Bertóti Johanna: A caragializmusok fordítási lehetőségei

A Játéktér 2013. nyári számából

A román neologizmusok nagy szótára [1] a „caragialism” (magyarul caragializmus) fogalmat „Caragiale-jelenség”-ként magyarázza. Tanulmányomban a fogalom egy másik jelentését tartom szem előtt, amely kevésbé artikulált, annak ellenére, hogy jelen van a tudományos köztudat­ban. Caragiale szövegeinek bizonyos elemeit szokás a „caragialisme” névvel illetni, de míg például Marta Petreunál [2] ezek a nyelvi elemek leginkább egész mondatok, Tompa Andrea Így beszéltek ti című cikkében [3] „rontott (leginkább francia eredetű) szavak”-ról beszél. Az utóbbinál tágabb értelme­zést javasolok. Caragializmusok azok a Caragiale által használt szavak vagy (ritkábban) szókapcso­latok, amelyek az átlag szóhasználathoz képest valamilyen különlegességgel bírnak, illetve Caragiale poétikájának jellegzetes alkotóelemei. Az ilyen szavak nagyrészt valóban rontott szavak, de vannak köztük szabályos alakúak is, amelyeket különleges hangzásuk avat caragializmusokká (pl. az olyan idegen eredetű szavak, mint az „alişveriş” – török eredetű szó, jelentése: kereskedelem; „haplea” – bolgár eredetű szó, jelentése: buta), vagy amelyek a szövegkörnyezetben válnak helytelenné (pl. „fi­dea” – a hűséges melléknév helytelen nőnemű változata tulajdonképpen laskát jelent; „violentă” – a lila szó helytelen változatának jelentése: erőszakos). A fenti és a továbbiakban felhozott példák Caragiale D’ale carnavalului[4] drámájából származnak.

A caragializmusok utóéletével kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy sok közülük erősen be­épült a köztudatba [5]; Caragiale nevéhez hozzánőtt szavakként más szövegkörnyezetben is felismer­hetők.

A caragializmusokra is vonatkozik a szavak jelentésének, jellegének időbeni átalakulása, így egy­valamit nehezen vagy már egyáltalán nem tudhatunk: amikor Ion Luca Caragiale ezeket a szavakat leírta, pontosan milyen nyelvi regiszterben helyezkedtek el, milyen finomabb konnotációkkal bírtak. Legtöbb, amit tehetünk, hogy (a mai nyelvállapotok szerint) megértjük őket, illetve a Caragiale-olva­sás hagyományára támaszkodunk. A D’ale carnavalului caragializmusait vizsgálva mai szótárakat használtam, mert egyrészt a fentiek értelmében nehéz másként tenni, másrészt elsősorban a mai olvasó szembesülését a művel tartom fontosnak, azt, hogy ma hogyan olvassuk Caragialét, és ma milyen hatással van ránk. A fordító sem tud kitörni saját korának nyelvállapotaiból (arról az esetről beszélek, amikor a for­rásszöveg jóval korábban született, mint a fordítás), de igyekszik minél pontosabban felfedni a jelen­ téseket, és így minél mélyebbre ásni. Régi szövegek fordításakor kétfajta attitűdöt különböztethetünk meg annak függvényében, hogy a fordító hogyan viszonyul a szöveg archaikusságához. Az egyik eset az, amikor a fordító szövegével az eredeti mű „kortársa” kíván lenni, és próbálkozása arra irá­nyul, hogy minél inkább visszamenjen időben, mintha a fordítás a forrásszöveggel egy időben szü­letett volna. A másik, mikor a fordító az eredeti művet mint a jelenben élő alkotást tartja fontosnak, a mai nyelvállapotokhoz igazítja a forrásszöveget, és azt vizsgálja, hogy a mában milyen hatással bír az eredeti mű. Hogy érzékelhető legyen a különbség, egy archaizmust hozok fel példaként Caragiale D’ale carnavalului című drámájából: „bogasierie”. A fent leírt első eset szerint (a régi szöveg archai­kusságán van a hangsúly), a fordító a román archaizmust maga is archaizmusként fordítja, az eredeti mű korához illeszkedő megfelelőt keres, és például az „áruda” szóhoz jut el. A második esetben (az eredeti mű maisága a fontos), a fordító lefordítja az archaizmust (az „üzlet” szót használja például), ezzel a mai nyelvállapotokhoz igazodik.

