Beretvás Gábor: Tigriskarmok

Beretvás Gábor: Tigriskarmok

X. HolnapUtán Fesztivál. Szigligeti Színház, Nagyvárad
A Játéktér 2022/2. számából

Fotók: Vigh László Miklós

Az idén 2022. április 27. és május 1. között tizedik alkalommal megrendezett nagyváradi HolnapUtán Fesztivál már a szórólapjának, plakátjának, Facebook-oldalának dizájnjával is mintha arra utalt volna, hogy Romániát is elérte a művészet megregulázásának szándéka. Ha valaki vak lenne a szórólapon tekergő sárga-fekete szalagra mint szimbólumra, azt most nem fogom átvezetni ezen a zebrán. Sorvezetőként ajánlom a Nyílt levél a Bihar megyei kulturális intézmények mellett című, a Játéktér online felületén is olvasható kiáltványt.[1] Sorai közül könnyen előkígyózik az, ami nagyban érinti a fesztiválnak otthont adó nagyváradi Szigligeti Színházat is, akárcsak Románia számos egyéb kulturális intézményét.

A külső renoválásra váró színházépület felállványzott homlokzata bár arról is árulkodhatna, hogy a századfordulós épület mind az állagmegőrzést illetően, mind kulturális funkcióját tekintve megbecsülésnek örvend, azaz már az utolsó simítások vannak hátra ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Ám a fent szóba hozott helyzet és a homlokzati állványon tekergő sárga-fekete szalagok, melyek akár a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem blokádjának hasonló, piros-fehér szimbólumára is emlékeztethetnek, azt sugallják, hogy ez nem valószínű, méghozzá korántsem.

A sárga-fekete csíkozás mellesleg tökéletesen passzol a fesztivál nyitóelőadásához, A tigrishez is, pláne, hogyha fesztiváltérnek nemcsak a klasszikus, a Fellner és Helmer építésziroda által tervezett színházépületet vesszük, hanem hozzárendeljük az előadásoknak szintúgy helyszínt adó, patinás jellegű Árkádia színpadát is. A fesztivál plakátján és szórólapján látható tigriscsíkok tehát akár a Gianiana Cărbunariu darabjából készült előadás külső invitációjaként is felfoghatók. Mint ahogy az összehangoltságra utalhat az is, hogy Cărbunariu számos erdélyi színházvezető mellett a kiáltvány aláírói között szerepel.

Az, hogy a neves drámaíró, színházi rendező, színházigazgató nevét emelem ki elsőre az előadás kapcsán, nem véletlen. Hiszen Cărbunariu neve fogalom, a nevével fémjelzett alkotások brandként működnek. Ezúttal sincs ez másként, Tóth Tünde rendezése kellőképpen érzékelteti Cărbunariu fonákjára fordított világát.

A kortárs problémákra érzékeny szerző darabjához jól illeszkedik, hogy Tóth még némileg aktualizálja is a drámát, földrajzilag is saját várostérképéhez igazítva az eredetileg Nagyszebenben játszódó történetet. Vagyis a rendező finoman, aránytartó módon, de hazabeszél. Még a váradi kulturális életben nem túl jártas nézőnek is könnyen feltűnhet a nemrég a kulturális csatározások pergőtüzébe került Várad folyóirat egy példányával való játék utalásértéke. És ahogy Cărbunariu egyetemes, és azon belül romániai társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, Tóth Tünde is mintegy ráközelít arra, hogy mennyire balkáni, erdélyi, illetve a csapat ötleteivel kiegészülve, mennyire váradi is ez a történet.

A dráma ihletője mellékesen az volt, hogy a szebeni állatkertből megszökött a Michaela névre keresztelt nőstény tigris, és míg az illetékes hatóságoknak sikerült bekeríteniük és altatólövedékkel elkábítaniuk, majd le is lőniük, órákig bolyongott a városban. A tigris maga nem jelenik meg a színen, négy színész, Trabalka Cecília, Szotyori József, Tőtős Ádám, Balogh Attila és Dimény Levente közösen külön történetekben, külön nézőpontok szerint tárják a néző elé a megtörtént, ugyanakkor abszurd köntösbe öltöztetett esetet.

