Beretvás Gábor: Világvége-fesztivál

Beretvás Gábor: Világvége-fesztivál

A 20. UTE-feszt margójára
A Játéktér 2024/1. számából

Borítókép: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár. Fotó: Biró István

Három jubileum is apropójául szolgált a Kolozsvári Állami Magyar Színházban 2023. november 4. és 19. között zajló UTE Nemzetközi Színházi Fesztiválnak. Az Európai Színházi Unió, azaz a Union des Théâtres de l’Europe (et de la Méditerranée) fesztiváljának 20-ik kiadása volt ez, a 230 éves magyar nyelvű színjátszást is ünnepelték egyúttal, illetve arra is történt hivatkozás, hogy a kolozsvári stúdiószínházat 15 éve adták át. A Kolozsváron harmadjára megrendezésre kerülő vándorfesztivál, az UTE Fest már csak azért sem volt kis vállalás, mert a színháznak van saját szervezésű nemzetközi fesztiválja is, a jószerivel kétévente megrendezésre kerülő Interferenciák, melynek életrehívója a színház vezérigazgatója, Tompa Gábor, aki az UTE elnöke is egyben.   

Míg az Interferenciák szervezői egy közös tematika köré igyekeznek felépíteni a fesztivál kínálatát, addig az UTE-fesztiválra az Unió tagszínházai elhozzák egy éppen műsoron lévő előadásukat. Most is ez történt, ezért széles spektrumon határozhatjuk meg a vendégelőadások által feszegetett problémákat. Ugyanakkor az idei UTE Fest mintha némileg folytatta volna a legutóbbi Interferenciák programkínálatát. Sőt, volt olyan visszaköszönő előadás, mely szerepelt mindkét fesztivál repertoárjában – példa erre a Luxemburgi Nemzeti Színház Székek című Tompa-rendezése. 

Olyan előadás is meghívást kapott viszont a fesztiválra, amit egyik évfordulóhoz sem tudunk könnyen kapcsolni. Ilyen volt például a Mucsi Zoltán főszereplésével készült Molière-feldolgozás, A fösvény, Szabó Máté rendezésében. Mucsi népszerűsége, részint ikonikus filmes szerepeinek is köszönhetően, generációkat kapcsol össze. Már csak ezért is a Szolnoki Szigligeti Színház vendégjátéka könnyen grátisznak hathatott, hiszen a szolnoki színház nem tagja az Európai Színházi Uniónak. Az előadás meghívása annyiban mégis indokolható, hogy Antal Csaba, A fösvény díszlettervezője egyéni tagja a színházakat egybefogó szervezetnek, és talán ennek folytán, a legutóbbi Interferenciák helyet biztosított például az életműkiállításának is elismerésképpen. A most meghívott A fösvény díszlete, a mobilvécé, a fehér műanyag kerti szék, a miniatűr Eiffel-torony és a giccs megragadására tett egyéb kísérletek talán nem indokolták volna annyira a meghívást. Mint ahogy a húzónév és a szolnoki színészek között is jelentős mesterségbeli különbségek mutatkoztak meg. Ezért a népszerű színész szerepeltetését inkább a kolozsvári nézőknek szánt gesztusként értékeltem. Mint ahogy Urbán András rendezésének meghívását is, aki ugyan most nem régi, sokat próbált, szabadkai társulatát hozta el, vagy az újvidékit, ahová néhány éve a Kosztolányi Dezső Színháztól átigazolt, hanem az UTE-tagszínház, a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház színészeit rendezte, Shakespeare Titus Andronicusát alapul véve.