Az „áruda” használata esetében a már említett problematikával szembesülünk: a szavak „időbeni mélyrétegeit” nem könnyű előbányászni, és ha a forrásszöveghez annak nyelvállapotával időben megfelelő célnyelvi állapotot kívánunk rendelni, sok esetben a lehetetlenre vállalkoznánk, hiszen mit kezdjünk például egy ógörög művel, amelynek idején egyáltalán nem is létezett a nyelvünk? Szepessy Tibor például alapelvnek tartja, hogy „az antik szöveget úgy kell fordítani, mintha ma született volna” [6]. Ugyanígy a drámafordítással kapcsolatban is gyakran merül fel ilyenfajta elvárás, Kúnos László így fogalmaz: „A dráma használati tárgy, nem engedheti meg magának azt a fajta korszerűtlenséget, amelyet egy regény esetleg igen.” [7] Az is szempont lehet a fent tárgyalt kérdésben, hogy az archa­izmusok sokszor megfejthetetlenek a mai olvasó számára, akadályt jelenthetnek a befogadásban.

A caragializmusok nagyon sokrétűek. Annak ellenére, hogy a mai nyelvállapotok szerint számos rétegre szedhető szét a D’ale carnavalului, amelyek látszólag nem is férnek meg egymással, mégis ez a szerteszét bontható és sokáig aprózható nyelv megőrzi egységét, egy nyelvként érvényesül. Talán azért, mert egy gyűjtőnévvel jellemezhető: ez a mahala [8] nyelve. Pontosabban a Caragiale által visszaadott mahala-világé. Kettősséget észlelhetünk: egyrészt egy létező társadalmi réteg a kiindu­lópont a maga nyelvével, amely egységesnek mondható (úgy vélem, hogy az élő nyelvben senki sem tud stílustörést elkövetni), másrészt Caragiale felerősíti ezt a nyelvet, művészi módon reprodukálja [9], és vigyáz a stílusegységre.

Iorgu Iordan nyelvész a drámaíró „modelleinek”, a mahala figuráinak jellegzetes nyelvét és an­nak kontextusát nyelvtörténeti szempontból is megközelíti a Limba „eroilor” lui I. L. Caragiale (I. L. Caragiale „hőseinek” nyelve) című tanulmányában [10]. Mint kifejti, a román nyelv a 19. században nagy változásokon ment keresztül. A polgárosodás idején megjelent új tárgyakat és új fogalmakat el kellett valahogyan nevezni, s mivel a román nyelv nem rendelkezett megfelelő szavakkal, idegen, gazdasági és kulturális szempontból fejlettebb népek nyelvéből kölcsönözte őket. A század elején orosz közvetítéssel érkeznek latin vagy francia, német stb. neologizmusok az Oroszországgal való szoros kapcsolatoknak köszönhetően. Az 1848-as forradalom után viszont, szinte kizárólag a francia nyelv lett a neologizmusok forrása, hiszen „az új román állam csaknem valamennyi intézményének Franciaország szolgált példaként”[11]. Iordan megjegyzi, hogy míg Vasile Alecsandri első vígjátékainak megjelenésekor főleg a nemesség egy részénél érződött a francia hatás, Caragiale idejében már sok­kal nagyobb néptömeget, sokkal több társadalmi réteget fertőzött meg a francia nyelv. A „fertőzés termékei” különböző franciás-románosított vagy változatlanul átvett szóalakok, amelyeknek „szerepeminden kétséget kizáróan az, hogy [a beszélők] «kiválóságát», «kultúráját» bizonyítsák, s ezzel meg­különböztessék őket a többiektől.”[12] A „kiválóság” és „kultúra” szavakat nemhiába teszi idézőjel­be a szerző, mert a rontott francia inkább az álműveltséget mutatja, amin nem kell csodálkozni, hiszen, amint Iordan is kifejti, Caragiale idejében nagyon felületes és kevesek számára volt elérhető az oktatás, a művelődésre kevés hangsúlyt fektettek. Többen kiemelik Caragiale elemzői közül, hogy a drámák szereplői nemcsak egyszerűen helytelenül fejezik ki magukat, hanem – mivel gondolkodás és beszéd szorosan összefügg – a gondolkodásmódjukban is sokminden helytelen [13]. Íme néhány példa francia nyelvből eredő rontott szavakra: „vizaveaua” – helyes alakja „vizavi” (franciául: vis-à-vis), jelentése: átellenesen, szemben; parol (fr. parole), jelentése: szavamra; „ostroment” – helyesen „inst­rument” (fr.: instrument), jelentése: eszköz; „vitrion” – helyesen „vitriol” (fr. vitriol), jelentése: kénsav; „par egzamplu” – helyesen: de exemplu (fr. par éxemple), jelentése: például.

