Bertalan Zsófia – Vizi Abigél: TESZT-dump egy, kettő

Bertalan Zsófia – Vizi Abigél: TESZT-dump egy, kettő

Fotók: Petru Cojocaru, Remus Dăescu

A május 21. és 28. között megrendezett 14. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról a kolozsvári BBTE színháztudomány szakán tanuló diákok írtak beszámolót. A másodéves Bertalan Zsófia a TESZT fesztivál első három napját követi végig, innen veszi át a stafétát évfolyamtársa, Vizi Abigél. Írásuk a diákok munkáinak teret adó Műhely rovatban jelenik meg.

Bertalan Zsófia: TESZT-dump 1.

Amikor az ember hajnali négykor az ébresztője fülsiketítő hangjára ébred, valami történik. Zipzár behúz, minden megvan. Indulhatunk. 

A vonaton utazó emberekről nem lehet eldönteni, hogy hova mennek. De mindig tudni, hogy ki az, aki eljött otthonról, és ki az, aki hazafele tart. Mert aki hazamegy, az nyugodt. Hátradől, és várja, hogy teljen az idő. Aki viszont eljött otthonról, az izgatott. Azon látszik, hogy valami történni fog. 

Rajtunk azonban csak a fáradtság és ingerültség látszott, a melegtől és a hajnali felkeléstől. De mi is mentünk valahová. A TESZT-re. A tizennegyedikre. Ez a fesztivál sok mindent jelent, sok embernek. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, amelyet 2008-tól minden évben megszervez a színház (már amikor nincs covid-járvány), ilyeneket mondanak róla, de nekem csak egy sárga, esernyőformájú szívószál jut róla eszembe, egy ananászos limonádéban. 

Mert májusban Temesvár frissítő, mint egy jeges limonádé, ananászos, mert a TESZT édes, de mégsem annyira, hogy az ember gyomra fájni kezdjen tőle. Sárga, mert mindig félve hordom ezt a színt, de folyton rájövök, hogy mennyire szeretem, esernyő, mert nem mehetek el amellett, hogy tele volt az utca fellógatott esernyőkkel, és szívószál, mert a TESZT-et lassan jó inni. 

A nagy hagyma, temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Az első nap első előadása a temesvári magyar színház bemutatója volt, A nagy hagyma. Lehetne egy Black Mirror-rész is, ha a „Netflix presents”-felirat megjelent volna a fekete tér valamelyik oldalán. „A nagy hagyma” egy szervezet, ahová megéri bekerülni, de a másfél óra alatt nem jöttem rá, hogy miért. Az előadás interakciót igényelt a közönségtől, felszólított, hogy egy-egy karakter sorsáról döntsünk. De a közönség mindenkit megölt. Szinte nem is engedtek neki más lehetőséget. A nyomasztó, magukat nevetségessé tevő karakterek meg mindent megtettek azért, hogy bekerüljenek A nagy hagymába, azonban a diktatúra nem engedett, mígnem egyszer csak lehullt róla a lepel, és egy nevetséges, rózsaszín ruhás férfi jelent meg előttünk, mint a diktatúra megtestesítője. Ironikus társadalomkritika, és egy felismerés, hogy a nevetséges karakterek, mi magunk vagyunk. 

A második előadás a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása volt. A Festőműhely megtelt, kispadra kerültem, az első sorba. Az Urbán-előadás kegyetlenül őszinte szövege, és a kegyetlenül naturalista, szürreális, és néha groteszk játéka egy tömény masszává gyúrta össze az Amikor Isten hasba rúg című előadást. Egy olyan masszává, ami néhol csomós maradt. De hogy is tudnánk homogénre dolgozni egy olyan tésztát, amiben egyszerre van jelen ketrec, fejre húzott szemeteszsák, úszótalpas ugráló alak, műpéniszekkel a fején, és csillogó köpenyes buborékfújó? A káoszban mégis sikerült olyan képeket megjeleníteni, amik festői pontossággal megmaradtak a fejemben, ezek pedig erőssé tették az előadást. 

