Biró Árpád Levente: „Tetszett  a dolgozóknak”

Biró Árpád Levente: „Tetszett a dolgozóknak”

Felnőttelőadások az ötvenes években a nagyváradi Állami Bábszínházban

A Játéktér 2015. téli számából

Jelen írás része a nagyváradi Állami Bábszínház levéltári és sajtóanyagának rendszerszerű feldolgozását célzó kutatásnak. Tanulmányomban az ötvenes évek kiemelkedő felnőttelő­adásait tárgyalom, amelyeknek zöme a Kovács−Fux szerzőpáros nevéhez fűződik. A bábszínház 1950−1955 közötti időszakának rövid áttekintése az új műfaj meghonosításának nehézségeit, az intézményesülés problémáit körvonalazza. Ezután az intézményes fejlődés kontextusában tárgyalom a korai felnőttelőadásokat, majd azokat a műhelymunkákat tekintem át, amelyek egy­részt a társulat művészeti útkeresését, másrészt pedig az újszerű bábjátszás országos tendenci­áit mutatták. A két irányzatra szakadt intézményes hálózatban a korabeli sajtó beszámolói szerint a nagyváradi színház azt a progresszív hangot képviselte, amely nemzetközi szinten is értékelhe­tővé tette a hazai bábelőadásokat.

Támpontok a nagyváradi Állami Bábszínház történeti rekonstrukciójához

Míg a színház már a 18−19. századtól kezdődően a nyilvánosság jelentős tényezője, addig a bábszínház társadalmi hasznosságára, vagy egyáltalán esztétikai alaptermészetére csaknem egy évszázaddal később kérdez rá a művelődéstörténet. Az 1950-es évek szocialista kultúrpolitikája, valamint az államosítás meglehetősen új kontextusba helyezi az addig peremjelenségként kezelt műfajt, létrehozván azt az infrastruktúrát és szakmai hálózatot, amely mind a mai napig alapvető­en meghatározza a bábjátszás régióbeli arculatát.[1]

Az állami bábszínházak megalakulása összetett jelenség: rajta keresztül a műfaj intézménye­sülése, szakmaiasodása és a metadiskurzus, azaz a specializált kritika kialakulása válik vizsgál­hatóvá. Kutatásomban e három tényezőt a nagyváradi Állami Bábszínház helyzete felől tárgya­lom, meglátásomban ugyanis a lokális tények országos szinten is tapasztalható tendenciákat mutatnak.

A műfaj meghonosításának eszköze a moszkvai Központi Bábszínház gyakorlatának im­portálása, amely egy országosan egységes, központilag elfogadott repertoárt eredményez. A kezdetben országszerte forgalmazott fordításirodalom mellett csupán kisszámú eredeti műről számol be a sajtó, ezek egy része a helyi folklórból inspirálódott adaptáció, más része pedig a szovjet „új hagyomány” szellemében született mű[2], amelyet az ideológiai beállítottság, az évfor­duló-érzékenység jellemez. A propagandisztikus irányultság a műsorpolitikán túl a műfaj képző­művészeti kivitelezésére is rányomta bélyegét: az első években született előadások a realisztikus ábrázolásmód jegyeit viselik. Ennek megfelelően a darabok értelmezési kerete is meglehetősen szűk határok között mozog; a színpadra vitt jellemek a szocialista társadalom jellegzetes szerep­lői (a kizsákmányolt paraszt, a kizsákmányoló burzsoázia, a munkáshős), az esztétikai élményt pedig alapvetően a munka éthoszának újabb és újabb megfogalmazásai jelentik.

A nagyváradi viszonyok feltérképezésében elsősorban a korabeli sajtóanyagok beszámo­lóira, valamint a bábszínház levéltárában található dokumentumokra támaszkodom. A kutatás nehézségét egyrészt az anyagok rendszertelensége, másrészt pedig a sajtó erősen cenzúrázott jellege adja. Ez utóbbi ellenpontját a még élő alapító tagokkal (Bóné Gabriella igazgatónő, Seres Lajos bábszínész, rendező) készített életútinterjúk képezhetik – ezek egyúttal a kutatás további perspektíváit is megszabják.