Caragiale szövegét nehéz úgy fordítani, hogy sokrétűségében egységes maradjon. Még mielőtt erre esélye lenne a fordítónak, részfeladatokat kell megoldania, elő kell állítania azokat az elemeket, amelyekből egységet hozhat létre. Ilyenek a caragializmusok. Ha megvizsgáljuk a D’ale carnavalului magyar fordításait, azt tapasztaljuk, hogy Hobán Jenő [14] és Bodor Ádám [15] szinte egyáltalán nem tor­zítja a szavakat, Gera György [16], Seprődi Kiss Attila és Sylvester Lajos [17], Szász János [18], Kacsir Mária [19]  pedig nem mindenhol. Caragiale drámájában caracter (jelentése jellem) helyett harahter-t mond az egyik szereplő. Míg Hobán és Bodor szabályosan karakternek fordítja ezt a torzított szót, addig Gera karrikatúrának, Seprődi-Sylvesterék karakterológiának, Szász átmenti magyarba a harahtert, Kacsir nem fordítja. Parti Nagy Lajos[20] szövegét elárasztják a szótorzítások, -facsarmányok, -lelemények, feldúsított szöveggel van dolgunk; ha lehet ilyet mondani, a Parti-féle caragializmusok száma na­gyobb, mint az eredeti műben található caragializmusoké. Nála a karakter katarzis, a konkurencia konkuranszié, az orvosság medicilin, a vitriol vitriöl, egyetlen replikában egész Parti-féle caragializ­mus-áradat olvasható: spórolice, rigula, egytől satöbbiig, delikvencs, revoár. Megjegyzendő, hogy Parti nem mindig ott torzítja a szavakat, ahol az eredetiben a torzítások előfordulnak. Vizsgáljuk meg, mi lehet mindennek az oka.

Ha egy másik gyűjtőnevet kellene találnunk a „caragializmusok” helyett, akkor az a szójáték lehet­ne. Vagy pontosabban (majdnem minden esetben) egy szóval való játék. Albert Sándor a szójátékok fordítási nehézségének okát így fogalmazza meg: „a szójátékok ugyanis a nyelvben gyökereznek, ontológiai státusuk maga a nyelv, ebből kiszakítva ezek a nyelvi egységek megszűnnek szójátékok lenni. Fordításuk mégis lehetséges, mégpedig azért, mert a játékos funkció nem valamely konkrét nyelv kiváltságos specifikuma.Minden nyelven lehet szójátékot csinálni, és a fordító ügyességén, találékonyságán, kreativitásán múlik, tud-e, képes-e ekvivalens, az eredetivel egyenértékű szójátékot találni vagy «gyártani» a célnyelven.” [21] A szerző azt is megjegyzi, hogy a feladat valóban megoldhat­atlan néha. A „játékos funkció” tehátminden nyelvben jelen van, de ennek lecsapódása, a nyelvi humor Deák Tamás szavaival élve „a legnemzetibb termék” [22].

Caragiale szójátékait sokszor éppen azért nehéz lefordítani, mert egyszavasak, emiatt a játék „tere” kisebb. Olyanfajta nehézség ez, mint amikor nagyon rövid soros (és rímes) verset kell le­fordítani, és a fordítónak korlátozottak a lehetőségei.

A szójátékok rendkívül sokfélék, de szűkebb értelemben talán egy többszavas konstrukcióra gondolhatunk, amelyben a beszélő, a szerző a nyelv szabályszerűségeit fordítja ki, a nyelv egymás­ra hasonlító összetevőire játszik rá. Caragiale mindezt sok esetben egyetlen szóval valósítja meg, pontosabban a végeredmény egy szó, de valójában több nyelvi elem játszik közre. Például mikor Miţa „cremenală”-nak nevezi magát, első lépésként visszavezethetjük ezt a szót a „criminal, -ă”-ra (bűnöző), másrészt a „cremenal”-ra (börtön). Miţa egy hasonló alakú szót használ a helyes „crimi­nală” szó helyett, és nőnemmel látja el (noha a „cremenal” szónak nincs nőneme). Látjuk, mennyire koncentrált a játék egyetlen szóban. Nagyon nagy találékonyság, és végső soron szerencse kell ahhoz, hogy ezeket a jelentéseket egy magyar szóval kifejezhessük, ráadásul a nőnemmel való játék lehetősége magyarul ab ovo lehetetlen. A D’ale carnavalului fordítói közül a legtöbben kezdenek valamit a „cremenală” szóval (két kivétel: Hobán „gonosztevő”-ként,Gera egyáltalán nem fordítja), ám ezek a változatok (Seprődi-Sylvester, Bodor: „kriminalista”, Szász János: „kremenális egy nő vagyok”, Kacsir Mária: „kriminállistára kerültem”) az eredeti szóalakot utánozzák magyarul, a játék nem érvényesül. Parti szövegében „haramina” szerepel. Nyelvi bravúr, hogy a nőnemmel is sikerült eljátszani (előbbi kijelentésemet megcáfolva), és egyszavas szójáték született, hiszen a „haramia” nőneműre torzított változatával van dolgunk.