Amikor Isten hasba rúg, szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Végül még egy utolsó lépcsőzés a nagyteremig az első napra. Elfoglaltuk a helyeinket, és vártunk. Hogy mire, azt nem tudjuk. De ha elvárásokkal ültem volna be, akkor is felülmúlta volna mindet a soron következő Relic című előadás. Félhomály és egy bábu, aki nem akart nagyot mutatni, csak élte a hétköznapjait, mi meg kukkoltuk szegényt. Precíz, kidolgozott és lenyűgöző, meg persze egy kicsit ijesztő, mert elhitette, hogy bármi megtörténhet a színpadon, de mégis minden kontroll alatt volt tartva. 

Relic, Euripides Laskaridis/Osmosis

A második nap szintén három előadás várt ránk. Azt gondolná az ember, hogy üldögélni egyik székből a másikba nem megterhelő, de igen, az. Még az előző előadást tapsoltam, amikor hirtelen ismét lekapcsolódtak a fények, és kezdődött egy másik. Néhány ilyen hirtelen váltás után ráérzel, és könnyebb lesz, kivéve, amikor egymás után két teljesen különböző előadás következik. Ilyen volt a Herz emoji és A szív. A címekből azt hinnéd, hogy jól egymás mellé válogatott előadások, amik hangulatban is passzolnak egymáshoz, de nem így történt. 

Az első előadás, amit megnéztünk, a Herz emoji volt. Ha az ember teljesen tájékozatlanul, mindenféle utánaolvasás nélkül ül be az előadásra, akkor is megérti a színpadon látottakat, ugyanis elég egyértelműen közli a mondanivalóját. Ha a fekete alapon pirosfeliratos-táblák nem lennének elegek, kézzel mutatott szíveket és piros szívjelmezben táncoló alakot is láthattunk. Tessék, szeretet. Vedd el, a tiéd, az enyém, mindannyiunké. A mozgáselőadás nem akart és nem is tudott több lenni, mint néhány fiatal a neonfényben. 


A második előadás, A szív teljesen más irányból közelítette meg a szeretetet szimbolizáló dobogó szívet. Nyers húsként ábrázolta: 19 valóságos disznószív. Az előadást inkább performanszként értelmeztem. Egy nyers (szó szerint is) és brutális, de esztétikailag nagyon szép performansznak. Mert ez nem egy kontroll alatt tartott, szövegtanulós, honnan-hova-menős, keretek közé zárt előadás volt. Nem voltak szabályok, a nézőnek az a benyomása lehetett, hogy maga a színésznő sem tudja, hogy mit csinál éppen. 

A nap zárásaként kaptunk egy Sadboit, akit mindannyian szívesen megvigasztaltunk volna. Mindössze harminc perc volt, mégis tudott adni valami konkrétat: szenvedélyt a mozgás iránt, és szenvedélyt valami különleges iránt, amiről néha azt hisszük, a legnagyobb boldogság, néha meg azt, hogy sosem leszünk túl rajta, annyira fáj. A fél óra alatt a Festőműhely megtelt energiákkal. A színpadot uraló táncos minden mozdulata egy szerelmes gesztusa volt a táncnak. Szabadon mozgott, és ezt a fajta szabadságot a néző is érzi.

Fluid Views: SADBOI, Panos Malactos – TooFarEast

A harmadik napon Tchaïkával kezdtünk. Letisztult díszlet, fehér színek, néhány bútor és egy hosszú függöny. Mégis annyi élet, amennyit képtelenek lennénk kicsikarni magunkból. Mindez egy bábból, aki úgy elevenedett meg a színpadon, hogy pillanatok alatt élővé vált. Egy Arkagyina, egy Nyina, egy Polina és egy színésznő, akinek szembe kell néznie az idővel, és ugyanolyan szenvedéllyel kell játsszon a búcsúelőadásán, mint a legelső premierjén. Tita Iacobelli bábtechnikája kifogásolhatatlan, tele van élettel, és ebből az energiából nekünk, nézőknek is marad. 