Az előadás zenés kabaré és mélyértelmű társadalomkritika is egyben. A könnyed és humoros előadásban felsejlik egy férficentrikus, elnyomó társadalmi rend problémavilága, ugyanakkor megjelennek benne az etnikai problémák, a generációk közötti harc vagy a hajléktalan-kérdésre tett reflexiók is. A magyar mellett az angol, a francia, a román nyelvet is magába építő előadásban a zenés betétek, az improvizációs, illetve a néző bevonását is igénylő gyakorlatok, vagy akár az, ahogy a színészek madár-perspektívából láttatnak bizonyos helyzeteket, mind az előadás erényére válnak. És annak ellenére, hogy érezhető volt az előadáson némi fesztiváldrukk, látható volt az is, hogy A tigris egy magas hőfokon égő, lendületes előadás, egyik legjobbja a mostani váradi repertoárnak.

Florina Bellinda Vasilatos díszletéből kiemelném a színpad előterében elhelyezkedő fémkeretet, amelyet jelenetenként újra- és újraértelmeztek az előadás készítői: hol múlt századi pavilonként, hol kabarépódiumként, hol tévéstúdióként vagy épp madarak pihenőhelyeként szolgáló fakoronaként használták. Sőt, az előadás végén a keret átlátszó fóliával vonódik be, így ketreccé, egyfajta terráriummá válik. Az alkotók a folpack visszatükröző hatásával is ráerősítenek arra, ami a jól működő színháznak is lényege, hogy a néző úgy szemlélje a színpadon történteket, hogy önmagának lehetséges torzultságait is meglássa közben. Külön hozzátett a befogadói élményhez az is, hogy a fémdíszlet még beburkoltságában is összekongott a fesztivál idején a színház homlokzatát fogva tartó, tigriscsíkokkal tarkított, rideg fémszerkezettel.

A fesztivál második napján kétszer is műsorra tűzték Kárpáti Péter misztériumjátékát, amelyet Kárpáti íróként és rendezőként a hozzá kötődő budapesti Titkos Társulattal közösen hozott létre. Az egyszerűséget sugalló, azért nem minden ötletességet nélkülöző, jelzésszerű díszlet kifejezetten jól érvényesült a stúdiótérben. A Titkos Társulat ezáltal is, sajátosságaihoz hűen, mintha a vándorszínészi világot idézte volna meg. És bár tudjuk, hogy nem ekhós szekereken, napokig zötykölődve érkeztek a váradi vendégszereplésre a színészek, mégis, mintha ebben is a Titkos Társulat szakma iránti alázata jelent volna meg.

Tegyem hozzá, a Kárpáti által megírt, az alkotóközösséggel együtt évek óta csiszolódó szerepek is ilyenek. A Tótferiben mind a nyelvezet, mind a színészi játék összeért, amit a rutin nem igazán koptatott eleddig el. Persze a szerepek nem egyenrangúak ebben a történetben sem. És annak ellenére, hogy Szabó Zolának és Fekete Ádámnak mintha több szöveges feladata lenne az egy óránál valamivel többnyi játékidőben, mégis Stefanovics Angéla az, aki ezen a délutánon kimagaslóan az alkatához tudta igazítani a szerepet a sejtelmesen bevilágított stúdiótérben. Megjegyzem, a színészi megvalósításhoz hozzátett az, hogy a hagyományosabb szerkezetbe beékelt árnyjáték-betét és a zenés megoldások is jól működtek hangulatfokozó többletként. Fekete Ádám tubával való összenövése, Szabó Zola trombitajátéka a rézfúvósok karcosságát kölcsönözték a fülemben főmotívumként megmaradt Let my people go című számnak, amely a hangszerelés miatt Tom Waitset és azon keresztül Jarmusch világát is mintha hangulattársításként idézte volna meg.