A nagyváradi Állami Bábszínház 1950-ben jött létre az Állami Magyar Színház tagozataként: „Nemrég az ideiglenes bizottság hathatós támogatásával a nagyváradi Állami Magyar Színház vette kézbe az ügy megoldását. Ez erőfeszítések eredményeként vasárnap már meg is nyithatja kapuit a bábszínház, a Bazár Épület színház felőli részének helyiségében”[3]. Az ünnepélyes meg­nyitón két mesét, a Kincses barlangot, valamint a Szorgalom és lustaság jutalmát tűzték műsorra a Farkas Adél által vezetett lelkes amatőrök. A műsort kezdetben hetente cserélték, a produkci­ókat pedig két nyelven játszották.

A bábszínház kezdettől fogva az ifjúság szocialista szellemben való nevelésének sajátságos formája – ezt erősíti az az 1950-ben született tanácsi határozat is, miszerint hét év alatti gyer­mekek nem látogathatják az úgynevezett felnőttszínház előadásait; számukra a „kisszínháznak” vagy „babaszínháznak” becézett intézmény szolgáltat műsort.

A nagyváradi intézmény az első fél évben ex lex működik: bár működését már februárban megkezdi, az intézményt ténylegesen létrehozó határozat csak júniusban születik meg. Az 1952- ben kéttagozatossá (román és magyar nyelvű tagozat) alakított szervezet bizonytalanságára jel­lemző, hogy 1955-ig nem rendelkezik állandó székhellyel; csaknem háromszor váltanak helyszínt, mígnem 1955. október 2-án beköltöznek a mai napig használatos egykori Bonbonniere-kabaré épületébe. [4]

A korai felnőttelőadások

Az Állami Bábszínház első felnőttelőadása az 1953 márciusában bemutatott Botcsinálta dok­tor. A Molière művéből született bábos produkcióról érdembeni leírás nem maradt fenn, a Fáklya egy korábbi cikke azonban arra enged következtetni, hogy a felnőttek számára szóló vígjátékra maga a közönség tartott igényt: „Most újabb bemutatóra készülnek. Előadják Molière Botcsinálta doktor című vígjátékát felnőttek részére. Az ötletet a Lemnul Szövetkezet dolgozói vetették fel. Az elmúlt évben meghívták a bábszínház tagjait a szövetkezet télifaünnepélyére, s mivel az előadás nagyon tetszett a dolgozóknak, kérték a színház vezetőségét, hogy a jövőben felnőttek részére is rendezzenek előadásokat. Az ötlet helyesnek bizonyult, ma már egész előadásokat lekötnek egy-egy üzem dolgozói”[5].

A jelenség nem egyedülálló a térségben: a felnőttelőadások részben az Obrazcov által te­remtett művészbábszínház hagyományába látszanak beleilleszkedni, másrészt pedig annak a felismerésnek az eredményei, hogy az erősen átpolitizált színház nem képes maradéktalanul ellátni a feladatát.[6]

Az egyértelmű közönségsiker ellenére a felnőttelőadások nem válnak tényezővé a bábszín­ház arculatának kialakításában.

1954 áprilisában mutatják be Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát. A Molnár János és Dálnoki Ilona által rendezett darab nem csupán méreteinél és kivitelezésénél fogva tűnik nagy vállalásnak (héttagú zenekar, tíz bábos, akinek 44 bábot kell mozgatnia), hanem abból kifolyólag is, hogy a csapat ekkor ismerkedik meg a wayang-technikával (díszlet- és bábtervező: Oriold György).[7] Az előadást a térségben, valamint az erdélyi turnén csaknem 150 alkalommal láthatta a közönség.

Az új épület magyar nyelvű nyitó előadása, a Lúdas Matyi Kovács Ildikó első rendezői, vala­mint Fux Pál első díszlet- és jelmeztervezői munkája az immár önálló nagyváradi Állami Bábszín­háznál. Kettejük munkássága nyomán egy céltudatos, nyitott társulat képe rajzolódik ki, amely kísérleti alkotásaival csakhamar kivívja a hazai és nemzetközi szakma figyelmét az olyan műhely­munkák, elsősorban felnőtteknek szánt előadások kapcsán, mint a Szarvaskirály, a Don Quijote, a Moment, vagy Románia első báboperája, az Úrhatnám szolgáló. Nem véletlen tehát, hogy egy 1958-as cikk így ír a nagyváradi társulatról: „A nagyváradi Állami Bábszínház az ország legérde­kesebb, mondhatni legizgalmasabb bábszínháza, nem csak a gyerek vagy felnőtt néző, hanem a bábszínházi szakember számára is. A színház jó hírének megalapozói két fiatal művész: Fux Pál képzőművész és Kovács Ildikó rendező”[8].