Tchaïka, CIE Belova Iacobelli

Egy nagy hatású előadás után az ember akarva-akaratlanul is elvárásokkal ül be a következőre. Nem szabadna, de a Csiky Gergely Állami Magyar Színház Madarakja elején még mindig Chayka járt a fejembe. Igaz, nem sokáig, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy kukurikút zengek együtt a közönséggel, mert Arisztophanész főhőse úgy döntött, lerombolja a negyedik falat. Az előadás gúnyt űzött a görög tragédiákból, valamint a kortárs egotripből, ami sokszor elragadja a 21. század emberét. Lázadt, és igyekezett valami újat mutatni. Nevettetett, de gondolkodtatott is. 

Madarak, temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Végül rohanás a térre, hogy le ne maradjak az utolsó előadásról, mert ha három előadás van egymás után, akkor abból kettő biztosan összecsúszik. De időben érkeztem, hogy megnézzem A sááárkány című olasz előadást. A vásári komédia nagy, szimbólumokban gazdag díszletelemei nem csak a gyerekek figyelmét ragadta meg, hanem mindenkiét. A színészek erős gesztusokkal buzdították a közönséget, elnagyolt mozdulatokkal küzdöttek egymás ellen, majd estek földre a magas gólyalábakkal. Mindez olykor komikussá vált, olykor pedig nevetségessé. A meseadaptációt nem csak a látvány tette egyedivé, hanem a karakterek árnyalása is. Lancelot nem csak hős lovagként jelent meg, hanem a hatalomtól elvakult, elismerést követelő győztes szerepét is magára vette, ezzel más színben mutatva meg a mindig jó, ha a vége jó meséket, amiket gyerekként olvastak nekünk. 

A harmadik nappal bezárólag az én fesztiválozásom is véget ért, de azt gondolom, ez a pár nap is elegendő volt ahhoz, hogy kedvet kapjak egy frissítő, ananászos limonádéhoz, sárga, esernyőformájú szívószállal.

A sááárkány, Teatro dei Venti

Vizi Abigél: TESZT-dump 2.

Szerdától a TESZT fesztivál ananászos limonádéból aperol spritzzé változott számomra. Hűvös, keserű, de mégis frissítő, amit csak társaságban jó fogyasztani.

A hét közepére nem esett a színvonal, sőt, egyre nehezebben emészthető és súlyos előadások követték egymást. Az estéket pedig minden esetben Kovács Bálint által vezetett szakmai beszélgetésekkel zártuk. Bálint egyszerre volt provokatív és tapintatos, gyakran irigyeltem tőle, hogy milyen profizmussal tartja kordában a beszélgetéseket, és komoly moderátori szerepét mégis milyen könnyen hagyja a büfében egy sörre cserélve, majd kezdeményez fesztelen társalgást bárkivel.

A napot egy workshopon született performansszal kezdtük, amit a temesvári társulat mutatott be a főtéren, talpig rózsaszínben. Az arcukat eltakarva bűvészmutatványokat adtak elő, és az arra járókkal együtt, akikkel arctalanul interakcióba léptek, saját komfortzónájukat feszegették.

A dán Det Flyvende Teatre művészei és Giuseppe L. Bonifati rendező workshopjának nyilvános bemutatója

Ezt az üdítő performanszt Mezei Kinga rendezése, az Éjidő követte, ami Pilinszky János életútját és költészetét hivatott bemutatni, elképesztő díszlettel és színészi munkával. A térben semmi nem az, aminek látszik: a talaj puha szivacs, a dobozoknak három oldaluk van, a díszlet rejtett és csak néha bukkan elő, a versek pedig helyenként nem szavakkal, hanem eszközökkel, tárgyakkal vannak bemutatva. A színészek a megpróbáltató körülmények és a lebegő díszlet között is hatásosan engedték útjukra a (még) ma is érvényes verseket.

