Bíró Bence: Végletek

Bíró Bence: Végletek

A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák december 2-3.

Fotó: Biró István

Résztvevője vagyok a Mark Brown által vezetett kritikusszemináriumnak (lásd Kiss Tamás előző blogbejegyzését), ami egy különleges lehetőség arra, hogy a pályakezdő kritikusok találkozzanak egymással és beszélgessenek a szakmájuk miértjéről és hogyanjáról. Az angol nyelvű workshop részvevői Európa számos országából érkeztek Kolozsvárra: Spanyolországból, Oroszországból, Csehországból, Olaszországból, Horvátországból, Moldáviából, Grúziából és persze Magyarországról és Romániából. A 20 és 35 év közötti fiatal kritikusok a fesztivál előadásai kapcsán beszélgetnek a különböző régiók kulturális különbségeiről, az országok színházi és színikritikai helyzetéről.

A cseh színházról hallva leesik az állam. A fiatal újságíró Michal Zahálka (aki egyébként a neves pilseni fesztiválnak illetve a cseh kulturális minisztériumnak is dolgozik) meséli, hogy bár minden kollégája azt mondaná, válságban van a cseh színház – ez nem igaz. Erre bizonyítékul előkap egy kis könyvecskét, ami a 2014-ben a cseh színházban látható előadások best of-ját tartalmazza. Változatos színházi, bábszínházi, tánc-, és operaelőadások gyűjteménye, amelyet végiglapozva teljes képet kapunk a cseh színházról. Az, hogy egy ilyen kiadvány megjelenhet, igazán irigylésre méltó.

A Tompa Gábor által rendezett Az új lakó című előadáson látszik, hogy a fesztiváligazgató az abszurd drámajátszás szakértője. A bukaresti Nottara Színház vendégjátéka a tér és idő kitöltéséről szól, elsősorban arról, hogyan lesz a semmiből valami. A Helmut Stürmer által tervezett csodálatos szobába az elején bejutni, a végén kijutni nem lehet. Az új lakó vezényel, a két hordár pedig fáradhatatlanul szállítja be a térbe a különböző bútorokat és berendezési tárgyakat: asztalokat, székeket, szekrényeket, televíziót, gyertyatartót, karácsonyfát. A falra egy Don Quijote-rajz, illetve Beckett és Ionesco portréja kerül, utalva ezzel a köztük felfedezhető művészi rokonságra. Tompa mást is kölcsönöz Beckettől, például a Godot-ra várva híres kalapcsere-jelenetét. A két hordárral kapcsolatban egyébként is az az ember érzése, mintha Vladimirt és Estragont látná, csak ezúttal egy másik, cselekvő szituációban. Várni itt is várnak: a munka, azaz a játszma végét. Mindhárom férfiszínész elképesztő fegyelemmel és pontossággal hajtja végre a feladatát. Határozott irányú mozgásukkal, éles váltásaikkal, apró, repetitív játékaikkal maximálisan teret engednek az abszurd logikájának (vagy ha jobban tetszik logikátlanságának) és színpadi működésükkel remek ritmust adnak az előadásnak. Tompa meri használni a kliséket, a csendeket, az erős akusztikus és vizuális hatásokat, rendezése összességében nagyszerű technikai bravúr. Az előadáson végig intenzív feszültség érződik, de hogy ez pontosan miből is ered, azt nem lehet tudni. És talán ez az egyik legjobb dolog, ami egy Ionesco-előadásról elmondható.

A legendás román hegedűművész, Alexander Bălănescu kétszer is színpadra lép. Először Marius Manole társaként a bukaresti ArCuB előadásában, a Gogol Egy őrült naplója című regényéből készült majdnem-monodrámában. Manole széles színészi eszköztárának minden elemét bevetve jeleníti meg Popriscsin tragédiáját. Azonban hiába mozgat meg nagy energiákat, az előadás mind a színészi játékot, mind a díszletet, mind pedig Bălănescu hol szöveges, hol zenei kíséretét tekintve sokszor megmarad a szövegillusztráció szintjén.

Pippo Delbono és Alexander Bălănescu közös fellépése, az Amore e carne (azaz Szerelem és hús) valószínűleg minden idők legrosszabb vagy legzseniálisabb előadása. Az 55 éves olasz színházi sztár végletes reakciókat váltott ki a közönségből, amelynek egyik fele dühösen hagyja el a nézőteret, míg a másik fele együtt sír és nevet az érzelmeit teljesen szabadon engedő Delbonóval. Egyesek az emberi lélek őszinte és megható érzelmi kitörését vélik látni a produkcióban, míg mások egyszerű futóbolondnak titulálják az egocentrikus, ripacskodó színészt. Tény, hogy a nézőtéren maradt közönség ütemesen és boldogan tapsol Delbono gyermeki táncának és a Kraftwerk Das Model című számának Bălănescu-féle változatára. Azonban az is tény, hogy a produkció helye az Interferenciák fesztiválon művészi és minőségi szempontból is erősen megkérdőjelezhető.

A Lamb című előadás mexikói társulata sugárzik a hittől és a szeretettől. A Phillip Adams koreografálta történetben az elveszett nyáj és az utat mutató pásztor találkozik egymással, utóbbit egy telt alkatú színésznő alakítja. A közösségi örömökben a nézőknek is része lehet, hiszen öt szerencsés vállalkozó a színpadon mini-zongorákon kísérheti az előadást. A színpadon a görög pásztorjáték keveredik a keresztény misével – a táncosok és a rendező pedig minden erejükkel azon vannak, hogy átmenjen az előadás üzenete, miszerint hinni és együtt lenni jó. Őszinte átélésüket és csillogó szemüket látva a néző könnyen megbocsájtja nekik ezt a demagógiát.