Biró Árpád Levente: Hrabal patyolatfehérben
A Játéktér 2015. tavaszi számából
Fotó: Dudás Levente
A hetedik lépcsőfok – Hrabali mesék. Szigligeti Színház, Nagyvárad
Talán az a legnagyszerűbb Bohumil Hrabal műveiben, hogy a kisember személyes történetein keresztül tesznek láthatóvá alapvető egzisztenciális kérdéseket – a tipikusnak vélt cseh életérzéseken túl felmutatva Kelet-Európa XX. századi történelmét. Hrabal hömpölygő, túlcsorduló prózája nem megállapít, sokkal inkább problematizál: a traumák elmondhatóságát, az én diskurzusjellegét vizsgálja. Terhelt mondatszerkesztésében, sajátságosan lebegő narrációs technikájában nyilvánvalóvá válik, hogy esetében a nyelv nem eszköz, hanem szempont, s mint ilyen, a nyelvi determináltság a hrabali próza meghatározó tapasztalata.
A Szigligeti Társulat legutóbbi, A hetedik lépcsőfok című bemutatója, Balogh Attila rendezésében úgy törekedett a hrabali életérzések megteremtésére, hogy nem ragaszkodott görcsösen sem az eredeti szövegekhez, sem ahhoz, hogy klisészerűen megismételje a Menzel-féle megfilmesítések emlékezetes jeleneteit. Ehelyett mindezek kritikus-ironikus olvasatát alkotja meg egy kötetlen, improvizációkra épülő előadásban, amely szemmel láthatóan mind a színészek, mind pedig a nézők számára örömjátéknak bizonyul. Az előadás improvizációs jelenetek etűdszerű sorozatából áll, amely fesztelen játékra ad lehetőséget.
A játék a nézők számára is nyitott, hiszen a játékmester (Keresztes Ágnes m. v.) folyamatos kapcsolatban van velük, megszólítja, bevonja őket mindabba, ami a színpadon történik. A színészek ezúttal nem egy-egy karakter szerepébe bújnak, hanem önmagukat teszik szereppé; átlényegülésük a szemünk előtt történik, ráadásul úgy, hogy a színházi előadás létrejöttének körülményeire állandóan reflektál néző és játékmester egyaránt. A játékmesternek kitüntetett helyzete van az előadásban: ő fogadja a nézőket, irányítja az eseményeket, és ő az az összekötő szál, aki szinte észrevétlenné teszi a jelenetek közötti átmeneteket. Hálás feladat az övé, mert „bemelegíti” a közönséget; bevezető monológja stand-up comedyre emlékeztet, és előrevetíti az előadás közvetlen és játékos hangulatát.
A darab közvetlensége nem csupán a színpadról való „kiszólásoknak” köszönhető, hanem annak is, hogy rögzítetlen, élőbeszéd-szerű szövegükben a színészek gyakran saját élményeiknek adnak hangot. Egyik jellegzetes példája ennek, hogy a játékmester a jelenetekben feldolgozott témákat (halál, ünneplés, nosztalgia) saját élettörténeteivel szövi össze, és székely tájszólásban beszél. Ez egyfajta intim közelséget teremt, ugyanakkor a kulturális fordítás gesztusaként is érthető: a befogadóhoz közelíti a Hrabal műveiben oly hangsúlyos szerepet kapott csehségtudatot.
A játékmester indítja magát a játékot is azzal, hogy rámutat a színpadi alkotás jellegzetességeire: megmagyarázza az univerzálisan használható díszletet, bemutatja a színészt, a színésznőt, tisztázza az alapvető színházi fogalmakat. Aztán egy időre háttérbe vonul, hogy a színpad széléről figyelve a közönséggel együtt legyen tanúja annak, amint Tünde (Tóth Tünde) és Cibi (Dobos Imre) életre keltenek egy naiv és végtelenül egyszerű világot. E világ szerveződésének két koordinátája a sör és a söröskorsó: Tünde, mint világanya, a melléhez szorított párnából tölt sört a dunnák közt ébredező, nyújtózkodó társaságnak (Ababi Csilla, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Pitz Melinda, Bödők Zsigmond m. v.), az életet adó nedű pedig mámoros hangulatot idéz elő. A némajátékban felértékelődnek a gesztusok: a söröskorsók táncában ember és ember, fiú és lány, férfi és nő viszonyok változatai bontakoznak ki. Érzékeny etűdsorozat ez, amelyben az emberi természet alapvető jellemvonásaként a mindent átható játékosságot jelölték meg az alkotók.