Dolgozatomban a fent említett, 1955−1958 között létrehozott előadások befogadástörténeti rekonstrukciójára teszek kísérletet a korábban már felsorolt forrásanyagok alapján.

Szarvaskirály, Don Quijote, Moment, Úrhatnám szolgáló: egy egyedi művészi nyel­vezet kialakításának állomásai

Az 1955/1956-os évadban három produkciót tűz műsorára a nagyváradi Állami Bábszínház, mindhárom rendezését a frissen Váradra szerződtetett Kovács Ildikó jegyzi. A repertoáron Carlo Gozzi Szarvaskirály (Heltai Jenő átdolgozásában) című bábkomédiája is szerepel, amely jelzi: „ez a lelkes kis együttes új útra lépett”[9]. A paradigmaváltást a cikk szerzője is érzékelteti akkor, amikor szembeállítja a társulat eddigi megvalósításait a Szarvaskirály által megnyitott lehetősé­gekkel: a „merész út” gyökeresen szakít a „konzervatív bábszínház” felfogásával. Fekete Attila meglátásában a bábszínház „megfeledkezett arról, hogy a bábjáték célja nem szűkíthető le a gyermekeknek való mesejátékok előadására”, ugyanakkor megjegyzi, hogy a felnőtt bábjátszás irodalmában kevés a jó magyar szöveg. A darabválasztás ezért nem független a kelet-európai színházi tendenciáktól: a kulturális minisztériumhoz küldött kérvényben a nagyváradiak a prágai és a budapesti Szarvaskirály-feldolgozásokra hivatkozva kérik a darab jóváhagyását.

A négy felvonásos bábkomédiát két szereposztásban, élő zenekarral játszották (zenekari ve­zető: Thurzó Sándor, zeneszerző: Ránki György).

A Szarvaskirály emlékezetessége a rendhagyó darabválasztáson túl a képzőművészeti kivi­telezésében rejlik. A tervező Fux Pál a díszletben egyszerűségre, a bábok esetében pedig azok legfontosabb jellemzőinek kiemelésére törekedett. Ebben az értelemben a darab legsikerültebb figurája Truffaldino, aki „egyesíti magában a legeredetibb népi humort, őszinteséget, józan észt, s emellett kicsit korlátolt, kicsit nagyképű is. Mikor megjelenik a színen, az ember egy pillantással felmérte mindezt – pusztán külseje után ítélve”[10].

A Kovács−Fux páros következő előadását 1956. szeptember 26-án mutatják be. A Don Quijotéből készült bábelőadás dramaturgiáját Diósszilágyi Ibolya jegyzi. A jó dramaturgiai érzék­kel megírt szövegkönyv („A búsképű lovag ennyi emberi tanulságot rejtő történetéből finom írói ösztönnel válogatta ki azt, ami a legtöbbet mond, ami legjobban kidomborítja ezt a megragadó emberi jellemet”[11]), a pontosságra és logikus cselekményvezetésre törekvő rendezés mellett az előadás legfőbb érdeme a különleges színpadkép, amit részben a forgószínpad alkalmazása, részben pedig Fux Pál terveinek köszönhető: „Amikor a függöny felgördül, a reflektor fénye egy lapos kúpban végződő, vízszintesen elhelyezett korongot világít meg, amelyen perspektivikusan, mintegy madártávlatból látszó apró tájrészletek váltogatják egymást. (…) S mikor a cselekmény megkezdődik, a korong ismét lassan forogni kezd s végigkíséri a hős egész útját, az előtérben pedig mintegy felnagyítva, de csak szimbolikusan és stilizálva jelennek meg azok a díszletek, amelyek a távoli táj legjellemzőbb elemeit emelik ki”[12].

Az 1956. október 1−7. között a bukaresti Țăndărică Bábszínház szervezi meg első alkalom­mal a vidéki bábszínházak seregszemléjét, amelyen a nagyváradi színház három előadással vesz részt: a magyar társulat a Szarvaskirállyal, valamint a Don Quijotével, a román társulat pedig A mesék szekerével (Căruța poveștilor) vendégszerepel a fesztiválon.

