Biró Árpád Levente: Megalkuvás nélkül

A Játéktér 2016. őszi számából

Szabó József Ódzsa Színház álom-indulattal című életrajzi kötetéről[1]

Mi újat mondhatnék egy legendás hírű színházi alkotóról, akivel beszélgetni olyan, mintha az ember az elmúlt évszázad legfontosabb erdélyi színházi alkotóival értekezne? Adódik ugyanakkor a dilemma: hogyan tudok érdemben értekezni egy olyan életpályáról, amelyet csak az utolsó, nagy ívű alkotás, A dada (Szigligeti Társulat, 2005) felől ismerek, s az azt megelőzőekről színházi adomákból és a levéltár fekete-fehér fotóiból szereztem tudomást?

A Színház álom-indulattal régen várt összefoglalója egy gazdag, ámde hányatott pályának, amelynek jelentős része a nagyváradi Szigligeti Színház társulatához kötődik, mely intézmény az életrajzi munka kiadásán túl életműdíjjal ünnepelte egykori főrendezőjét. A kötet, amelyet Nagyváradon kívül a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján is bemutattak a közönségnek, tulajdonképpen vallomás arról, hogy hogyan lehet akár sorozatos távozások és csalódások árán is jó színházat csinálni. Nem tanulságról, hanem sokkal inkább egy alkotó ember és pedagógus tanításáról van szó – így adja magát a válasz, hogy milyen megközelítésből érdemes viszonyulni a rendezői munkássághoz.

A könyv kivitelezésében leginkább egy albumra emlékeztet, amelyet azonban nem (csak) míves fényképek, hanem elsősorban életszagú anekdoták, visszaemlékezések, levelezések illusztrálnak. A visszaemlékezések dramaturgiai pontossággal megkomponált sorrendben követik egymást, a rendező-szerző például in medias res indít csodaszámba menő felépülésének elbeszélésével. A drámai felütést a gyermek- és fiatalkori emlékek folytatják, köztük az egzotikus csengésű becenév eredetének történetével. A nővér gyermekkori hangjátékából született Ódzsa név – mint utóbb kiderült – szanszkritül, arabul, perzsául és japánul is misztikus jelentéstartalommal rendelkezik. A fiatalkor emlékezetes helyszíneinek, élethelyzeteinek, figuráinak képszerű visszaidézése alulnézetből, a személyes történet szemszögéből ad hiteles korrajzot.

Nosztalgikus hömpölygés jellemzi a szöveget, amelyben egyre-másra bukkannak fel a korszak erdélyi értelmiségi rétegének emblematikus alakjai: mindenekelőtt Farkas István, a gyermekkori barát, akivel együtt végzik a középiskolát, az egyetemet, együtt alapítják a nagybányai magyar társulatot, később pedig együtt alakítják a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának arculatát (ahol Farkas István főrendezői, majd társulatvezetői tisztséget is betöltött).

A kolozsvári Bolyai Egyetem filozófia, pedagógia és lélektan szakán töltött kitérő után Ódzsa 1949-ben kezdi el tanulmányait az akkor még kolozsvári székhelyű Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első rendezői évfolyamán, többek között olyan oktatókkal, mint Kovács György, Delly Ferenc, Harag György vagy Tompa Miklós. A színész- és rendezőhallgatók (köztük Ács Alajos, Köllő Béla, Soós Angéla, Elekes Emma, Krasznai Paula, Csiky András, Vándor András stb. színművészek) javarészt közös órákon vesznek részt; a kialakuló együtt gondolkodás eredményeképpen pedig színházalapítás mellett kötelezik el magukat. Ambíciójukat szerencsés csillagzat kíséri: oktatóik mellett a párt támogatását is megszerzik, így 1953-ban leteszik a Nagybányai Állami Színház magyar tagozatának alapjait (amelyet később Szatmárnémetibe költöztetnek). Ódzsa ekkor kimarad a társulatépítő munkából, hiszen elnyeri ösztöndíját a Moszkvai Állami Színművészeti Főiskolára, ahol egy évet tanul egy soknemzetiségű közegben, Sztanyiszlavszkij legjobb tanítványainak vezetése alatt.

„Soha sehol nem voltam olyan boldog rendező, mint Nagybányán és Szatmáron” – idézi fel Ódzsa a társulatépítés aranykorát, amikor olyan szerzők műveivel nyerte el a közönség és a szakma figyelmét, mint Csehov, Victor Hugo, Lope de Vega, vagy éppen Shakespeare. A kísérletező kedvű, jól összeforrt társulattól 1957-ben búcsúzik, amikor is Kolozsvárra szegődik, Tamás Gáspár meghívására. Itt merőben más kihívások fogadják: egyik felől egy művészi erejében megrendült társulattal, másik felől pedig a politikai apparátusok növekvő nyomásával kell szembenéznie.

