Bertalan – Szőllősi – Rácz: „A magaménak akarom a színházat”

Bertalan – Szőllősi – Rácz: „A magaménak akarom a színházat”

Fotók: Rácz Rebeka

Pályakezdő teatrológusokat bemutató sorozatunkban ezúttal azt a három fiatalt szólaltatjuk meg, aki a tavalyi végzős teatrológia évfolyamról[1] Kolozsváron maradt, és a BBTE kötelékeiben tanul tovább.

Következzék tehát Tolnai Barbara, Csog Brigitta és Bács Noémi bemutatkozása. Őket egy-egy másodéves teatrológus diák kereste fel kérdéseivel.

TOLNAI BARBARÁval Bertalan Zsófia készített miniinterjút:

Kezdjük az elején: hogy jutottál el a teatrológiáig? Mindig tudtad, hogy a színházról szeretnél tanulni?

Már egész kicsi korom óta szeretek írni, és a középiskolában ez a szenvedélyem csak felerősödött. Ott sok lehetőség volt arra, hogy úgymond színházzal foglalkozzak. Az osztályfőnökeim megkértek arra, hogy állítsak össze kisebb előadásokat, például március 15-re, ilyenkor én nagy dramaturgiai elképzelésekkel álltam elő, és rájöttem, hogy ezt nagyon szeretem. Gondolkodtam azon is, hogy színire felvételizzek, de mivel nem erősségem a beszéd, ezért azt inkább elvetettem. De továbbra is érdekelt az írás, és úgy voltam vele, hogyha drámával foglalkozom, akkor abban van epika meg líra is… Egyszóval izgalmasnak tűnt, amit a teatrológia szak kínált.

A színháztudomány szak elvégzése után a református valláspedagógia alapszakra jelentkeztél. Mi késztetett arra, hogy ebbe is belekezdj? 

A valláspedát a bibliodráma miatt választottam. És nem csalódtam benne. Mert itt foglalkozom magammal – ezen a szakon úgymond köteleznek erre. Van olyan óránk, hogy önismeret (vagy mentálhigiénia), ami a diák mentális egészségével foglalkozik. Ezt hiányoltam a teatrón. Szóval ezért is jó a valláspeda. 

De elsősorban azért választottam ezt a szakot, mert úgy éreztem, eltávolodtam attól, amiben hiszek, és ehhez szerettem volna újra közel kerülni. Hiányzott az, ahogy egy keresztény ember, keresztény közösség gondolkodik bizonyos kérdésekről. Vannak felismeréseim, amik meghatároznak, és szerintem ahhoz is hozzátesznek, ahogy színházi alkotóként tevékenykedem majd. 

Úgy érzed, össze tudod egyeztetni a teatrológiát a valláspedával? 

Amikor erre a második szakra beiratkoztam, nem gondoltam, hogy ilyen jó hatással lesz rám. Arra is, amit eddig tanultam. Mert a vallásnak van valamiféle mélysége, és elgondolkodtat, kicsit másképp láttat dolgokat. Például teatrón tanultunk pszichodrámát. És mi a különbség a bibliodráma és a pszichodráma között? A pszichodráma felidéz benned bizonyos traumákat, és megpróbál segíteni abban, hogy szembenézz velük. A bibliodrámában kapsz egy igerészt, és ezzel azt a sugallatot is, hogy nem vagy egyedül ezekkel a problémákkal. 

Hogy kell elképzelni egy bibliodrámás foglalkozást?

Bibliai történeteket dolgozunk fel. Sokszor a biblia szövege első olvasásra száraznak tűnik, de aki egyre többet tanul teológusként, rájön, mennyi finomság van a történetekben. A bibliodráma egyfajta bibliaértelmezés, de közben közelebb kerülünk saját magunkhoz is. Van egy felvezető, egy áhítatszerűség, majd ezután behozunk egy bibliai történetet, és belehelyezkedünk. Az elején van egy bevezető, arról kérdeznek, hogy te mit érzel, hogy vagy, és lassan belehelyezkedsz a karakterbe. Majd eljátsszuk a történetet, és a végén van egy levezetés, szintén egy igerésszel.

Mivel szeretnél foglalkozni a jövőben?