Éjidő, magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely

Még az Apokrif gondolatával ültem be a következő előadásra, ami szöges ellentéte az előzőnek. A Lordess érzékenyíteni próbálja a nézőket a transznemű emberek elfogadására, de ehelyett kínos és rendszertelen. Nem kaptam semmit a queer-témából, hisz már eleve elvárásokkal ültem be a jelzés miatt, ami azt ígérte, érzékenyíteni fog az lmbtq világára. Ez nem történt meg, de legalább elmondhatom, hogy láttam egy olyan előadást, amelyben Cecilia Bartoli és a Led Zeppelin egy helyen szólaltak meg. 

A Fluid Views-előadások keretén belül még láthattuk a már említett Herz emojit és a pénteken programon lévő Felesküdött Szüzet. Ezeknek az előadásoknak az elfogadás megmutatása és az elfogadtatás volt a céljuk. Kérésüket, miszerint mindenkit szeretni és elfogadni kell, egyértelműen közölték, nem hagytak gondolkodnivalót a nézőnek, és semmit nem bíztak a véletlenre. 

A napot Mikolt Tózsa Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyn előadásba csomagolt performanszával zártuk, ami a magyarországi aktuálpolitika, és egy fiatal, útját kereső lány történetének a fúziója. Interaktív volt, bátor és ötletes. Mikolt megmutatta, hogy nem minden az, aminek látszik, és azt is, hogy mi, nézők, milyen naivak is tudunk lenni.

Néhány óra alvás után a Miért alszol a padlón? című előadással indítottam a következő napot, amire nagyon sok jelzőt tudnék mondani, de azt, hogy könnyed és napindítónak való, azt nem. Az előadás komplex, a jugoszláv háborút járja körül, amire én is könnyen rá tudok csatlakozni a dédszüleim tapasztalataival. A díszlet egy hullákat tároló tizenkét fiókos szekrény, amit a színészek annyira leleményesen használnak, hogy egy pillanat alatt elfeledtetik, hogy mi is az igazi funkciója.

Miért alszol a padlón?, Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, Gavella Városi Színház, Szarajevói Nemzeti Színház

Gondolkodós előadások után igazán jól szokott esni a mozgáselőadás, mert ilyenkor inkább a lelkem figyel az agyam helyett, és engedem, hogy elragadjanak a hatások. A Még négy című mozgáselőadás erős szimbolikája miatt az okkultizmus irányába mozdított el. A színpadon nem a mai nőket látom. Négy boszorkányt látok, akik mozgatják az elemeket, akik összekapcsolódnak az állatokkal, és teljes egyensúlyban vannak magukkal és a természettel.

A mozgásában korántsem tökéletes produkció erős képekkel bír. A róka totemállatként jelenik meg, amit közös tánc és az egymással kapcsolódás után vissza is adnak a természetnek. A róka macskás finomságával és kutyás intelligenciájával az állatvilág androgünje. A térben is ezt a kettősséget látjuk, a táncosnők finomsága pillanatok alatt vált át dühbe és kétségbeesésbe. A rókaáldozatok bemutatása után az évszak is változik.

A természet nem csak mint négy évszak jelenik meg az előadásban, hisz láthatjuk a táncosok árnyékából formált mocsarakat, amiket különböző lények laknak. A nem tökéletes testek tökéletesen imitálják a természetet, és az előadás egyik legszebb képét hozzák létre. 

Ezen az estén az ideális színházról és annak működéséről beszéltünk, és minden előzetes tudás nélkül azokat a témákat boncolgattuk, amiket a következő nap első előadása, a SZÍN(ÉSZ)Nők. Azt érzem, több hét elteltével is, hogy a hatása alatt vagyok. Megragadott, és nem enged el. Ez az előadás nem akar többnek látszani, mint ami, és annyi, amennyit mi töltünk bele: színház. A mértékeket a néző dönti el: annyit vesz el, amennyi kényelmes. 