A caragializmusok nagy részét a fenti elv működteti, legalább egy másik (helyes) szóra utalnak. Szász János a Caragiale fordításaihoz írt utószavában írja, hogy rögtön az első replikánál nehézsé­gekbe ütközött, mivel egy, „a Caragiale nyelvi játékai közül szelídnek mondható szófacsarattal” kellett megbírkóznia: „frizărie”. Helyes formája: „frizerie”, és Szász megfigyelése szerint, a módosításból kihallatszik a „berărie” (söröző), amely modellként szolgált Pampon számára, mikor kiejtette ezt a szót. E finom utalást nagyon nehéz visszaadni. Szász különböző eljárásokkal próbálkozott[23], végül a „fográszat” mellett döntött, amely utal arra, hogy a drámabeli borbély fogat is húz. Szász maga jegyzi meg, hogy az utalás mozzanatát visszaadta, de az eredeti természetességét nem közelíti meg. A „fográszat” arra példa, hogy más megoldás híján, a fordító új szójátékot gyárt az eredeti helyett. Olvasva igen leleményes ez a szójáték, ám színpadon nem tudna érvényesülni. Ha megfigyeljük a többi fordító megoldásait, sokan nem kezdenek semmit ezzel a valóban ártatlannak tűnő módo­sítással. Parti „fodrászéria” szava figyelemre méltó, s valamilyen szinten megoldja a frizărie-beră­rie szójátékot, úgy, hogy a „fodrászat” szót más végződéssel („-ria”) látja el. A románban gyakran előforduló végződés a „-rie”, a „-ria” ehhez nagyon közel áll. A román szavak magyarítása ezzel a módosítással szokott történni a köznyelvben (olyan közegekben, ahol nagyon erős a román nyelv ha­tása – vegyes házasságok, román többség): (románul) „primărie” – (magyarítva) „primăria”. A „frizărie – frizerie”, de a „berărie” szavaknak is ugyanez a végződése. Valószínűleg nem a román végződést tartotta szem előtt Parti, aki közvetítő segítségével fordít, nem tud románul (bár lehet, hogy a „frizărie” hangzása ihlető hatással volt), valószínűbb, hogy a franciából átvett „-széria” végződésű szavakat (pl. karosszéria) vette figyelembe. Az eredmény egy fokkal talán leleményesebb, mint a „fográszat”, ugyanis hogyha Pampon „fográszat”-ot mond, akkor tudatában kell lennie a szójátéknak, a „fodrá­széria” azonban visszaadja azt a természetességet, amellyel Caragiale szereplői kimondják ezeket a szavakat. Ők nem is tudják, hogy szójátékokat gyártanak.

A caragializmusok pontos, hű visszaadása nagy nehézséget jelent, és a fordítók sokszor feladják a harcot (vagy egyáltalán nem is mennek bele a küzdelembe), mivel lehetetlennek tartják a sikert. A leírt példák azonban azt mutatják, hogy a magyar nyelv adottságaira támaszkodva, sokszor hosszas keresés eredményeként igenis születhetnek jó megoldások. A lényeg nem az, hogy az eredeti töké­letes mását kapjuk (hiszen inkább szerencse kérdése, hogy ez lehetséges-e), az eredeti szellemében akár új szójátékot is lehet gyártani.

___________________________________________________________________

[1] Marele dicţionar de neologisme. Bucureşti, Ed. Saeculum, 2000.

[2] Petreu, Marta: Jocurile manierismului logic. Bucureşti, Ed. Didactică şi Pedagogică, 1995.

[3] Tompa Andrea: Így beszéltek ti. In: Színház, XXXII. Évf., 2. sz., 1999. febr., 25.

[4] Caragiale, Ion Luca: Teatru. Bucureşti, Minerva, 1978. (A vizsgált dráma címének magyar fordításai: Farsang, Farsangi játék, Farsangi bolondság, Karnebál.)