Míg Kárpátiék előadása vizualitásában a sötétben pontozódó reménysugarak misztikumára épített, addig Radu Afrim brillben és fényárban alapozott meg hangulatilag a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház alkotógárdájával közös produkciójának, az Amikor telihold ragyog a turkáló felettnek. A szentgyörgyiek már többször is dolgoztak Afrimmal, ez a harmadik közös projektjük. A korábbi két előadással ellentétben a mostani, fesztiválon is bemutatott előadás mindenestül a szentgyörgyiekre volt írva és tervezve. Afrimot egyértelműen megihlette Erdei Gábor, akire Golyó, a turkálótulajdonos karakterét szabta. Mint ahogy az influenszerként is népszerűvé váló Benedek Ágnes youtuber-alteregója, Claribella sem véletlenül része a show-nak. A színészként például a Liliomban lebilincselő Vass Zsuzsanna most lehetőséget kapott arra, hogy az előadás mozgását, táncos-koreográfiáját megkomponálja. Ezek mind azt bizonyítják, hogy Afrim a szentgyörgyi közegből igyekezett inspirálódni, ezáltal az előadásnak is frissességet kölcsönözni.

Irina Moscu díszlete és jelmezei tágasságot árulnak, turkálója egy divatház bemutatótermét idézi fel. Mondhatni Afrimék megteremtik ezzel a luxusturkáló fogalmát. Ez persze a rendező emelkedett világába teljesen belefér. És azzal együtt, hogy Afrim igyekszik kiaknázni az utóbbi próbafolyamatokban megismert színészek minden adottságát, valamint a zajos siker ellenére is, azt kell mondanom, hogy nem ez az előadás lett az Afrim-univerzum közepe. Az eddigi életműre visszatekintve nem ez az Afrim tollából kisercent legegyedibb történet. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy Afrimot, aki az egyedi ötletek és a bátor vizuális és audiális megfogalmazások fiatal tehetségeként vonult be a román színháztörténetbe, éppen a művészi megújulás előtt kaptam mostanság el.

Egyébiránt a sokmozgásos, pezsgő színpadi show látványos. Azonban kissé homályos maradt ezúttal, mit is akarhatott vajon Afrim az előadással. Talán ez is az oka, hogy a koreográfia megkívánta fegyelmezettséget és a szerző által árult határnélküliséget most mintha nem sikerült volna a színpadi önfeledtségben egybetapasztani. Moscu díszlete sem segített ezúttal, a vizuális kavalkádban nem tudott új és új fókuszpontokat találni a szem. Illetve a jelmezvilágban is feltűntek ismerős motívumok, csak kissé ötlettelenebbül, mint az eddigi rendezésekben. Illetve lehet, hogy jót tenne az előadásnak az is, ami Afrim előadásainak hangulatiságát sokszor hatványra emelte már: a jelenetekhez igazított sok színnel operáló fénytechnikai beállítás. Ami itt, lehet, megtörné az elképzelt egységet, mégis, egy kísérletet talán megérne.

Igaz, nem saját környezetében játszott előadásról van szó, elképzelhető, hogy másként hat a saját sepsiszentgyörgyi terében, mint ahogy az is, hogy az újdonság parazsa is ki tud hűlni, ha nem bolygatják különösebben meg. De akkor is, a rendezőnek mintha ez a munkája szerkesztetlenebb lenne, mint amit a temesváriakkal vagy a marosvásárhelyiekkel sikerült létrehoznia az elmúlt pár évben. Persze Afrim ezúttal sem tagadja meg magát. Művészi kézjegye felismerhető. De igen, ebben az előadásban túlságosan rá lehet ismerni a panelekre. Igaz, szinte kétségek nélkül elhiszem, hogy aki most találkozott először azzal, ahogy a rendező a saját szövegével dolgozik, annak sorsfordító élményben lehetett része.