Elnyomottak színházával. A vallási közegben van misszió, meg szeretetszolgálat, gyakran kisebbségi emberek között. És ha be tudnék kapcsolódni ilyen alapítványok munkájába, akkor találkozhatnék rászorulókkal, esetleg gyerekekkel, és foglalkozásokat szervezhetnék nekik. Nincs konkrét tervem egyelőre. Úgy vagyok vele, hogy nekem is kell lelkileg épülnöm, és sokat kell még tanulnom arról, hogyan bánjak az emberekkel. Mert egy ilyen foglalkozást levezetni nagy felelősség. Úgy érzem, ehhez sokat kell még tapasztalnom. 

+ Villámkérdés: Milyen természeti jelenséggel jellemeznéd magad?

Hm… szerintem friss levegő lennék egy esős nap után.


CSOG BRIGITTA portréját Szőllősi Eszter készítette el:

Merről érkeztél, mi vezetett a színházi pályára?

Sepsiszentgyörgyön születtem, és ott önkénteskedtem a színházban tizennyolc éves koromig. Megmagyarázhatatlanul jó érzés fogott el, valahányszor a színházban ültem, és megtetszett ez az atmoszféra. Örülök, hogy az ottani előadások alapozták meg a rálátásomat a színházra. Egy ilyen kis színházhoz képest rengeteg stílusú előadást láthattam. Az is megfogott, hogy milyen a viszony a színházban dolgozó emberek között. Később persze rájöttem, hogy kissé idealizáltan láttam ezt…  

Milyen irányban változott a viszonyulásod a szakmához az alapképzés alatt és azután?

Párhuzamosan végeztem a teatrológiát az újságírás szakkal, és számomra valamiért kezdetben az újságírás volt az elsődleges, ott próbáltam jobban teljesíteni. Talán mert azt gondoltam, azzal könnyebb elhelyezkedni, és muszáj közelebb tartanom magamhoz.

Mindeközben mintha jobban éreztem volna magam teatrológián, a szívemhez közelebb állt, amit ott tanulhatok. Harmadéven, mivel több előadásban is elkezdtünk dolgozni dramaturgként, végérvényesen megfertőzött a színház, és már szinte csak ebben tudtam gondolkodni. Volt egy kattanásom, hogy próbán kell lennem, szöveggel kell dolgoznom, és a magaménak akarom ezt az egész színházat. 

A két egyetemen szinte minden műfajból kaptunk egy kis feladatot, és mindennek meg is tudtam látni a szépségét. Habzsoltam ezt a szabadságot, hogy lehet azzal foglalkozni, amivel akarsz, és megadják az eszközöket ehhez. 

Ha nem is fizikailag töltöttem mindig minden időt az egyetemen vagy írással, a szabadidőmben is mindig projekteken és következő lépéseken kattogott az agyam. Nem vettem észre, hogy ez mennyire kimerített szellemileg, lelkileg és fizikailag, mert egyszerűen annyira élveztem minden feladatot. 

Sajnos rá kellett ébrednem arra, hogy nem lesz jó, ha ilyen ütemben folytatom. Bár beiratkoztam a ’Kortárs színház’ mesterire, emellett az Arta mozi kávézójában dolgoztam nyolc hónapot. Ez a kis távolságtartás a szakmától kellett, és csodás embereket ismertem meg ott, és rengeteg barátot szereztem.

Tehát az Arta mozis időszakod a regenerációs idő volt a dupla államvizsga után?

Igen, abszolút. Reggel álmosan bejönni, zenét rakni, lefőzni egy kis kávét, beszélgetni a vendégekkel, ez jó terápiás folyamat volt. 

Eközben meghirdették az irodalmi titkári állást a Puck Bábszínház magyar társulatánál. Bár sosem terveztem irodalmi titkár lenni, mert azt feltételeztem, hogy az alkotói folyamatoktól távol áll, és unalmas lehet, mégis lelkes lettem, amikor megtudtam, hogy van ez a lehetőség. Ez minden bizonnyal a pihenőidőszaknak is köszönhető. 