SZÍN(ÉSZ)Nők, Artopia Skopje

Nyolc színészt látunk a térben, akik maguk írták és rendezték az előadást. Nem tudom, hogyan kéne kritikát megfogalmaznom a látottakról, hisz mindaz, amit látunk a színpadon, az őszinte bemutatása a színháznak: szépségeivel, abuzív rendezőivel, színésznőkkel, akik gyermekvállalás után is a színen akarnak maradni, és az összes olyan hibájával, amit generációk óta minden színházban dolgozó próbál megváltoztatni.

A színészek bámulatosan bánnak a térrel: egyik pillanatban elhiszem, hogy színpad, a másik pillanatban kocsma, a következőben meg már nem is érdekel a tér, csak a színészeket nézem, ahogy a személyes tapasztalataikról beszélnek, humorral és öniróniával. Nem az a céljuk, hogy sajnáljuk őket, inkább csak az, hogy lássuk: a sok megpróbáltatás ellenére is színészek maradtak.

A nagy kacsashow – lakodalmas performansz előadás Szántusz Noémi alkotása, amelyben köntörfalazás nélkül avatja be a nézőket a magánélete legintimebb történeteibe. Úgy vonja be a nézőt, hogy ő észre sem veszi, melyik pillanatban került rá a bilire és kezdte el skandálni a mondókát. Jól kitalált koncepcióval dolgozik, ami megáll a lábán akkor is, ha a nézők nem akarnak részt venni a játékban. 

A nagy kacsashow – lakodalmas performansz előadás, Szántusz Noémi Noya

A szombatot a reptérre utazással kezdtük, amit én meglehetősen vártam. Izgatott voltam A sirály-cím láttán, és akaratlanul is elvárásokkal érkeztem ki a hangárba. A Giuseppe L. Bonifati által rendezett és adaptált A sirály nem az, amire mindenki várt. Az elképzelés az lehetett, hogy a klasszikusnak vélt komédiát végre valaki komédiának értelmezze. Az első néhány percben azt hittem, hogy Kosztya előadását fogjuk látni, ami nagyon izgalmas elgondolás, de kiderült, hogy sajnos nem. 

A szereplők közti kapcsolatok nem voltak letisztázva. Arkagyina már nem Kosztya anyja, hanem a kollégája? Trigorin és Arkagyina között lesz újra valami? Hova repült el az a nyolc év, mialatt Nyina fiatal felnőttből anyává válik? A kaotikus jelenetsorozatokat songok törték meg, minden karakternek volt egy dala. Nem volt érthető számomra, hogy mi volt a célja, de ha az elidegenítés, akkor az a songok nélkül is sikerült. A csalódottságomat düh váltotta fel, mert azt éreztem, hogy az általam nagyra tartott Csehov-dráma meg lett gyalázva.

A sirály, DET FLYVENDE TEATER – DOO

Ebben a hangulatban rohantam vissza a színház nagytermébe a Rómeó és Júlia – a végső órák című mozgáselőadásra, és izgultam, mert egy újabb ismert címet láttam. Vajon mi lesz ebből, hogyan tudom leküzdeni az elvárásaimat?

Az alapkoncepció három különböző korban lévő Rómeó és Júlia-pár: gyermek, fiatal felnőtt és idős. Lady Capulet mozgatta a szálakat, és bábokat is behoztak a még egyértelműbb közlés érdekében. Az előadás nélkülem, néző nélkül is ugyanígy megtörtént volna, hisz végig kívül maradtam. 

Rómeó és Júlia – a végső órák, imPerfect Dancers 

Az előzőt ellenpontozta Ivo Dimchev A pokolba Jézussal című előadása, ami pofátlanul és köntörfalazás nélkül fogalmaz meg kritikát a kortárs színházról és a ma emberéről. Politikailag inkorrekt helyzeteket mutat fel, amiket dalokkal, humorral és (ön)iróniával old. Egy lélegzet az előadása, aminek a végén komolyan elgondolkodhat a néző: ha jól érezte magát közben, az vajon mit jelent?

