Biró Réka: Hogy vagy, fesztivál?
Micsoda jó fesztivál-befejezés lett volna a tegnapi Ada Milea koncertelőadás. Persze a hangulat miatt, amit teremtett, egyébként nem talált volna az fesztiválképhez, mint lezáró kulcs. Viszont stílusában a prágai előadás pontosan odaillet. Nem csúcsosodott ki benne a rendezvény, viszont csendesen lezárta az Interferenciákat.
Képek forrása: http://www.facebook.
Nem feltétlenül hagy maga után konkrét kérdéseket a fesztivál, de az is igaz, hogy csak akkor lehet tovább gondolni egy eseményt, ha megtaláljuk hozzá a jó kérdéseket. Mint például amelyeket feltett Visky András a Játéktér (ennek az oldalnak és nyomtatott társának) tegnap délutáni lapbemutatóján. A beszélgetés így olyan irányt vett, amely egy új lap indítóinak (tágabb értelemben minden rendezvény, esemény, megmozdulás, új dolog szervezőnek is) a felelősségéről beszél, hogy milyen alapokra épít, mi a pontos szándéka, milyen pályát érdemes neki bejárnia. Az alapkérdések tisztázásának felelősségére, a kinek, mit, hogyan, kivel és miért kérdések megválaszolásának a fontosságára helyezte a hangsúlyt a beszélgetés, egy korrekt és jogos elvárással való szembesítésre, amely meg kell történjen minden egyes (rendezvény, lap, oldal, előadás, esemény stb.) indulása esetén. Ezekre a kérdésekre az Interferenciák fesztivál megadja a saját válaszait, még akkor is, ha sokszor nem feltétlenül értünk egyet a kitűzött iránnyal, vagy a megvalósításának módszerével.
Ada Milea az egyszerűség zsenije. Egyszerű zene, egyszerű történet, egyszerű karakterek. Mégis tele van apró finomságokkal, amelyek együttesen jól szórakoztatják a nézőt. A zenében felismerhető idézetek, utalások felismerésének öröme, a történet csavarjai, amely azzal az eszközzel dolgozik, hogy ha nem működik egyszer, csináld meg többször és működni fog, a karakterek egyszerű, de nagyon pontos lenyomata a színpadon, ezek összessége frissen hat, megtalálja a nézőben a partnert. A Sziget nem kíván nagy gondolatokat elrejteni magában, amelyeket majd a néző kell felfedezzen az utazás során. Szerényen közöl egy történetet Robinsonról, Péntekről, egy sellőről, egy kalózról, egy angol hölgyről, akinek megjelenik még az édesanyja és két nagymamája is. Az előadás alatt, ahogy ezek a szereplők sorra találkoznak egymással, mindenkiről kiderül, hogy valakinek a valakije, frappáns ének és zene kíséri a mozzanatokat. A nagy találkozások sorozata mellett visszatérő motívumként felelevenítik Robinson magányosságát. Hiába találja meg mindenki saját családját, beleértve őt is, aki anyját az angol hölgyben, apját egy kannibálban találja, a sziget egyetlen lakója mégis magányos marad. Ada Milea szigete is így marad egyedi és magányos a fesztivál programjai között, hiszen a pofonegyszerű, de nagyon élvezetes előadás feladatát még nem teljesítette az utolsó napig egyik esemény sem.
A fesztivált a prágai Nemzeti Színház Egy őrült nap, avagy Figaro házassága című előadása zárja, Michal Dočekal rendezésében. A Daria Ullrichova által készített adaptáció minden értelemben teljesíti azt a folyamatot, amely során átalakul egy klasszikus mű. Az előadás zenéje, szövege, játéka, tere is alkalmazkodik ehhez a folyamathoz. Nem a megszokott opera zenéjét halljuk, hanem egy teljesen újraírt kottát, amely csak idézeteket tesz az opera zenéjéhez. A pontos librettó is szabadabbá válik, beleékelődnek a jelenre utaló mondatok, kiszólások. Eltűnnek a szereplők erős érzelmi töltetű áriái, helyettük más eszközzel írja le az előadás ugyanazt a telített állapotot, például a Susanne koncertvégi dobszólóval érzékelteti felháborodását. A tér csupasz, székek veszik körül a színpadon kialakított négyzet alakú padlót, a díszlet és jelmez vonalai és színei pontosak, megkreáltak, nincs bennük esetlenség, véletlenszerű. A színészi játék karikírozott, a jellemeket leíró tulajdonságokból egyet emel ki és azt felnagyítva vezeti végig az előadáson. Az előadásban nem operaénekesek, hanem színészek jelennek meg, énekük sem opera stílusú, hanem vagy azt imitáló, vagy teljesen más, például a rockopera jegyeinek módszerével dolgozik. A prágai Figaro házassága egy merész vállalkozás, itteni szemmel nagyon korszerű átértelmezése az operának. Annak ellenére, hogy kikezdi a műfaj sajátosságait és bátran játszik vele, az előadás összességében nem képes elérni azt a hatást, amit egy ilyen gesztus hordozni tudna magában. Az elmosódott, puha végkifejlet (hangulata hasonlít a színpad fölé helyezett csőből kieső gumikockákra, amelyek az ünnepeltekre hulló rózsaszirmokat helyettesítik) a robbanás helyett egy lágy hullám marad a néző számára, nem érvényesül kellő erősséggel a mondanivaló annak ellenére, hogy műfaját alakító bravúrokat sorakoztat fel végig a színpadon.
Nehéz feltenni a megfelelő kérdéseket az Interferenciáknak. Hirtelen az ugrik az eszembe, hogy a tizenhárom napos rendezvény neve magában hordozza az interferálás, a találkozások lehetőségét. Az igazi találkozások során viszont nem maradnak kérdőjelek. Mégis bennem a kényszer, hogy kérdezzek valamit a fesztiváltól, még ha annyit is: hogyan érezted magad, Interferenciák?