[5] Vö: „számos szó és kifejezés, amelyek komikus szereplőitől származnak, valamelyest nyelvi közvagyonná váltak, ismerőik az illető karcolat vagy vígjáték helyzeteihez hasonló körülmények között használják őket.” (saját fordí­tás) Eredetiben: „numeroase cuvinte şi expresii ale personajelor lui comice au devenit un bun lingvistic oarecum comun, folosit de către cunoscători, în împrejurări similare cu cele din schiţa sau comedia respectivă.” (Iorgu Iordan: Limba literară. Craiova, Scrisul Românesc, 1977, 267.)52

[6] Szepessy Tibor: Egy töprengő Athéna-szobor. Szepessy Tiborral Jeney Éva, Józan Ildikó és Kőrizs Imre be­szélget. In: Jeney Éva, Józan Ildikó (szerk.): Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról. Budapest, Balassi Kiadó, 2008.

[7] Kúnos László: Tartozás és úri passzió. Kúnos Lászlóval Jeney Éva, Józan Ildikó és Szöllősi Adrienne beszélget. In: uo. 74.

[8] Mahala – török eredetű szó; ’nyomorúságos román külváros’.

[9] Szász János írja, hogy a szerző korában tele volt a beszélt nyelv szófacsarmányokkal, „Caragiale azonban be­segített, és maga is gyártott néhány százat” (Szász János: A fordító följegyzései. In: I.L. Caragiale: Az elveszett levél és egyéb komédiák. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1988, 214.)

[10] Saját fordítás. Eredeti: „modelul mai tuturor instituţiilor noului stat românesc era Franţa” (Iorgu Iordan: i. m., 263–308.)

[11] Uo. 268.53

[12] Saját fordítás. Eredeti: „au menirea să dovedească, fără putinţă de îndoială, «distincţia» şi «cultura», care trebuie săi deosebească [pe vorbitori] de ceilalţi.” (Iorgu Iordan: i. m., 268.)

[13] „Caragiale hőseinek beszéde, érvelésmódja – tehát gondolkodásmódja is – egész a velejéig romlott; […] hibáik nem egyszerűen a helytelen beszédből fakadnak, nem csupán a nyelv alapvető «rontására» korlátozódnak, amint azt Călinescu megjegyezte, hanem az ítélőképességük, a gondolkodásuk hibás, tehát logikai jellegű hiányosságról van szó.” Saját fordítás. Eredeti: „Eroii lui Caragiale vorbesc şi argumentează – aşadar gândesc – într-un mod profund defectuos; […] erorile lor nu sunt simple greşeli de vorbire, nu se reduc la elementara «stricare» a limbii pe care o menţiona Călinescu, ci sunt erori de judecare şi raţionare, aşadar deficienţe de natură logică.” (Petreu: i. m., 115.).

[14] Caragiale, Ion Luca: Farsang. Ford. Hobán György. In: uő: Válogatott művei. Bukarest, Áll. Irod. és Műv. Kiadó, 1950.

[15] Caragiale, Ion Luca: Farsang. Ford. Bodor Ádám. Kézirat.

[16] Caragiale, Ion Luca: Farsang. Ford.Gera György. Kézirat.

[17] Caragiale, Ion Luca: Farsang. Ford. Seprődi Kiss Attila, Sylvester Lajos. Kézirat.

[18] Caragiale, Ion Luca: Farsangi játék. Ford. Szász János. In: uő: Az elveszett levél és egyéb komédiák. Bukarest, Kriterion, 1988.

[19] Caragiale, Ion Luca: Farsangi bolondság. Ford. Kacsir Mária. In: uő: Vígjátékok. Kolozsvár, Kriterion, 2005.

[20] Caragiale, Ion Luca: Karnebál. Réz Pál fordítása nyomán írja Parti Nagy Lajos. Színház drámamelléklet, 2005. aug.

[21] Albert Sándor: Fordítás és filozófia. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2003, 50.

[22] Deák Tamás: Utószó. In: I.L. Caragiale: Az elveszett levél. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1975, 121.55

[23] „Próbálkozzam a fodrászatra kínrímelő szobrászattal? Túlfordítás. És elvész benne a szerző szándéka, hogy e leleménnyel ne valami mást mondjon, hanem valami másra utaljon. Megpróbáltam a szó első tagjában behe­lyettesíteni az „o” magánhangzót a többi magánhangzóval: semmi. A harmadik szótagon belüli „a”-val hason­lóképpen: semmi. Két fogalmat együvé ötvözni: borbélyszat. Erőltetett és lapos.” (Szász János: i. m., 214.) Jól érzékelhető ebben az idézetben, milyen és mennyi munkát vesz igénybe a fordítás; a próbálkozások sorozata egyúttal kritikai munka is, a fordító sokszor hosszas „fúrás-faragás” után fogad el egy-egy megoldást, és sok­szor így is félsikerként könyveli el azt (ahogy jelen esetben Szász is).