A Kolozsváron töltött első hat évről szóló visszaemlékezésbe nem véletlenül vegyül tehát keserűség: „A szatmári színház után a Kolozsvári Színházban sokszor úgy éreztem, megfagyok. Nem a színház fűtésével volt baj, hanem a lelkek fűtőanyagával, a szeretettel”. Az igazgatóváltások, pártgyűlések és gőgös fúrások súlyos kérdéseit színházi anekdoták sora lazítja, amely felvillantja a színházcsinálás korabeli nehézségeit és az azokban rejlő szépségeket is – Péterffy Gyula és Dehel Gábor szerződtetésének és színészlakásuknak története például egy keserédesen bohém világot láttat.

A kolozsvári távozás éppen azoknak a politikai erőknek a hatására történik, amelyek a következő években egyre erőteljesebben nyomják rá bélyegüket a művészi és hétköznapi tevékenységekre egyaránt: a Szekuritáté beszervezése elől hazamenekül Nagyváradra, ahol Borbáth Magdát váltja a magyar társulat művészeti vezetői-főrendezői székében. A Nagyváradon eltöltött két évad a tudatos építkezés jegyében telt, nem véletlen, hogy Kelemen István így nyilatkozik erről az időszakról: „Szabó József igazi nagy erénye: a tudatos műsor-összeállítás. A második évad – az 1964/65-ös – a legsikeresebbek közé tartozik. Modellévadnak nevezhető kiegyensúlyozottsága, a színészek ésszerű foglalkoztatottsága, s a mind jelentősebb közönség- és művészi siker miatt”.

1965-től kezdődik Ódzsa kolozsvári sikerszériája, amelyet olyan rendezések fémjeleznek, mint A mi kis városunk, a Trójai nők, a Rómeó és Júlia vagy a Kegyenc. Egy szintén politikai indíttatású személyes konfliktus hatására 1969-ben visszaszerződik Nagyváradra, ahol 1983-ig dolgozik főállású rendezőként. „A váradi színész ismerte a társulat fogalmát. (…) De az együttes fogalma idegen volt és maradt számára. (…) Ez a társulat nem is vált soha korszerű együttessé, csak néha egy-egy magamfajta erőszakos rendező keze alatt, egyetlen előadás időtartamára” – mondja, majd rögtön felidézi a Stúdió ’99 első előadásának, Páskándi A bosszúálló kapusának ősbemutatóját, amely A mosoly országa nagyszínpadi előadásával konkurálva került műsorra és bizonyította egyrészt a színészek rátermettségét, másrészt a nagyváradi közönség minőségi színház iránti elkötelezettségét.

A fontosabb rendezések közül a kötet részletesen öt előadást, a Sánta angyalok utcája című kolozsvári Bálint Tibor-adaptációt, valamint a nagyváradi tevékenysége sarokpontjait, Az ifjú W. újabb szenvedéseit, Az ember tragédiáját, az Anyám könnyű álmot ígért, valamint az újrafelfedezett Tamási-drámát, az Ősvigasztalást tárgyalja. A kötet végén Stefan Weiss nagyváradi rendezésekhez kötődő fotómontázsai láthatók.

Ódzsa Romániából való 1983-as távozása után a Győri Kisfaludy Színházban, a Magyar Színkörben (Budapest), valamint a Veszprémi Petőfi Színházban is dolgozik, 1990-ben pedig a kurszki Puskin Színházban vendégrendezi Csurka István Az idő vasfoga című szatíráját. Az 1989-es fordulat után többször is visszatér hazájába, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárménetiben és Nagyváradon is rendez. 1995 és 2000 között öt éven keresztül a glasgow-i Skót Királyi Zenei és Színművészeti Akadémián vendégtanár, később feleségével Írországba költöznek, ahol mind a mai napig élnek.

A felületes szemlélő számára a gyakori város- és színházváltások valamiféle helykeresés látszatát nyújtják, azonban a visszaemlékezések arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a képmutatás fojtogató terében az emberi és alkotói integritás egyetlen útja a meg nem alkuvás – ennek pedig ez a fajta kiszolgáltatottság az ára. Szabó József Ódzsa ennek ellenére sohasem sodródott vagy menekült. A most kötetbe foglalt életmű kontextusában mindezek a döntések arra mutatnak rá, a rendező mindvégig hűséges maradt a közösségi színház eszményéhez, amely életre hívta a nagybányai (később szatmári) társulatot, és amely tulajdonképpen mozgatója annak a gazdag életpályának, amelyet a pályatársak sikere gyakran elhomályosított. Nem véletlen, hogy olyan sokszor történik utalás az együttes fogalomkörére: az Ódzsa-színház alapját a rendező-színész közös gondolkodásában, az alkotók kölcsönös támogatásában, a szolidaritásban és a kompromisszummentességben kell keresni.