A fösvény, Szolnoki Szigligeti Színház, Szolnok. Fotó: László Róbert

Ez utóbbihoz hasonlóan, a külföldi társulatok által hozott előadások közül több is az utóbbi Interferenciáktól sem idegen apokaliptikus miliőt mutatott fel. A 2023-as UTE Fest ebbéli hangulatának erős felütéseként volt felfogható a Prágai Városi Színház vendégjátéka, Fehér kór címmel. Karel Čapek 1937-es darabjának színpadi feldolgozása a jelen politikai és a közelmúlt egészségügyi helyzetére meglepő módon rímel. Hiszen az Ázsiából elterjedő ragályos betegség, a fehér kór, a háborús vészhelyzet könnyen az aktuális fenyegetettség-érzetet hívhatja elő a nézőben. Arról nem is beszélve, hogy az átmeneti kor érzete, a világ hatalmi központjainak átrendeződése is kiolvasható az előadásból. Čapek ugyan a két világháború közötti közállapotok megfigyeléseiből táplálkozott, de végül örökérvényűnek ható megállapításokat tett a mindenkori ember működését illetően. Bár a cseh kultúrában bizonyára nagyobb rétegzettséggel van jelen a darab, 1937-es filmes adaptációja együtt él Hugo Haas nevével, a magyar nyelvterület alkotói is többször adaptálták a művet. Az 1970-es tévéfilm, Nemere László rendezése például viszonyítási pontként él bennem. 

Már csak ezért sem lepett meg, amikor az előadás során az itt-ott bepólyált emberekből álló kar olykor dalra fakadt – Nemere szintén használta ezt. Igaz, Michael Dočekal színházi rendezésében sokkal hangsúlyosabban van jelen a görög tragédiákból ismert hübriszre történő utalás, pontosabban az, hogy az isteni korlátok elvakult átlépése könnyen nemezishez vezethet. Ezért is bír a második világháború borzalmait orákulumszerűen megjósló Čapek-mű a mában is komoly aktualitással. S bár Čapek eleve jelzi, hogy vészhelyzetben az ember könnyen elveszítheti moralitásának fogódzkodóit, ezáltal pedig önazonosságát, Dočekal még rá is erősít erre, a Janus-arcú ember toposzára építve, ugyanis doppelgangerként használja fel a két ellentétes előjelű szereplőt. A humanista orvost, dr. Galént és ellenlábasát, a militarista Marsallt ugyanaz a színész, Miroslav Donutil testesíti meg. A rendező ezzel mintegy azt is jelzi, hogy vészhelyzetben könnyen elmosódnak a határok. Színészei ekképpen több karaktert személyesítenek meg, váltják a szerepeket, olykor nő játszik férfit, vagy fordítva. Érdekes, hogy az arctalan tömeg érzékeltetésére Dočekal olykor fejüket vesztő férfipiktogramokat használ díszletelemként. A jelzőlámpákról is ismert egyezményes jelnek a női változatát azonban elengedte.

A fehér kór, Prágai Városi Színház, Prága. Fotó: Patrik Borecký

A Čapek-feldolgozás a társadalmi egyenlőtlenségek drámája is egyben. A gyorsan terjedő, bűzös és halálos kórt gyógyítani tudó Galén doktor csak a szegényeket kezeli, ráadásul ingyen. Az orvos a hatalmasokat tudásával próbálja rávenni arra, hogy vessenek véget a megkezdett háborús vérontásnak. Az abszurd helyzetre: minél több embert gyógyít meg, annál több lesz az egészséges, így hadköteles férfi, hiába próbálja felhívni a figyelmet. A hadiipar és a hatalmi gépezet működtetői között kérései nem találnak meghallgatásra, egészen addig, míg maguk is nem lesznek érintettek. A szakmai presztízsét féltő orvostársadalom pedig nem áll a makacs Galén mellé, hanem fúrni kezdik a renegát szakembert, akit a következő, ambíciós, „most mi jövünk” nemzedék már egy sokkal radikálisabb módszerrel intéz el.

A rendező egyébiránt, mint a szakmai beszélgetésből kiderült, kortárs opera formában gondolkodott. Ennek kivitelezése azonban nem sikerült maradéktalanul. Ivan Acher zeneszerző világa számomra inkább kiegészítő jellegűen a hangulatfokozást segítette, mintsem azt, hogy a zene a szöveg egyenrangú művészi ikerpárjaként lépjen elő. Dočekal rendezése inkább a puritán térnek színekkel való megtöltésére törekedett. Hiszen a steril kórházi környezetet, a szobabelsőt vagy akár a szimbolikus tereket leginkább ezzel a megoldással, illetve a háttérvetítésekkel tudta elválasztani. Mindent összevetve, bár nem volt katartikus a feldolgozás, de érintetlenül sem hagyott. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az elmúlt színházi időszakban túltöltekeztem hasonló kérdéseket felvető előadásokkal, művekkel.