A bábos találkozón a Cervantes-adaptáció körül kialakuló vita részben a műfaj alaptermésze­tére, részben pedig a színházak egyedi teljesítményére kérdez rá. A tervezői munkák kapcsán a cikkíró megjegyzi: „Az első díjat nyert Rusan Alexandru kivételével egyik tervező sem mutatott igyekezetet, hogy színházának valamilyen egyéni arculatot vagy színt adjon. Az igyekezet abban merült ki, hogy a fővárosi stílust hűen utánozzák”.

A nagyváradiakkal kapcsolatban Méhes megjegyzi: „Egy vonatkozásban kétségkívül ők ju­tottak legmesszebbre: a báb belső életének, ha úgy tetszik, lelki világának ábrázolásában. Előző és a bukaresti versenyen kívül előadott Gozzi−Heltai-darabjuk, a Szarvaskirály s a Don Quijote egyaránt bizonyítják ezt”[13].

Ebben a kontextusban a Don Quijote a társulat sajátságos nyelvezetének kialakítására tett kí­sérletként értelmezhető, amelynek értéke a szöveg, a látvány és a rendezés közötti összhangban áll, ezt a fajta kölcsönhatást pedig elsősorban az elemelt játékmodor, valamint a „groteszk” és az „abszurd” esztétikai kategóriájának működtetése teremti meg. A nagyváradi előadás először tematizálja a realisztikus és expresszív előadásmód közötti eltéréseket: „két fő irányzata van a hazai bábjátszásnak. Az egyik realizmus címen versenyre kel a színpaddal, s a bábok úgy mo­zognak, mint az emberek. A versenyen részt vevő együttesek többsége (Galaţi, Brăila, Gyulafe­hérvár, Botoşani, Temesvár, Szeben és Marosvásárhely) az itt bemutatott daraboknál igyekezett nagyszínpadi hatást kelteni. A másik irányzat (Kolozsvár, Nagyvárad, Iaşi és Sztálinváros) viszont, kisebb-nagyobb mértékben a jelképes-stilizált előadásmód felé közelített (…)”[14].

Míg az Irzsik vitéz 1952-es nagyváradi bemutatója kapcsán a szerző szerint az alkotók, külö­nösképpen a díszlettervező „feladata mostmár, hogy a színpad képe a valóságot adja. Ne csak arra törekedjen, hogy a díszlet szép legyen. Azt is nézzék, hogy az hasonlítson a valóságra”[15], addig ugyanaz a napilap két évvel később az obrazcovi minta alapján szerveződő esztétikai fordulatról számol be. Az élettel való hasonlóság illúzióját követő szemlélet „maradandóbb képet nyújt a gyermekeknek”[16], így a vizualitás valóságreferenciája az esztétikai vetületen túl lélektani megközelítésben is kiemelt szerepet kap. A karakterképzésben, azaz a bábok tervezésében és felépítésében pedig, azok kifejezőképessége mellett, az arányosság is követelményként fogal­mazódik meg. Ehelyett azonban Szergej Obrazcov a bábu szatirizáló és túlzó lehetőségeire hívja fel a figyelmet. Ez a megállapítás egybecseng Kovács Ildikó elképzeléseivel: „A báb nem utánozhatja az embert, mert akkor kiderülnek a gyengeségei, hogy nincsen lába, rövidek a karjai, arányaiban kötve van az emberi kéz méreteihez stb. Tudnunk kell azt is, hogy a báb (…) kiválóan alkalmas egy jellem, egy emberi tulajdonság eltúlzott, hangsúlyozott ábrázolására”[17]. Ugyaneb­ben az interjúban a fiatal rendező így összegzi az általa vezetett társulat művészi hitvallását: „A báb bábvoltának tiszteletbentartásával, a zene s a képzőművészet alkotó elemként való haszno­sításával, tömör, stilizált, ugyanakkor játékos produkciókkal próbálja nevelni gyereknézőit, szóra­koztatni, javítani felnőtt látogatóit”[18].

