Bilibok Apollónia: Abúzus a mindennapokban 

Beszámoló a 22. Horvát Színházi Showcase-ről

Borítókép: A Son, a Mother, and a Father Sit at the Table in Silence. Zágrábi Ifjúsági Színház. Fotó: Marko Ercegović

Április 8–12. között zajlott Zágrábban a 22. Horvát Színházi Showcase (22nd Croatian Theatre Showcase) a Horvát Nemzetközi Színházi Intézet (Croatian ITI Center) szervezésében. A programot elsősorban nemzetközi közönségnek szánták; a szakma képviselői Európa több szegletéből érkeztek: Németországból, Észtországból, Lengyelországból, Makedóniából, Görögországból, Bulgáriából, Szerbiából, Szlovákiából, Magyarországról, Svédországból, Montenegróból, Törökországból és Romániából. A 22 meghívott között voltak rendezők, fordítók, menedzserek, művészeti titkárok, kritikusok, állami és független színházak képviselői. Jómagam a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársaként voltam jelen az eseményen. 

Első nap a Horvát Nemzetközi Színházi Intézet képviselői, a showcase szervezői – köztük a programot összeállító Željka Turčinović, valamint a Horvát Nemzeti Színház prózai színtársulatának művészeti vezetője, Tena Štivičić – fogadtak bennünket a zágrábi Nemzeti Színházban. A köszöntés után mindenki egy maga által választott előadásra indult – ugyanis az első napon két előadás zajlott párhuzamosan. A zágrábi Nemzeti Színházban a My brilliant friend című előadás volt látható, amelyet Elena Ferrante azonos című regénye alapján Marina Pejnović rendezett. Ezzel párhuzamosan a Zágrábi Ifjúsági Színházban az A Son, a Mother, and a Father Sit at the Table in Silence című előadást néztük meg többen is a meghívottak közül, amelyet Aleksandar Švabić rendezésében. Az előadás alapszituációja: a kormány kérdőíveket küld ki családok számára, amelyekben különböző kérdések vannak arra vonatkozóan, mit tennének akkor, ha kitörne az ötödik nukleáris háború. Az egyik ilyen, többgyermekes családoknak szóló kérdés köré épül az előadás: ha a szülők csak egyetlenegy gyermeküket menthetnék meg, melyiket választanák? A történet főszereplői kénytelenek bevallani idősebb fiuknak, hogy baj esetén inkább a problémásabb, fiatalabb testvért tartanák meg. A darab egy családi beszélgetésen keresztül fokozatosan tárja fel a múlt sérelmeit és elhallgatott igazságait, közben rámutat a kapcsolatok törékenységére és a szeretet feltételességére. Láthatunk példát egy konfliktuskerülő apára; egy sértett, de sok büszkeséggel és daccal rendelkező anyára; egy hiperfüggetlen legidősebb fiúgyermekre; egy tipikus középső gyerekre, egy lánytestvérre, akivel soha sincs semmi baj, és aki pont emiatt válik láthatatlanná; valamint a család problémás legkisebb fiúgyermekére, aki iszik, nem bánik jól a pénzzel, senkit nem tud megtartani maga mellett. Utóbbi fizikailag nem jelenik meg a színen, csak szóban idézik meg. Főszerepben az anya és a legidősebb fiúgyermek áll, viszonyuk kutya-macska kapcsolatként írható le. Mindketten ismerik a másik triggerpontjait, tudják, mit kell mondaniuk ahhoz, hogy a másikat megsértsék. 

Április 9-én először a Matija c. előadást láthattuk, melynek rendezője Patrik Lazić. Az előadás egy család gyászát mutatja be, miután fiuk öngyilkos lett. A szülők Horvátországban élnek, míg a fiuk az Amerikai Egyesült Államokba disszidál, hogy a Yale-en tanuljon; később itt lesz kutató és tanár. Amikor kiderül a haláleset, a szülők Amerikába utaznak, hogy visszahozzák a holttestet Horvátországba. Az előadásban ennek a tipikusan bürokratikus procedúrának a menetét láthatjuk, amelyet közös pillanatokra való visszaemlékezések törnek meg. A hátramaradt hozzátartozókat mi-lett-volna-ha kérdések kínozzák: Hogy nem vették észre, hogy fiuk depressziós? Voltak erre utaló jelek? Voltak olyan pillanatok, amikor fiuk segítséget kért? Az előadás során látjuk, ahogy a szülők megélik a gyásznak mind az öt fázisát: a tagadást, a haragot, az alkudozást, a depressziót, majd az elfogást. Ezt a feldolgozó folyamatot követjük végig. 