A világvége-hangulatot erősítette Nina Šorak rendezése, a Gyerekek is, melyet a ljubljanai Szlovén Nemzeti Drámai Színház három színésze, Janez Skof, Saša Pavček és Silva Čušin adott elő. A Lucy Kirkwood-darab egy atomreaktor szomszédságában dekkoló nyugdíjas házaspár életébe enged betekintést, akik egykor az erőmű mérnökei voltak. A fásult mindennapokat egy váratlan vendég érkezése szakítja meg, az egykor szintén az erőműben dolgozó másik tudósé, aki a feleség barátnője és a férfi egykori titkolt szeretője is egyben. Az előadás egyik rétege tehát hármójuk kapcsolati dinamikáját bontja ki, némileg az öregedéssel, az elmagányosodással való szembenézéstörténetbe ágyazva a visszaemlékezéseken alapuló történéseket. 

Az előadás díszlete nem engedi be a néző tekintetét a belső terekbe. A játéktér egy előkert, egy asztallal és kempingszékekkel. A szereplők néha bemennek a kis házszerű tákolmányba, és attól kezdve csak az ablakokon kiszűrődő sziluetteket látjuk. A disztópikus hangulatot ez a megoldás egy kis kelet-európaisággal szürkíti meg. Sőt, a hibásan működő vécé hangi megidézése is könnyen ezt az érzetet erősítheti a nézőben. Külön jelenet van erre építve, amit én a keserédes humor megmutatkozásaként éltem meg. Igaz, jószerivel leginkább én röhögtem fel itt. Ami akár intő jel is lehetne, de mivel pont ezen a narratív ponton kapott gellert az előadás cselekménye, a rendező nem véletlenül tolta el az abszurd felé ezt a jelenetet. 

Gyerekek, Szlovén Nemzeti Drámai Színház Ljubljana. Fotó: Peter Uhan

A szövegcentrikus előadás másik kiemelendő vetülete a klímakatasztrófára tett utalás, az atomenergia felhasználásának téves volta, mely a következő nemzedéket sújtó örökségként jelenik meg. A Šorak által megtalált forma azonban inkább a banalitás felé viszi az előadást, mint hogy a darab által vázolt döntés, az önfeláldozás drámaisága felé kormányozná. Az előadás elfárad, mintha a színészek számára elfogynának a játéklehetőségek. Emiatt nem is elmarad, hanem lassan inkább idézőjelbe kerül a katartikus végkifejlet, amit sem az unalmassá váló sziréna felsivítása, sem a szeizmográf recsegésének hangulatfestő intonálása nem segített meg igazán. Hozzá kell tennem, hogy aznap az előadást kétszer játszották, és én az első előadásra ültem be. Szokott úgy lenni, hogy a színészek tartalékolják az energiájukat, s emiatt inkább a második előadáson aktívabbak. Nem elképzelhetetlen, hogy részint ennek lettem az áldozata.

Ez a hipotézis Ewa Kaim rendezése, a Borzasztóan vicces a Szörnyen szomorú alapján esetében is megfogalmazódott bennem. A krakkói Helena Modrzejewska Nemzeti Színház vendégelőadása szintén szövegcentrikus volt. A szerző a kortárs Fred Apke, akinek darabja a komédia műfaji besorolást kapta. A szöveg, Marta Konarzewska adaptálásában két, elsőre nagyon is távolinak tűnő ember kapcsolatára épül. Azt, hogy két olyan ember egymástól való eltávolodásáról van szó, akik ugyanabba a (közös) szakadékba bámulnak, Kaim előadása szépen adagolja. A férfi színész, Zbigniew W. Kaleta játékmódját sokkal erőteljesebbnek láttam, mint Dorota Segdáét. Tegyem hozzá, hogy a színészeknek nincs könnyű dolguk, mert az előadás humorában végig kellett hogy lappangjon valami mély tragikum, valami sötét. A díszlet, a lejtős kőtalapzat a széttört kövek tengerében néha csúszós jégtáblákra emlékeztetett, a játéktér magas falakkal való körülhatároltsága pedig egy képzeletbeli betonsiló súlyosságát, zártságát sugallta, a megvilágítástól függően. A fényeket egyébként Mirek Kaczmarek szépen oldotta meg, csak a háttérre vetítést éreztem kissé feleslegesnek. Az ő hangulatfestő munkája nagyban segítségére volt az előadásnak.