Ezen művészi bátorság, az egyediség hiányából kifolyólag a bukaresti fesztivál felhozatalának nagyrésze a középszerű és szürke jelzőkkel illethető, a bábszínház provokáló alaptermészete pe­dig többnyire elsikkadt.[19] Bár az 1956-os fesztiválon a Don Quijote kétségkívül az újszerűséget, a kortárs bábjátszás kívánalmainak megfelelő víziót képviseli, a váradi trupp bemutatóját csupán egy különleges díjjal jutalmazzák.[20]

Az 1956-os versenyen már bejelentették: a bukaresti bábszínház nemzetközi fesztivált kíván szervezni. Az időzítés stratégiai szempontból tökéletesnek bizonyult: az 1957-ben, Moszkvában szervezett bábos konferencián a Țăndărică Bábszínház meghívta az európai bábjátékosok leg­jobbjait. A fesztiválra 1958. május 15–június 1. között került sor a fővárosban, a programban pe­dig a nagyváradi intézmény mindkét társulata helyet kapott, ráadásul a bemutatandó előadások mindegyikét Kovács Ildikó rendezte (a román társulat A három narancs című darabbal nevezett be a versenyre).

A Kecafán vagy Hacafánnak fordulatos története van: 1957-ben az Asszony a szapulóban, valamint A szomszédasszonyok című dramolettekkel egyetemben, Vérző bábszívek címmel adják elő. A három felvonásos bábparódiából később csupán a romantikus rémdráma marad meg, Bukarestben pedig már a Moment című előadás második felvonásaként szerepel. A beszámolók szerint a Kecafán vagy Hacafán igazi közönségsiker, a szakmabeliek elismerését pedig kivételes képzőművészeti megalkotottságának köszönheti (tervező: Fux Pál).

A fővárosban rendezett nagyszabású ünnepélyre a magyar társulat eredetileg Mészöly Miklós, a budapesti bábszínház egykori dramaturgjának Emberke, oh című drámája alapján felépített rendhagyó és országszerte úttörőnek számító bábpantomimmel készült[21], később azonban – a cenzúra nyomására – a Moment első felvonásaként mutatják be.

A cenzúrának köszönhetően az Emberke, oh című előadás leírása meglehetősen hiányos – az emberiség történelmét és mítoszait egy báb életével párhuzamba hozó darab jobbára csak említések szintjén létezik. A bábpantomim legteljesebb leírását a bukaresti fesztivál műsorfüze­tében találjuk: „A nagyváradi Állami Bábszínház színpadán bemutatott előadás egy sor olyan jelenetből áll, amely lényegi módon mutatja be vágyunkat a szépség és magasztosság iránt. A bábu, amely a mindenkori embert jelképezi, hosszas kutatás után megleli boldogságát, amelyet a tisztaság és szépség szimbóluma, a virág jelképez. Ezt az örömöt azonban az ellenség túlereje elrabolja tőle. Ebből az élethelyzetből származik az igény, hogy az ember ne egyedül, hanem társával, barátaival együtt éljen. A jelenetek sorozatában a bábu feleséget talál, gyermekei pedig tovább küzdenek az ősi célért: visszaszerezni az ellopott boldogságot. A gyermekek világgá mennek, és haza sem térnek addig, amíg küszködéseik eredményét nem tudják felmutatni őseik­nek. Törekvéseik szimbóluma egy, a családi ház udvarában elültetett, mélyen a földbe gyökerező fa, amely ellenáll a gonosz erők ostromának, és sikerre viszi az ősi ügyet”[22].

A Moment a Bukaresti Nemzetközi Bábszínházi Fesztiválon elnyerte a kiemelkedő zenei tel­jesítményért járó ezüstérmet (a díjazottak között a lengyelországi, moszkvai, bukaresti, craiovai, a francia, a német és az angol együtteseket találjuk), mely díj egyben a váradi társulat munkás­ságának elismeréséül szolgált.

Románia első báboperáját mutatja be a váradi magyar társulat 1958. december 21-én. Pergolesi Úrhatnám szolgáló című vígoperájának fordítását Tátray Barna vállalta, zenei vezetője Thurzó Sándor, szólóénekesei Czeglédy Ilona és Farkas András, az előadás rendezője pedig az Állami Színháztól bábszínházba szerződött színész, Mogyoróssy Győző. A rendhagyó előadás rendhagyó kontextusban született: a bukaresti nemzetközi elismerés ellenére a helyi tanács a gyermek- és ifjúsági előadások készítésében határozza meg a bábszínház feladatát, háttérbe szorítva ezzel azt a kísérletező munkát, amelyet a Kolozsvárra visszaszerződő Kovács Ildikó kezdett meg. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy Mogyoróssy Győző különleges vállalkozá­ sáról nem született a Fáklyában olyan szemléletes leírás, amely alapján érdemben rekonstruálni tudnánk az előadást.