Ezt követte a Zágrábi Ifjúsági Színház és a vilniusi Litván Nemzeti Drámai Színház koprodukciója, az Acid/Kiselina, melynek rendezője Antanas Obcarskas volt. A cselekmény egy balettelőadás próbafolyamatát követi, amely az ünnepelt koreográfus, Gabrijel pályájának harmincéves jubileumára készül, a folyamatról dokumentumfilmet is forgatnak. A film készítése során fokozatosan megbomlik a művészről kialakult idealizált kép: névtelen források állítják, hogy Gabrijel karrierjét kegyetlenséggel és bántalmazó módszerekkel építette fel. Az előadás alatt egyszerre láthatjuk kivetítve a dokumentumfilmhez készült interjúkat és a színpadra berendezett stúdiót, melyben a próbafolyamat zajlik. Az előadás tulajdonképpen egy #metoo-ügy kitűnő példája: egy híres rendező érzelmileg és szexuálisan kihasználja a táncosokat, eszközként tekint mindenkire maga körül, ezért amikor kitör a botrány, egyedül marad. Az előadást különösen közelinek éreztem magamhoz: a színházi közegben eltöltött közel másfél évtized során személyesen is találkoztam #metoo-helyzetekkel. Ez a közelség egyszerre tette az előadást ismerőssé és nyugtalanítóvá. Romániában ezekről a kérdésekről még mindig nem beszélünk kellő mélységben, annak ellenére, hogy az utóbbi időben itt is felszínre kerültek hasonló történetek.

Az Acid/Kiselina után különösen érdekes volt egy olyan előadással találkozni, amely nem a pszichológiai realizmus vagy a dokumentarista színház eszközeivel dolgozott, hanem zenei és performatív formán keresztül közelített társadalmi és művészeti kérdésekhez. A Cefas & The Gipsy zenekar koncertszínházi előadása, a Kamov, Earthquake (amely azonos című albumukra épül) Janko Polić Kamov groteszk és lázadó szövegeit veszi alapul. Az előadás által kirajzolt világban az ellentétek (élet és halál, teremtés és pusztítás, józanság és mámor) folyamatos feszültségben léteznek egymás mellett. A koncert tulajdonképpen egyfajta szeánsz, amelyben egy fiatalon elhunyt zseni szelleme próbál megtestesülni a horvát művészettörténet különböző képi és gondolati rétegein keresztül. Bár ezek a kulturális utalások a horvát befogadókban mélyebb rétegeket nyithatnak meg, a külföldi nézők számára inkább asszociatív vagy érzéki szinten válhatnak hozzáférhetővé – ez azonban nem csökkenti az előadás hatását vagy érvényességét. A produkció zenei világa, amely a new wave, post-punk, noise és indusztriális hangzásból építkezik, egyszerre idézi meg a modern zenei lázadást és a klasszikus tragikumot. Egy anarchikus, önpusztító és önironikus univerzum: egy olyan világ, amely egyszerre tragikus és komikus, amelyben a kezdet és a vég határai elmosódnak, ahogyan összemosódnak a különböző zenei és játékbeli stílusok is.

A The Safe House c. előadás Anica Tomić rendező és Jelena Kovačić drámaíró közös projektje. Korábbi színházi kutatásaik folytatásaként a bántalmazás témáját vizsgálja; a fókusz ezúttal a családon belüli és nemi alapú erőszak. A produkció alapja az azonos című Marina Vujčić-regény. Az előadás olyan horvát művészek alkotásaira reflektál, akik műveikben a nőkkel szembeni erőszakot társadalmi és politikai kérdésként vizsgálták. A kezdőjelenetben a színészek civilekként jönnek be: nőket ábrázoló képeket hoznak magukkal, és elmondják azok történeteit, majd házasságon belüli erőszakról és hatalmi visszaélésekről szóló feminista munkákat mutatnak be. Egy idő után ezek a történetek elkezdenek kavarodni az előadás későbbi fő szálával, egy abuzív párkapcsolatban élő nő történetével. Az abúzus leginkább pszichológiai, és bár egy idő után a fizikai bántalmazás is megjelenik, a hangsúly főként a pszichológiai mechanizmusokon van. Láthatjuk, mennyire nem működik a főszereplőt körülvevő társadalmi, politikai és rendvédelmi struktúra: a rendőrség nem avatkozik bele családi helyzetekbe (főleg ha a bántalmazásnak nincs fizikai nyoma); a szomszédok nem szólnak bele abba, mi történik más házában; a tekintetünk elsiklik egy-egy horzsolás vagy folt fölött. Marad az örök kérdés: mi a megoldás? Hogyan tudunk segíteni ezeken az személyeken? Az előadás által kínált megoldás: a nő megöli az őt bántalmazó férfit. Ez lenne a megoldás? – marad bennünk kérdésként az előadás után.