Az izoláció visszatérő motívuma volt a fesztivál vendégelőadásainak. Nekem a portói São João Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, az UTE-alelnök Nuno Cardosónak a rendezése, a Svédország volt a kedvencem. (Cardoso a KÁMSZ-beli, erősen szövegcentrikus Démonokat is jegyzi.) Az előadás egy elvonultan élő kis svéd közösség hétköznapjaiba vezetett be, és a politika, a kultúra és a magánélet színeit keverve festette meg a teljes képet. A díszlet hátterét egy hatalmas, keretbe zárt festmény képezte, amely a tengert idézte meg. Amúgy pedig egy szigeten lévő mólón játszottak a színészek. Az időpont 1976, mikor a Svéd Szociáldemokrata Párt megszokott, fél évszázados kormányzásának vége szakad: ami a XX. századi svéd politika és társadalomtörténet egyik fordulópontja. Az életük nagy részében a szociáldemokraták alatt szocializálódott családtagok és barátaik különbözőképpen néznek szembe a változással. Számos utalás hangzik el Kierkegaardra, annál is több a svéd kultúra meghatározó alakjára, Bergmanra, kiváltképpen színházi és egyben filmes világának jeleneteire, vagy Olof Palméra, aki számos hatalmi ágazatban kipróbálta magát, míg többször is az ország miniszterelnöke lett. Az előadás utalásrendszere megkívánja persze, hogy a néző valamelyest ezekkel a viszonyítási pontokkal tisztában legyen, ellenkező esetben a fanyar humor számos aspektusa vész el. Nekem nagyon tetszett. De meglehet, hogy pont ezek miatt épp nem ez a Cardoso-rendezés volt a közönségkedvenc. Érdekes, hogy ebben az előadásban is megjelenik az öregedő ember szemszögéből való láttatás, ily módon a Gyerekekkel is, és a Beckett-darabbal is, a bulgáriai Sfumato Theatre Laboratory által színre vitt Ó, azok a szép napok!-kal is szépen rímelt. 

Svédország, São João Nemzeti Színház, Porto. Fotó: TUNA_TNSJ

Az UTE Festre hozott bolgár feldolgozásban Svetlana Yancheva és Rashko Mladenov kettősére épült az előadás. A kolozsvári nézők számára nem idegen Beckett, jelen előadás során azonban elsősorban mégis az a visszatérő kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon a kolozsvári színház miért nem talál ki valami megoldást az erősen szövegcentrikus előadások feliratozásának nézőbarátabb kivitelezésére? Én az első sorban ültem, ahova nyakamat tekerve, a második sorból is alig látható feliratok olvasásával kellett az előadás menetét szinkronban követnem. Ez, mi tagadás, megint csak az előadás élvezetének rovására ment. Máskülönben pont ezt kifogásolta a mellettem ülő román néző is, amikor a kolozsváriak magyar nyelvű Elektráját játszották. Ennek orvoslása az előadásokon dolgozóknak (színészeknek, rendezőknek) és a befogadóknak egyaránt érdeke lenne, plusz a nemzetközi fesztiváloknak is otthont adó színház renoméjának is jót tenne.   

Az UTE Fest meghívott záróelőadása, Urbán András rendezése tartogatott meglepetéseket a nézőknek. Urbán nem ismeretlen a kolozsváriaknak, sőt, egész Erdélyben ismerősen cseng a neve. Ezúttal a talányos nevű belgrádi Jugoszláv Drámai Színház színészeivel dolgozta fel a Titus Andronicus című darabot. A társulat nevéhez hűen a helyszín Jugoszlávia, pontosabban az áthallás kedvéért a Tito által összetartott Jugoszlávia végnapjainak kaotikus közege. Urbán most is harsány előadást teremtett, dalos betétekkel, a punkos anarchia vízióját teremtve meg a színpadon. Erőszak, vér, árulás, bosszú – az eredeti dráma elemei némileg felzaklatóan hatottak, pláne hogy most a másik szomszédban zajlanak hasonló események. Azonban meg kell jegyeznem, hogy volt némi hiányérzetem, ugyanis úgy tűnt: a szerb színészek kissé idegenül viszonyulnak Urbán rendezői elképzeléseihez. Végig az az érzés keringett bennem, hogy mennyivel energikusabb előadás lehetne ez, ha a rendező a kosztolányis színészeivel dolgozott volna. 