A Láthatáron Csoport az ígéretes című A megmentővel, Kincses Réka ujjgyakorlatával érkezett Nagyváradra. Az alcím: családtörténet egy testvérpár szemszögéből. Aki látta Kincses önéletrajzi ihletettségű dokumentumfilmjét, a Balkán bajnokot, annak akár lehetett tétova ötlete arról, hogy mire fog kifutni esetleg az előadás. Igen, ez egy testvérkapcsolati dráma volt. És bár mondhatnám, hogy stúdióketrecben, de a hiba épp ott volt, hogy nem. Az összezártságban robbanékony elegyet képező feszültség sűrűsége nem lobbant be.

Bár a színészek, Feuer Yvette és Alida Bevk egy családi testvérháborún keresztül igyekeztek a nézőt is utánajáratni annak, hogy milyen bonyolult is a kapcsolat a család fel- és lemenőivel, illetve hogy mennyire predesztinálja későbbi sorsunkat a gyerekkor traumája, de a délutáni előadáson mintha pont ez sikkadt volna el. A kétszereplős előadás során a színésznők több szerepkörben kipróbálták magukat, sőt, szándékos szerepcserék és összekeverések is voltak az előadásban. Nálam a bevonódást azonban sajnos nem sikerült elérni, holott nem vagyok egyke. Igyekeztem tehát sajátos stílusgyakorlatnak felfogni a színpadon történteket.

Tény, hogy számomra érdekesebb volt, ami az előadás utáni, még a szeánszhoz tartozó beszélgetésen történt a színészek és a nézők között. Mert aszerint a művészek egy kitűnően működő projektet hoztak létre. Pontosabban Kincses problémafelvetései, a szülő–gyerek viszony, a szülők egymáshoz való viszonya, a generációs problémák, a testvéri féltékenység, illetve a felnőtté válás és a megbékélés kérdéskörei számos hozzászólóból zsigeri viszonyulást váltottak ki. A többség azonnal magára ismert a történetben. Szerencsére olyan hozzászóló is akadt, aki nem fogta fel tragédiaként és nem kente rokonaira az esetleges sikertelenségeit, és nem gondolta úgy, hogy a pódiumra szintén kiültetett pszichológus jelenlétéből bátorságot merítve suicid hajlamáról coming outol egyet.

Botos Bálint rendezése, Az öngyilkos kétségkívül már csak Golicza Előd munkája miatt is egy jó ötlet igényes megvalósítását sejttette a háttérben. A keretezett freskónak ható díszlet első látásra a lenyűgözött múzeumlátogató attitűdjét váltotta ki belőlem. Az előadás során azonban a profi világításnak is köszönhetően a síkbeli ábrázolás térbeli értelmezésének számos rétege hívódott elő. Hogy mást ne említsek, szépen adagolták a tér megálmodói és a kivitelezésért felelős munkatársak, hogy a keretezés miatt kívülről, de egyre közelebb kerülve több rétegében tudjam érzékelni a teret. Ezáltal is azt a hatást érve el, hogy a néző távolról indulva, de ráközelítsen a színpadi térré váló környezetre, ráfókuszáljon az abban történtekre, kiemeljen magának részleteket, makronagyságúvá nagyítsa fejben a mimikális gesztusokat, ugyanakkor eltávolodva is értelmezze a kereten belül történteket.

Az, hogy a díszlet távolról csodált kidolgozott olajfestményből szegényes és szűk élettérré vált, majd átértelmeződött egy deszkakoporsó még ennél is klausztrofóbabb terévé, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az előadás utáni napokban is újrajátsszam magamban az ebben a speciális játéktérben és körülötte történteket. Ehhez hozzáadódott Bajkó Blanka-Alíz jelmezvilága is, aki a díszlet szín- és érzetkompozíciójához igazodott. Mondhatni Golicza gyalult hatású fakoporsójához Bajkó érzékletesen hozzáfabrikálta és merev hatásúvá tette a jelmezeket, amelyek így nagyban segítették a színészeket.