Szeretnék megmaradni mindenevőnek, és megtalálni mindenben azt, amiért épp hasznos… Azt hiszem, hogy olyasmit szeretnék csinálni vagy olyan színházi nyelvet tartok a legjobbnak, aminek megvan a maga hasznossága egy adott társadalmi rendszerben. 

… és milyen a valóságban irodalmi titkárnak lenni a Pucknál?

Izgalmas és ijesztő egyszerre. Mindenesetre nem olyan, mint amilyennek képzeltem, ami ebben a kontextusban szuper hír. Úgy érzem, nagyon jó helyre kerültem, egy olyan csapatba, ahol tudok adni az embereknek, és ami a legfontosabb, olyanokkal, akikkel lehet és érdemes együtt dolgozni. Sokkal több a kreatív hozzájárulás, mint ahogyan az az én víziómban élt. Rengeteg olyan feladatkör van, amiről nem is gondoltam, hogy élvezni fogom. A legjobban annak örülök, hogy sokrétű munka ez a szöveggondozástól a fordításon vagy promováláson át egészen az adminisztratív feladatokig. Mindenek mellett pedig nem kell úgy gondolkodnom a színházról vagy úgy viszonyulnom hozzá, ami nem fér bele nekem, vagy ami nem teljesen az én meglátásom.

Mit reméltél a mesteritől, és hogy látod, beváltja-e a reményeidet? 

Azt, hogy lesz lehetőségünk izgalmas dolgokkal foglalkozni, és hogy tudom majd bővíteni a színházi tudásomat. Bízom abban, hogy ez jó alkalom arra, hogy a tudásomról lekapirgáljam a pici fölöslegeket, amik rárakódtak, és hogy az marad, ami igazán fontos.

A mesterit picit nehéz összeegyeztetnem a jelenlegi életemmel, emellett pedig még öt másik ember életével is kellene. De így is tudtak lenni izgalmas projektjeink, amelyek közül kiemelném Raluca Sas-Marinescu Drámafordítás tantárgyát, ami rendkívül sokat adott nekünk. Amellett, hogy nagyon megszerettük, és rendkívül jó alapot kaptunk, egy konkrét együttműködés is született a Reactorral. Románról magyarra fordítottunk drámákat a teatrológus kollégámmal, majd feliratot is készítettünk az előadásokhoz. Azt hiszem, ebben látnám az értelmét a mesterinek, hogy lehetőségeket kapjunk, és tanáraink eljuttassanak legalább a lehetőség kapujába – onnan már úgyis magunkra maradunk, de az a pár száz méter nagyon sokat számít.

Esetleg doktorizni tervezel-e?

Egyre gyakrabban gondolkodom a doktorin, de biztosan nem a közeljövőben fogok beiratkozni. A szünet alatt arra is rájöttem, hogy az egyetemtől szeretnék majd egy kis távolságot tartani. Mindenesetre érdemes a színházi oktatással foglalkozni.

Az újságírásról teljes mértékben lemondtál?

Még mindig izgat az újságírás, vagy az írás úgy amúgy. A jövőben szívesen foglalkoznék vele, hogyha lesz rá lehetőségem. Vagy inkább fuzionálnám a kettőt, és kulturális újságírással foglalkoznék – beszélgetésekben ez volt a Jolly Joker válasz. Aztán rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. 

+ Villámkérdés. Hogyha találkozhatnál egy színházi emberrel, élővel vagy halottal, akkor ki lenne az?

Beckett. Nem is feltétlenül a színházról, hanem általános emberi kapcsolatokról beszélnék vele. Arról kérdezném, hogyan látja a világot, és azt, hogy mik és miért vagyunk pont mi benne.


BÁCS NOÉMIvel Rácz Rebeka beszélgetett:

Mi volt az egyetemi éveid legmeghatározóbb történése?

Erre a kérdésre mindig A szecsuáni jólélek-kel szoktam válaszolni, a színisek vizsgaelőadásával. Harmadéven Kozi, a tanáruk (Kozma Gábor Viktor) felkért, hogy dolgozzunk együtt a színisekkel mint dramaturgok. Meghatározó élmény volt az, ahogyan közösen dolgoztunk a színisekkel, Kozival, a szöveggel, a díszlettel, Zolival (a technikussal), és minden mással, amit így vagy úgy meg kellett oldani az előadás érdekében. 