A pokolba Jézussal, Humarts Ivo Dimchev

A hét elején még nem láttam a fesztivál végét, nem tudtam előre tervezni, mindig csak a napi előadásokkal és munkákkal foglalkoztam. Így az utolsó napra ébredni egyszerre volt kellemes és ijesztő. Hogyan telt el ennyire hamar ez az egy hét? Hova fért el belém közel 25 előadás, megannyi szakmai beszélgetés, kritika/napló/interjú írása? 

Egy nagy pohár kávé után neki is indultam az utolsó napnak, kezdve az utolsó blogger-megbeszéléssel, amit minden nap megtartottunk az előadások előtt. Szemerédi Fanni, a mentorunk gondoskodott arról, hogy mi is, és az írásaink is túléljék ezt az egy hetet.

Két, egy időben lévő előadás közül én A mi fiunk mellett döntöttem, és nem bántam meg. Emellett az előadáscím mellett nem volt ott a Fluid views, mégis egy olyan témát boncolgatott, ami sok családot érint napjainkban is. Az előadás egy átlagos, háromtagú család napját mutatja be, amely során hazaérkezik az egyetemista gyermek, és kiderül róla, hogy homoszexuális. Az addig nyitott anya pánikját, zavartságát, a passzív apa próbálkozásait látjuk kicsit több, mint egy órában. Számomra ennek az előadásnak volt a legjobban megírt szövegkönyve, amit a színészek a lehető leghitelesebben tártak elénk.

A mi fiunk, Heartefact

Érzékenyítésből ezen a napon sem volt hiány, a következő előadás a Trafó Éhség című regényadaptációja, ami Knut Hamsun életének egyik ciklusát mutatja be: hogyan lett éhezőből elismert író. A nyíltan náci író életének ezen szakasza szimultán jelenik meg a térben és vásznon bemutatva, az előadás ötvözi a film és a színház adottságait. Ebből egy igazán izgalmas produkció születik, ami játszik a néző figyelmével és a színész játékának stílusával egyaránt.

Ezután még egyszer utoljára kellett idén a TESZT-en megmászni a háromemeletnyi lépcsőt a Festőműhelybe. A Velence + a Halál. Rekviem egy városért című megosztó nonverbális mozgáselőadást Szabó Kristóf rendezte és koreografálta. Nem biztos, hogy a néző mindent ért, amit a performerek, táncosok és a rendező beleálmodtak, ezért néhol kaotikus és követhetetlen lesz.

Velence + a Halál. Rekviem egy városért, Kristóf Szabó F.A.C.E. Visual Performing Arts

A halál és a vörös szín dominál az előadásban, a jelmezekben, a díszletben és a kivetített animációkban is. Nézőként végig érzem, hogy tragédia történik a színpadon, de nem teljesen értem, hogy mi. Ez egy mozgáselőadásnál nem is probléma, bőven elég, ha az emberben elindul valami, és úgy megy ki a térből. Viszont ennél az előadásnál érezhető, hogy a rendező mondani akar valamit. Érzem, hogy a klímakatasztrófára hívja fel a figyelmet, de vagy annyira konkrét, hogy az már zavarba ejtő, vagy annyira elvont, hogy nem tudom értelmezni. A koncepció nem teljesen világos, még a szakmai beszélgetés után sem, de igyekszem arra rávezetni magam, hogy ez ízlés dolga.

Visszagondolva is azt érzem, hogy a fesztivál sokszínű és néhol zavaros volt, de az összes hibájával együtt felejthetetlen élményeket és emberi kapcsolatokat adott. Megtanított nyíltan kommunikálni az alkotókkal, kérdezni a szakmai beszélgetéseken és értékelni a háttérben dolgozók munkáját. Köszönöm, Temesvár, az összes hirtelen jött viharodat és esernyődet, és neked is, TESZT, az összes lépcsőfokot és nyelvet, amit ezen a héten a büfében hallottam.