Titus Andronicus, Jugoszláv Drámai Színház, Belgrád. Fotó: Vesna Raedovanović

Illene az előadássorozat magyar vetületéről is írnom. Határozottan jót tett a kolozsvári teátrumnak, hogy a klasszikus darabokat és a társulatot fiatalabb rendezők hozták az utóbbi időben össze. Shakespeare Rómeó és Júliája ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében az UTE Fest érdekes színfoltja volt. Tegyem hozzá, hogy Tőtszegi Zsuzsa szerephez való viszonya más hangsúlyokat hozott az előadásba, mint amit a nemrég a társulattól – és az előadásból – távozott Kézdi Imola képviselt. Illetve ki kell emelni Román Eszter játékát, aki nem mellesleg Szabó K. István Édes Annájában is remekelt. 

Szabó K. rendezése lehántotta a darabra rakódott manírokat. A politikai környezet elsatírozott lett, annak ellenére, hogy a kolozsvári nézőtéren ülők számára még mindig erős érzelmi töltettel bírhat a román hadsereg által elfoglalt Budapest képzete. A tanácskormány elüldözése és az utána bekövetkező restauráció nem fontos eleme Szabó K. rendezésének. A díszlet, a szolgálók kara, Bogdán Zsolt kissé karikírozott Vizyje inkább az Anna elveszettségének megértésére tett kísérletet dúcolja alá, mintsem a politikai környezetet, a társadalmi hierarchiát és az azon belüli dinamikákat kontextualizálná, ahogy sokszor tették az eddigi adaptációk. Botond Nagy Elektrája pedig díszletvilágában hozott némi játékosságot a Kali Ágnessel közösen áthangszerelt szövegvilágba. Legalábbis én nem tudtam szabadulni a Let him to the greek (érted…) lakásbelsőjét idéző színpadképtől. Dragoș Buhagiarnak a bujaságra is ráerősítő, „báránybőrbe bújtatott” díszlete sokrétűen járult hozzá a nőközpontúnak megálmodott értelmezéshez. Hogy messze ne menjek, a szőrös díszletelemen lévő résen kitolt fej a természetes szülés képzetét idézhette fel. Amivel a rendező a transzcendentalitásra, a többdimenziójú világképre is ráerősíthetett. 

Mindent összevetve, az őszi UTE Fest a kolozsvári kulturális élet színesítéséhez nagyban hozzájáruló újabb kísérlet volt, amely megint a nemzetközi színházi élet egy-egy darabkáját hozta közelebb. Az, hogy a színház bevállalt még egy nemzetközi fesztivált az Interferenciákon kívül, több mint dicséretes. Számos előadásról itt azért nem esett szó, mert a két hétig tartó fesztivál előadásainak ennél mélyebb elemzése más formát kívánna meg. A szakmai beszélgetések, a kísérőrendezvények – mint most a nemrégiben elhunyt George Banu tiszteletére bemutatott képzőművészeti kiállítás vagy a román Camil Petrescu Alapítvány könyvbemutatói – az Interferenciák felépítését idézik. Még akkor is, ha láthatóan kisebb büdzsé állhatott a szervezők rendelkezésére. És átnézve a meghívott színházak repertoárját, azt, hogy végül melyik előadás utazzon, bizonyára befolyásolták a logisztikai/anyagi körülmények. Végezetül hasonló eredményre jutunk a kolozsvári színház saját előadásai tekintetében, mint az Interferenciák esetében. Ha a 2023-as UTE Fest fényében vizslatjuk a kolozsváriak produkcióit, akkor kiviláglanak a rendezvénynek otthont adó színház erényei.