Jó lenne, ha mindhárom évben lennének közös feladataik a színiseknek és a teatrológusoknak, mert akkor már első évtől bizalmi viszony alakulhatna ki a két szak között, kibeszélések helyett. Mi is csak ennek a kemény, de örömteli próbafolyamatnak hála ismertük meg igazán egymást azzal a hat színésszel, akikkel azelőtt két éven át jártunk együtt órákra, de a vizsgadátumok egyeztetéséről szóló beszélgetéseknél nem jutottunk mélyebbre. 

Szakmai és emberi téren is sokat kaptunk a színisektől és Kozitól. Az előadásnak köszönhetően jutottunk el Kecskemétre a 13. SZÍN-TÁR fesztiválra és a csíkszeredai (unscene) művészeti egyetemek fesztiváljára is, ahol sok újat tapasztaltunk, és minket is láthattak. 

Mindezek mellett, ha nem lett volna A szecsuáni…-nk, akkor államvizsga-témám se lett volna, mert én a mi előadásunkból kiindulva vizsgáltam más erdélyi magyar színpadokon bemutatott A szecsuáni…-kat. Sokat jártam a Kolozsvári Állami Magyar Színház archívumába. A kutatás részét nagyon élveztem: nézegetni a régi képeket és a szövegkönyvet eredeti példányban, illetve beszélgetni, interjút készíteni alkotókkal.

Milyen előadásokban voltál még benne az egyetemen? Mivel gazdagodtál mindeközben?

A szecsuáni jólélek után beindult valami, amit addig nem ismertünk. Sorra jöttek a lehetőségek. A második próbafolyamatunk a Holvanholnincs királyfi bábelőadás volt Palocsay Kisó Kata rendezésében, amiben dramaturgasszisztensek voltunk Hatházi András mellett. Ezt követően párokban (egy színész, egy dramaturg) egyéni előadásokat hoztunk létre Váta Lóránd vezetésével. Nekem Benedek András volt a párom. Imádtunk együtt dolgozni, miközben sokat tanultunk. Mindent ketten csináltunk – rendeztünk, díszletet, hangot találtunk ki. Ekkor éreztem azt, hogy így dolgoznék szívesen egy próbafolyamatban. Egyenlő félként kezeltük egymást. Ő színészként volt jelen, én dramaturgként, de néha előfordult, hogy felálltam, és mutattam, hogy szerintem hogyan kellene mozognia, és ő is mondott javaslatokat a szövegnél. Lehet, hogy nem lett kimagasló előadás, de nagyon szerettük mind a ketten, és még az (unscene)-re is elvittük. A színisekkel való utolsó közös munkánk Pálffy Tibor vezetése alatt indult el. Joël Pommerat darabjának, A két Korea újraegyesítésének az átdolgozásával próbálkoztunk meg, de ez már közel volt az államvizsgához, úgyhogy ebben a szöveggel való munkán kívül sajnos nem vettünk részt a folyamatban.

Alapképzés után dolgoztál valamilyen előadáson?

Harmadév májusában elmentem Székelyudvarhelyre a Tomcsa Sándor Színházba egy állásinterjúra. Abban egyeztünk meg, hogy ősszel csatlakozom a dráMA kortárs színház találkozót szervező csapathoz. 

A fesztivál után maradtam még egy előadásban rendezőasszisztensnek. Witold Gombrowicz Operett című darabját vittük színre Szilvay Máté (akkor még mesteris) rendező elképzelése alapján. Döcögős volt ugyan, de mégis szerettem a munkafolyamatot, és örülök, hogy ezalatt megismerhettem az udvarhelyi színészeket és az alkotócsapat többi tagját. 

Ezután még elvállaltam a Hat szereplő szerzőt keres ügyelését Anca Bradu rendezésében. Az egyetemen nagyon szerettem a szöveget; kíváncsi voltam, hogyan lehet ezt a ’színház a színházban’-t színre vinni. Érdekes próbafolyamat volt, látni egy román rendező magyar szöveggel való munkáját, a sajátos figyelmét. 