A szereplők a XX. század eleji Oroszország egy nyomornegyedének élőhalottaiként vannak megjelenítve. Már ennek ötlete is összeköti a mával Erdman történetét. Aki meglehet, hogy simán ünnepelte volna Botos Bálint rendezését. Hiszen művésztársainak többségével ellentétben látta, sőt, túlélte azt, ahogy a cári idők után, Sztálin regnálását követően sem keveredik ki zombi-létformájából a nép. Erdman üzenetei Botos láttatásában arra is utalnak, hogy mennyire konzerválódtak az 1928-as darabban megírt viszonyrendszerek. Illetve az előadás ugyanúgy olvasható a bevezetőben már említett váradi események tükröződéseként is, mint ahogy reflektálhat a mai oroszországi helyzetre is. Az aktualizáltságon túl, Botos formai megoldásaival is új lendületet adott a váradi együttesnek. Az külön újszerű, hogy a tragibohózat műfajához nyúlt, illetve örömteli, hogy a színház elektronikus zenében is jeleskedő színészét, Trabalka Cecíliát kérte fel az előadás audiális rétegének megkomponálására. Botos tömegmozgatásai vagy intermezzo-jelenetei nemcsak az abszurdot erősítő humor forrásai, és nem csupán tartalmi jelentőségük van, hanem képileg is ellensúlyozzák azt, hogy viszonylag igénybe veszi a nézőt a verbális túlsúllyal bíró és nyelvileg sem könnyed előadás.

Már csak ennek örvén is érdekes, hogy egy olyan formanyelvileg meghatározó művet, mint a Lars von Trier nevéhez kötődő Dogville hogyan brutalizált a maga képére Urbán András. Elsőre ki kell emelnem, hogy az általam látott feldolgozások nem távolodtak túlságosan el Trier azon ötletétől, hogy a jelzésszerű díszletezés ráerősít arra, ne a történet legyen erős az előadásban/ filmben, hanem a viszonyrendszerek. Urbánt ez a hagyomány, nem meglepő módon, majdhogynem jottányit sem érdekelte. Ígéretes kezdetű feldolgozásában a Grace-t alakító Fülöp Tímea volt az, aki, ha úgy tetszik, Trier-parafrázisként a bevett lecsupaszított díszletet jelképezte. Urbán azonban itt nem feltétlenül a színésznők kiszolgáltatottságáról szóló kiáltványként vetkőztette le Fülöp Tímeát, holott annak az értelmezésnek lenne potenciálisan feszültségkeltő erejére. Hanem a néző komfortzónából való kiakolbólítására igyekezett felhasználni (ismét) a pőreséget.

Nem meglepő ez tőle. Nyilván a váradi közönség soraiban is akadt, aki még nem látta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színészeit odaadó meztelenségükben. Olyan is akadt (megint csak), akit sokkolt is a látvány, és elhagyta a nézőteret. A Dogville-ben nem voltak testszínű jelmezek, nem volt félmegoldásnak számító félpucérság, és a színészek nem egy paplan alatt nyögdécselve játszották el, hogy üzekednek. Illetve egyszer de, egy teherautóponyva alatt, és a kevesebb több elvén az is volt a leghitelesebb.

Urbán Dogville-je igazából a történeti síkon evezgetett. A kezdeti humor, ami hazabeszélő jelleggel a színészek testi és lelki lecsupaszításaként is értelmezhető volt, egy baljóslatú történetelbeszélésbe csúszott bele. Aki ismerte a Trier-filmet, illetve látta már más előadásban a darabot, annak nemigen okozhatott különösebb meglepetést ez a Dogville, kivéve persze, ha nem volt újdonság számára a színpadon látott tömeges meztelenkedés. A több ládányi alma színpadon való széttrancsírozása, illetve a szétterített hulladékömleny szintén inkább vizuális orgiaként működött, mintsem a szituációk drámaiságát növelte volna. Az előadás elején elhangzó cinikus humorral megfogalmazott kezdőmondatok – „Ne a saját városukat képzeljék el. Ez a történet nem az önök városáról szól. Ez a történet nem önökről szól. Önök jó emberek…” – szépen rímeltek a nyitóelőadásban, A tigrisben megidézett város képére. Ezzel, ha tetszik, egy keretbe zárva is értelmezhetjük az idei HolnapUtán Fesztivált.