Összegzés

Kovács Ildikó 1958-as távozásával kétségtelenül lezárult egy jelentős időszak a nagyváradi Állami Bábszínház életében, amelyet a nemzetközi szinten is jegyzett művészi útkeresés jellem­zett. A kezdeti ötévi bizonytalanság ellenére a Kovács Ildikó rendezte és Fux Pál tervezte előadá­sok egy szakmailag is nyitott, fejlődőképes társulat arculatát alakították ki, ezzel párhuzamosan pedig megteremtették a színvonalas bábjáték iránti közönségigényt is. Szerencsés egybeesés, hogy kettejük munkássága éppen abban az időszakban kezdődött, amelyben a bábos mozga­lom is növekvő népszerűségnek örvendett. A fentebb említett két fesztivál, valamint az 1957-es nemzetközi bábos konferencia a szakma elismertségét célzó ambíciók, amelyek nyomán kiala­kulni látszanak azok a szakmai fórumok, amelyek meghatározó tényezői lehetnek a műfajról szóló igényes diskurzus megteremtésében.

———————————–

[1] „A bábszínháztörténetben, amelynek sok közép- és kelet-európai országban kapóra jött a fordulat évét követő államosítás: a szovjet minta nyomán létrejött egy tekintélyes bábszínházi hálózat, amely mindmáig meghatározza a bábjátszás helyzetét, rangját Bulgáriában, az egykori Csehszlovákiában, Lengyelország­ban, a volt NDK területén, Romániában, még (…) Jugoszláviában is (a Szovjetunióban a negyvenes évek végén már mintegy nyolcvan hivatásos bábszínház működött).” (Molnár Gál Péter − Balogh Géza: Bábszín­ház 1949−1999. Budapest, 1999, 4. o.)

[2] A hazai bábdramaturgia kezdeteinek kiemelkedő alkotója Fuchs Ligeti Herta írónő, a marosvásárhelyi báb­színház alapító tagja.

[3] Megnyílik vasárnap városunk állandó bábszínháza. Fáklya, 1950. február 19., 2.

[4] „Ebből az alkalomból megjelent a tartományi pártbizottság és a néptanács számos küldötte, résztvett továbbá a bukaresti és kolozsvári szakemberekből álló küldöttség és még sok meghívott. A megjelentek méltatták a Bábszínház tevékenységét, azt a szép fejlődést, amit a nagyváradi bábjátszás az utóbbi évek­ben elért. A szép, korszerűen felszerelt Bábszínház büszkesége Nagyváradnak.” (Megnyílt a Bábszínház. Fáklya, 1955. október 5., 3.)

[5] Fekete Attila: A bábszínház – a gyermekek nevelésének jelentős tényezője. Fáklya, 1953. február 26., 2.

[6] Hasonló helyzetről számol be Balogh Géza a Budapest Bábszínház történetéről írott dolgozatában (Molnár Gál Péter – Balogh Géza, i. m.)

[7] M. Implon Irén: A nagyváradi Bábszínház János Vitéz című előadása. Fáklya, 1954. május 11., 2.

[8] Sztankovits Júlia: Beszélgetés a bábokról (Szigligeti Színház archívuma).

[9] Fekete Attila: Szarvaskirály. Fáklya, 1956. május 20., 2.

[10] Uo.

[11] Lőrincz László: Bábosok találkozója. A búsképű lovag útja. A nagyváradi Állami Bábszínház bemutatója (Szigligeti Színház archívuma).

[12] Uo.

[13] Kóbor Jenő: A bukaresti bábos találkozó tanulságai. Fáklya, 1956. október 17., 2.

[14] Uo.

[15] Méhes György: Versengő bábosok (Szigligeti Színház archívuma).

[16] Berényi Mária: Minél élethűbb játékot az Állami Bábszínházban. Fáklya, 1952. február 20., 2.

[17] Uo.

[18] Sztankovits Júlia, i. m.

[19] Uo.

[20] Méhes György, i. m.

[21] Kóbor Jenő, i. m.

[22] A Bukaresti Nemzetközi Bábszínházi Fesztivál műsorfüzete, 12. o. (ford. B. Á.)