Sokat tanultam Udvarhelyen, és azóta is szívesen járok vissza oda.

Mi érdekel legjobban a színházban?

Mély emberi kapcsolódások mindenekfelett. Úgy egy munkafolyamatban, mint akkor, ha néző vagyok. Éreznem kell, hogy az előadás el akar érni valamit. Szeretem, ha aktuális társadalmi problémákról szól, vagyis ha színházi eszközök segítségével új nézőpontot mutatva meg elgondolkodtat arról, amin amúgy is gondolkodunk. Nem mondom, hogy minden esetben közelebb visz a színház a megoldáshoz. De legalább születnek fülbemászó dalok a problémákról…

Miért döntöttél úgy, hogy a kar Kulturális menedzsment mesterijén tanulsz tovább?

Mert a színház és a kulturális események gyakorlati részével akartam foglalkozni. Románul tanulok, mert sajnos magyarul nincs ilyen szak Kolozsváron, de így legalább tudok nyitni a román színházi szféra felé is. Teatrológia szakon inkább elmélettel, kritikaírással és színháztörténettel foglalkoztunk, amiket nagyon hasznosnak tartok. Harmadéven azonban Bogdán Zenkő mentorálásával szerveztünk egy kulturális eseményt a Planetáriumban, amelynek meglepően nagy sikere lett. Lelkiismeretesen kivettem a részem a szervezésből, és tetszett, hogy egyszerre kell táblázatokban gondolkodni és művészettel foglalkozni. Ekkor adtam életem első videós interjúját is (az Erdély Tv-nek). Ha-ha. 

Emellett meg ugye belecsöppentünk a színis előadásokba is, és ekkor szintén azt éreztem, hogy jó úton haladok. A korábban említett tapasztalatok mellett én kezeltem például a Facebookon a „Végzős színészek és teatrológusok – 2022 Kolozsvár” oldalunkat. Promóztam az előadásokat, bejegyzéseket írtam, képeket készítettem a fesztiválokon és az előadásokon, és posztoltam ezeket. 

Abban reménykedtem, hogy mesteri alatt lesznek hasonló lehetőségeim. Ami, úgy tűnik, be is igazolódik, hisz nemrég kaptam a választ, hogy beválogattak az egyetem által szervezett nyári kulturális managementtáborba. Ennek eléggé örülök.

Mik a terveid, hol látod magad öt vagy tíz év múlva? 

Szeretném, ha mondjuk tíz év múlva lenne egy családom. Meg egy munkahelyem, ami nem stresszes, ahol békében és szeretetben lehet dolgozni. És a napi nyolc óránál nem több munka, de ha több, akkor azt nagyon szeressem. Jó lenne, ha kulturális szférában dolgoznék. Vagy lovakkal. ☺ Remélem, hogy addigra már lesz legalább egy saját lovam, és eladtam már legalább száz festményemet.

+ Villámkérdés: Ha ruhadarab/kiegészítő lennél, az mi volna?

Hajgumi. Akinek hosszú a haja, annak pótolhatatlan. Egyszerre praktikus és esztétikus. Segít abban, hogy láss is valamit (hogy tisztán láss), de ha nagyon megszorítod, akkor fájni tud, amivel emlékeztet arra, hogy bár szép vagy, de közben szenvedsz. Az indulatosságom és őszinteségem szerintem szépen ötvöződne egy hajgumi-szerepben. Szeretem emlékeztetni az embereket – és saját magamat – az élet szerintem fontos tényezőire.


[1] Színháztudomány szakon hatan végeztek tavaly (bemutatkozásuk itt olvasható). Közülük hárman visszatértek szülővárosukba. Egyikük, a pécsi Keresztesi Bori franciaórákat ad, és nemrég Toulouse-ba felvételizett egy drámaírás mesterire. A budapesti származású Kövesdi Krisztina az ELTE szociológia szakára jár, emellett újabban a Játéktér segédszerkesztőjeként kamatoztatja a színház és a szerkesztés iránti érdeklődését. A nagyváradi István Zsuzsa a Szegedi Tudományegyetemen zeneművészeti instruktornak tanul, és közben a Játéktéren meg az Újváradban jelennek meg írásai.