A férfiak és nők közötti ellentmondásos viszonyok további kibontásaival ismerkedhetünk abban a jelenetben, amelyben nemváltó játékra kerül sor. A férfiak nőnek sminkelik magukat, a nők pedig bajuszt festenek magukra, a testi átalakulással együtt pedig a viselkedésbeli sztereotípiákat is játékba hozzák. Emlékezetes Tóth Tünde és Dobos Imre „násztánca”: az alfahím szerepébe bújt színésznő és a végzet asszonyaként megjelenő színész az udvarlás rituáléit mutatják görbe tükörben. A jelenetben mindketten a „falkavezér” figuráját jelenítik meg, az ő példájuk mérvadó a többiek számára, akik között félénket, merészebbet, zöldfülűt egyaránt láthatunk.
A hrabali hedonista életszemlélet a testi élvezetek tobzódásában, az evészetekben és erotikában kerül kifejezésre. Jelentős ilyen szempontból a gasztroshow-k paródiájaként felfogható ízlelőjáték, amelyben minden színész személyiségének és hangulatának megfelelő „ételt” tálal fel a – egyébként ízlelőképességét elvesztett – konyha ördögének. De az életöröm kifejezéseképpen felbukkannak itt talpig ételbe öltözött lányok és fűzőben kolbászt majszoló szőke színésznő is – mintegy utalva az Őfelsége pincére voltam és a Sörgyári capriccio Menzel-feldolgozásokra.
Jellemző, hogy az előadás végét jelző temetési jelenet is nevetség tárgyává válik, így a derültség, a remény, a „csak azért is” beállítódás felülírja és túléli a halált is. Ezt az ironikus alapállást láttatja az Őfelsége pincére voltam megtermékenyítési jeleneteit idéző etűd, amelyben a szexuális aktus immár érzelmi töltet nélkül, csupán mechanikusan, tervszerűen végrehajtott rutincselekvés, amit a plüssmackó alakjában kifordított diktátor rendel el alattvalóitól.
A gyorsan váltakozó jelenetekben nem a karakterépítés hitelessége válik a néző mércéjévé, ezekben sokkal inkább az az izgalmas, ahogyan időnként felsejlik az alakítás mögötti alkotó én. Ez a fajta szabadság, a hagyományosabb nézői beállítódásokkal szembeforduló pimaszság felszabadító erővel hat játékosra és nézőre egyaránt. A játékmester inzertjei így egy kvázi párbeszéd formáját öltik, amelybe a néző is szívesen, feszengés nélkül bekapcsolódik.
Ez a kötetlenség és kölcsönös bizalom a következetes építkezést dicséri: A hetedik lépcsőfokban megvan az idő a ráhangolódásra, a játékra, az átlényegülésre, mindez pedig egy magával ragadó időtlenségbe vonja a közönséget – egy végtelen valcerbe, ahogyan azt az előadás zenéje is jelzi címében (Jiří Bulis: Nekonečný valčík).
A lebegés, az idő felettiség érzetéből inspirálódik a díszlet (Golicza Előd) és a jelmezek (Hotykai Evelin): a párnákkal és dunyhákkal borított vakítóan fehér teret rövidnadrágos angyalféleségek lakják be. A fényes, tisztaságot és felhőtlenséget sugárzó díszlet csupán egyszer feslik föl, a Cibi haláláról szóló jelenetben, amikor egy pillanatra láthatóvá válik egy berendezett, ám lakatlan, élettelen szobabelső. S bár a fehér leplek mögé látunk be, nézésünk irányultsága éppen fordított: az élhetetlen jelen mögött ugyanis ott húzódik a patyolat játéktér, amelynek életigenlése úgy mutat túl a mindennapok traumáin, hogy magába foglalja azokat.
________________________
A hetedik lépcsőfok – Hrabali mesék. Rendező: Balogh Attila. Dramaturg: Benedek Zsolt. Díszlet: Golicza Előd. Jelmez: Hotykai Evelin. Szereplők: Ababi Csilla, Dobos Imre, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Pitz Melinda, Tóth Tünde, Keresztes Ágnes, Bödők Zsigmond.