Az utolsó napon két független alkotást néztünk meg. A Buried Wonders egy multimediális színházi előadás, amely a szerelem, az emlékezet és az illúzió témáit vizsgálja Monika Herceg szövegei nyomán, Nina Violić rendezésében. Az előadás egy nő életének utolsó, intim pillanataiba vezeti be a nézőt, ahol fokozatosan tárulnak fel az emlékek, és ahol a képzelet és a valóság egymásba csúszva hoz létre egy sűrű, érzelmileg telített színpadi teret. Az előadás három szimbolikus térben, az édenkertben, egy hídon és egy apartmanban játszódik, ezeknek a megkülönböztetésében is szerepet játszik a multimedialitás, a háttérben megjelenő kivetítés gyakran segít a helyszínek meghatározásában. A nő különböző életszakaszokban találkozik a mulandósággal és a szerelemmel, végigél egy kapcsolatot a gyengédségtől a lezárásig. A képzelet és valóság közti határ a szerelmespár találkozása után kezd összemosódni, amikor a szerelmesek elkezdik eljátszani a közös jövőjüket (milyenek lesznek házasként, öregkorukban, gyerekkel, milyen érzéseket váltanak ki ezek a változások belőlük). A határok elmosásában segítenek a háttérben kivetített pillanatok (amelyekről nem föltétlenül tudjuk eldönteni, hogy mikor történtek) vagy az előadás folyamát megtörő énekek is. Az előadást játszó két színész finom érzékenységgel adta át azt a szeretetet, amely két ember között megszülethet: mindketten jelen voltak a színpadon, éreztek és hagyták, hogy az érzelmek átfolyjanak rajtuk (és általuk a közönségen is).

A showcase záróelőadása, a this is my truth, tell me yours, Jasna Žmak szólóprojektje, amelyben saját viszonyát vizsgálja a művészeti közeghez, miközben a kortárs alkotói szereppel járó felelősségeket és szorongásokat is tematizálja. Az előadás személyes élményből indul ki: 2011-ben, a MandićMachine előadás során (amelyet Bojan Jablanovec rendezett és Marko Mandić adott elő) egy színpadi fegyver elsütése után fülzúgás és hangérzékenység alakult ki nála. Ebből a tapasztalatból kiindulva hozza létre saját „ŽmakMachine”-jét, amelyben azt kutatja, hogyan formálja a művészet a valóságérzékelésünket és a mindennapi életünket. A performansz sok ponton stand-upos jelleget kap, ami könnyeddé teszi a kevésbé könnyed témákat: a tudatlanságot, a hatalmi visszaélést, az egó önző megnyilvánulásait a színházi közegben, a traumára való ráeszmélést, annak feldolgozását és átértékelését.

A showcase válogatása világos kurátori koncepció mentén szerveződik, amely két markáns pontban érhető tetten. Egyrészt amellett, hogy horvát előadásokat mutat be, tudatosan helyezi fókuszba a kortárs szerzők és drámaírók munkáit, így a szövegközpontú gondolkodás és az írói perspektíva válik hangsúlyossá. Másrészt a bemutatott produkciók tematikus metszetében erőteljesen jelen van a trauma, az abúzus és a társadalmi berendezkedés kritikája. Az előadások különböző esztétikai megközelítéseken keresztül, de közös érzékenységgel reflektálnak a jelenkori valóság feszültségeire.

Számomra a showcase egyik legfontosabb tapasztalata éppen az volt, hogy ezek az előadások nem elszigetelt, specifikusan horvát társadalmi problémákról beszéltek: a családon belüli erőszak, a pszichológiai manipuláció, a művészeti közegben működő hatalmi visszaélések vagy a feldolgozatlan traumák kérdései nemcsak horvát, hanem kelet-európai szinten is ismerősek lehetnek a néző számára. Emellett különösen értékesnek tartottam, hogy a showcase nem csupán előadásokat kínált, hanem lehetőséget teremtett a különböző országokból érkező szakemberek közötti párbeszédre is. A közös beszélgetések és reflexiók révén az esemény túlmutatott az előadásnézésen: egy olyan szakmai találkozási ponttá vált, ahol különböző színházi perspektívák és társadalmi tapasztalatok kerülhettek egymás mellé.