ötvös Kinga

Magical deer. Bemutató: 2023. szeptember 7., Artus Stúdió. Alkotók: Keelan Sandy, Nozdroviczky Eszter, Sipos Krisztina, Udvari-Kardos Tímea, Ötvös Kinga. Szomszéd: Jannus Viteazu. Dramaturgiai konzulens: Komáromy Bese. Külön köszönet: Dudás-Simó Gergely, Sinkó Feró, Bánffy Árpád Attila, Oláh-Badi Levente, Sipos Virág, Borsos Janó, Rozgonyi-Kulcsár Viktória, Tarnóczi Jakab, Péter Attila Pötyi, Vass Zsuzsanna, Carina Bunea, Lábán Kati, Nyitott Kör, Feca, Csáki Rita, Szakács Zsuzsi, Kárász Emese, Weil András, Felmérai Roxána, Birta Marci, Győrfi Kata, Elefánti Emma, Csonka Laura, Dézsi Fruzsina, bhkata, Goda Gábor, Kárpáti Péter, Jankovics Marcell, Tibi és Matyi, Freeszfe, Turbina Kulturális Központ, Imecs-Magdó Levente, Grunzó Tímea.


[1] „Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
Utószor szólt itten furulyám panasza;
Utószor ölellek, utószor csókollak,
Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”, Petőfi Sándor: János Vitéz, 4. fejezet
[2] Részlet az előadásból.
[3] Részlet az előadásból.
[4] Részlet az előadás szövegkönyvéből.