A fesztivál záróelőadását, amely Mácsai Pál Örkény-estje volt, Azt meséld el, Pista! címmel, bónuszként éltem meg. A budapesti előadás már több mint húsz éve fut, a szerep mondhatni összenőtt a sármos színésszel. Kétségkívül nagy élmény látni és hallani egy profit, érzékelni, hogyan éli meg a színészmesterséget. Technikai tudásán kívül az is érzékelhető, hogy évtizedek alatt csiszolódott simává ez az előadás. Mácsai a közönséggel nem szimplán kölcsönviszonyban van, hanem végig megtartja magának az irányítás jogát. Mácsai Örkény-estjének érdekessége, hogy mivel az előadás és a színész az évtizedek során összeöregedtek, Örkény neve lassan apropó lett, nem is annyira a sorok mögött megbúvó Örkényre kíváncsi már a néző, hanem a hatvan fölötti színész tehetségére.

A szöveg egyébiránt ismerős lehet annak, aki meghallgatta ezt önvallomásként magától Örkénytől, aki Vitray Tamásnak adott televíziós interjújában mesélte el jó részét 1974-ben. Az író az eredetiben sajátos és szintén kellemes orgánumán szólal meg. Elbeszélői státusza miatt pedig a szöveg természetszerűen dokumentumjellegűnek, hitelesnek hat, oral historyként fogható fel, melyen átszűrődik az író sajátos humora is egyben.

Mácsai Örkénye nem ilyen. Mácsai egyszemélyes előadásában a néző saját családtörténete is felsejlik, mert Örkény története magába foglalja a XX. század tipikus és átkonvertálható elbeszéléseit. Örkény bővebb önvallomását Mácsai mellett Bereményi Géza igazította az eredeti, de nyersnek semmiképpen sem nevezhető szöveghez. Az Azt meséld el, Pista! mostanra egy üres színpadon ülő színész hangjával, jelenlétével és az előadás köré épült külön történetekkel összeérve mutatkozik meg. A hangsúlyozás, a színész energiája és főként a csendek kitartásai a szövegen túlmutatóan is beszédesek. Az előadásban azonban Örkény humora egyre nosztalgikusabb lesz, amit Mácsai pótolni igyekszik azzal, hogy az író életelbeszélését aktualizálja. Az Örkény István Színház előadásának gesztikuláris hangsúlyai vagy éppen súlyai és szünetei felérnek a jelen történéseire reflektáló figyelemfelhívásokkal. Mikor Mácsai a háborúra tér ki, amásodik világháborúra fedőlegesen ráhúzza a szomszéd országban folyó eseményeket is, ezzel aktualizálva a háborús traumát. Hozzátesz az Örkény-memoárként és -családtörténetekként való értelmezéshez, nem hagyja meg az előadást fényképalbum- vagy történelemkönyvszerűnek.

A HolnapUtán Fesztivált a szervezők könyvbemutatókkal is színesítették. Kiemelném, hogy nemrég jelent meg Boros Kinga Kényelmetlen színház című színháztudományi kötete, melynek kapcsán Bíró Árpád Levente beszélgetett a szerzővel. Illetve hogy a fesztivál éjszakai mellékrendezvényein a Lokál nevű színházközeli kultúrkocsmában az elektronikus zene rajongóinak kedveztek. Többek között Az öngyilkos zenei felelőse, Trabalka Cecília állt be a dj-pult mögé és keverte a zenét hajnalig. A Lokált mellesleg így könnyű volt megszokni, bár nem mondom, hogy nem jutott eszembe a Moszkva nevű szórakozóhely alatti, téglagyárinak ható udvar, ahol a régebbi fesztiválokon azonnal lehuppant mindenki, az előadásról kijövet. De ne rágódjunk a tegnapelőttön, lássuk, mit hoz majd a következő HolnapUtán.


[1] Nyílt levél a Bihar megyei kulturális intézmények mellett. (letöltés dátuma: 2022. június 3.).